Családdal az új Fradi-stadionban

- Hétvége jön, mit csináljunk?
- Menjünk meccsre! Most avatják a Fradi új stadionját.
- Mi legyen a lánnyal?
- Vigyük őt is!
- Menjünk meccsre! Most avatják a Fradi új stadionját.
- Mi legyen a lánnyal?
- Vigyük őt is!

Valami hasonló párbeszéd játszódott le feleségem és köztem a múlt héten, amikor úgy döntöttünk, hogy ha már felépült az új stadion (szándékosan nem nevezem a nevén, mert nem értek egyet azzal, hogy Albert Flóriánt kitoloncolták szoborként a kávézó és a shop környékére, ahelyett, hogy a stadion nevében hagyták volna), akkor menjünk és nézzük meg. Persze az óhaj főként részemről jött, de miután már a debreceni és a felcsúti stadiont is leteszteltük és pozitív élményekkel gazdagodtunk, nem volt nehéz dolgom a meggyőzéssel.

Elbandukoltunk hát szombat reggel a stadion elé, ahol pár perc alatt kiváltottuk a szurkolói kártyát, majd megvettük a jegyeket - a családi szektorba, ugyanis kíváncsiak voltunk milyen élményben lesz részünk másfél éves, eleven kislányunkkal az oldalunkon. Tud-e egy mérkőzés olyan alternatívát kínálni, amivel eséllyel versenyezhet akár a kisgyermekes családokkal is a hétvégi program eltöltéséért. Aki türelmetlen, annak már most elmondom: tud. És nem csak belül, hanem kívül is, mi például fogtuk magunkat és betértünk az oldalt található kávézóba, ahol kiváló gyümölcsrizs kávé menüt kaptunk, elfogadható áron.

De térjünk vissza a mérkőzéshez. Eljött a vasárnap, kezdő sípszó 16.30, indulás 15.45, hajrá! Szerencsére nem lakunk messze, autóval 10-15 perc az út, ha.... sikerülne leparkolni. A stadion mellett ugyan van kialakított parkoló, de csak a VIP vendégeknek, mezei szurkoló oda nem teheti be az autója kerekét. Még akkor sem, ha fizetne is érte. Így aztán marad a tekergés ide-oda, végül a Népligetben sikerül leállni. A stadiontól egy kilométerre... Nem baj, sétáljunk. Az idő fogy, lelki szemeim előtt már látom, ahogy beállunk egy hosszú, tömött sorba, ami gyök kettővel halad. DE NEM! A kapunál állnak ugyan, de fél perc alatt átjutunk. Kéz a szkennerre, kártya odaérint, zöld a lámpa, benn vagyunk! Kislányom a kezemben, neki sem szurkolói kártyát, sem jegyet nem kellett váltani.

Irány a családi szektor, ami a nevéhez híven valóban a családok gyűjtőhelye. Persze nem mindenki hozott olyan kisgyereket mint mi, de megnyugvásomra látok olyan famíliát, amely babakocsival és benne a pár hónapos utóddal érkezett. Külön pikantériát ad a jelenségnek az anyuka, aki bőszen harsogja a Fradi-indulót és egyéb, néha kissé merész rigmusokat. Közben érkeznek a csapatok, nézek a B-közép fele, semmi. Koreográfiát várnék, zászlókat, görögtüzet. Egy árva papírzsebkendőt, halvány cigarettafüstöt sem lehet felfedezni. Pedig a helyük nagyrészt tömve, nem üresen áll, mint a VIP szektor. Ott csak elvétve ülnek emberek. Ennyire nem vett oda jegyet senki? Vagy csak nem jöttek el? A másik oldalon szerencsére már jóval nagyobb a tömeg, a 12 000 fő, amit utólag olvasok, reálisnak tűnik. A lelátó kifejezetten közel van a pályához, a Puskáshoz képest felüdülés így nézni a meccset. Az eseményeket két hatalmas kivetítőt is segít nyomon követni, habár a bugyuta szurkolói SMS-ek, amelyek a felső részén időnként megjelennek, kifejezetten zavaróak.

Elkezdődik a meccs, kislányom az ölemben tapsol, majd elege lesz, sétálni akar. Lássuk, milyen a hely, ha elnézünk a büfé fele. Jó hírem van, minden szép és jó, a környezet meglepően kulturált. Belül nagy tér, ahol szabályos helyközönként áll egy-egy fekete-ruhás ember. Nem rendőrök vagy kommandósok, hanem afféle hosztesszek, akiknél pénzt lehet feltölteni a szurkolói kártyára. Egyikük kezébe nyomom a pénzzel együtt. "Egy ezres lesz, köszi!" - mire kimondom, már kész is. A gyerek természetesen megállás nélkül fel-alá rohangál, de teheti, mert nyugi van. Ráadásul amíg elvan magának, a külső tv-ken nézem a meccset. Majd a büfében veszek valamit. Egy pittyegés, az is megvan. Jó látni, mire képes a modern technika, ha alkalmazzák.

Ahogy eltelik a félidő fele, váltás, Gera Zoltán gólját már a lelátóról csodálom. Talán az utolsó magyar futballista, akibe jutott még valami a nagy elődök tehetségéből - látszik azon, ahogy a labdához ér, ahogy passzol, ahogyan a pályán lát. Nem véletlen, hogy az egész lelátó felállva tapsol, amikor a 70. perc környékén Thomas Doll lecseréli. Időközben kislányom is lenyugodott, lassan az egész család együtt nézi a meccset. Jól érezzük magunkat. A lefújás előtt pár perccel indulunk, hogy elkerüljük a tömeget, hazafele menet a rendőrök sorfalat állnak nekünk. Nem teljesen értem, minek vannak ennyien, de ez nem is érdekes. Beülünk az autóba és irány hazafele.

Hogyan éreztük magunkat? Összességében kiválóan. Azt leszámítva, hogy nem lehetett a stadion mellett parkolni, a bejutás könnyű és gyors volt, belül pedig rend és tisztaság fogadott. A lelátói székei kényelmesek, a pálya közel van. A büfében tényleg gyorsan megy a sor a szurkolói kártyás fizetés miatt, bár így is érdemesebb valakit mérkőzés alatt odaküldeni. Jó pont, hogy az "áldozat" a tv-k miatt ott sem marad le semmiről. Nyugodt szívvel tudom ajánlani tehát bárkinek a Fradi új stadionját, akár családdal, akár család nélkül.