Sültcsirke-foci – Nagy Zsolt jegyzete

„Gyertek, kész az ebéd!” – szólt édesanyám vasárnap fél egy körül. Kiszaladtam a nappaliból, gyorsan bekanalaztam a húslevest, egy tányérra pakoltam néhány sült csirkecombot valamilyen körettel, és másfél perc múlva már ismét a televízió előtt ültem. Hogy kaptam-e rosszalló pillantásokat, nem tudom, az biztos, hogy édesapám nem sokkal később csatlakozott hozzám. Ő megértett, sőt, legalább annyira izgatott volt, mint én, hiszen tudta, hogy kezdődik a PSV–Ajax bajnoki mérkőzés, a hazaiak kezdőcsapatában Dzsudzsák Balázzsal. És Balázs varázsolt! Két elképesztő gólt vágott szabadrúgásból, egy megkerülős csellel két védőt ültetett hintába, szinte minden megmozdulása élményszámba ment, élete formájában robogott fel-alá a pályán. A meccset 4–3-ra a PSV nyerte meg, emlékszem, azt gondoltam, végre egy magyar futballista, aki világsztár lehet, akit nemcsak visszaemlékezésekből ismerhetek meg, hanem a szemeim előtt írja a történelmet.

Gera Zoltán mellett Dzsudzsák Balázs volt az egyetlen, aki miatt képes voltam bármilyen mérkőzést megnézni. Ők voltak az én hőseim, akik véghez vitték azt, amiben mindig is reménykedtem: magyar futballistaként nemcsak szerepeltek egy külföldi bajnokságban, hanem kitűntek, képesek voltak olyan teljesítményt nyújtani, amire nem csak a magyarok kapták fel a fejüket. A nyolcvanas évek szülöttjeként kissé keserű szájízzel mondhatnám azt is, hogy nekem ennyi jutott, de egyáltalán nem bántam.

Élveztem a játékukat. Már ameddig lehetett, mert Balázs Oroszországba igazolásával az én látóteremből is eltűnt, a hétvégi ebédeket így „kénytelen voltam” megint a konyhaasztalnál elkölteni.

Az egyedüli csapat, amelyben nyomon tudtam követni a teljesítményét, a magyar válogatott volt. Nem mindig játszott jól, de technikai képzettsége messze kiemelte őt a tömegből, és kiemeli mind a mai napig. Jómagam a harci szelleméről sem tudok egyetlen rossz szót sem mondani. A 2016-os Európa-bajnokságra a csapat vezérévé vált, és az azt követő kudarcok idején sem somfordált el a kertek alatt, kiállt ország-világ elé.

Lehet őt bírálni amiatt, hogy az Andorrától elszenvedett vereség hatására könnyes szemmel nyilatkozott, de én elhittem neki, és átéreztem az elkeseredettségét. Bár alakulhatott volna jobban is a karrierje, ő a jelenkor magyar labdarúgásának egyik meghatározó alakja.

Megérdemli, hogy Horvátország ellen századszor is magára húzhassa a címeres mezt, számomra pedig nem kérdés, mi lesz a vasárnapi menü.