Sokk és rögbi

Bobby Davison nem viccelt. A délelőtti edzés végén megvárta, míg a játékosok előbb az öltöző padjára rogyva próbálják a zihálást lélegzetvétellé finomítani, megvárta, amíg lezuhanyoznak, majd közölte: kicsit módosított az eredeti terveken, az öt órával később esedékes délutáni edzés fél óra múlva kezdődik, tessék a strandpapucsot szépen visszacserélni stoplis cipőre.

A magát már a kellemesen hűtött pláza kávézójában, ebédlőjében látó játékos persze nem hitt a fülének: először viccre gyanakodott, aztán a sírás kerülgette, majd beletörődött a sorsába. Davison edző pszichológus is, csak arra volt kíváncsi, miként reagálnak a sokkra a játékosok.

Az ötlet kitűnő, mindazonáltal igaz lehet: az, aki az elmúlt két-három évét az Üllői úton töltötte futballistaként, megedződött a sokkhatások tekintetében.

Hetente változó ígéretek, fél éveket csúszó kifizetések, egymást váltó elnökök és koncepciók, állandó létbizonytalanság, a magyar élvonalat taccsra vágó kizárás az NB I-ből, fájó kudarcok az NB II-ben, sikertelen befektetőkeresés hónapokon át, atrocitások saját szurkolóktól, verekedés az öltözőben – szóval sokkból volt már elég.

Persze ettől még a derék Bobby trükkje akár sikeres is lehet, miként a rögbiedző Mark Pease alkalmazása is – az újpestiek már röhögnek, szerintük a Fradi-pálya kapui helyén hamarosan két nagy villa ágaskodik majd. Mindenféle játékos van errefelé: magas, gyors, erős, fiatal, öreg, vereséghez szokott és már sokkot elviselő is, talán csak egy apróság nem került szóba – van-e valaki, aki tud futballozni?

Mert amíg a válasz jó esetben is csak „alig”, addig nincs az az edzői varázslat, amely sikerre vezetne.

Szóval becsüljük meg azt a kis hírt, amely arról szól: a Honvéd-edző Pölöskei Gábor fiát, Pölöskei Zsoltot kölcsönvette a Liverpool. Ez is sokk, de valahogy más az íze.