Itthon – otthon? – Vincze András jegyzete

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2019.09.11. 23:12

Nézem a nemzetisport.hu oldalon megjelent fotón, ahogy a Szlovákiából érkező polgármester dühösen mered a piros-fehér-zöld, Csallóköz feliratú lobogót az ő zászlaja fölé simító drukkerre, s olvasom, bizony, ha félt is, magabiztosan visszaterítette a magáét a magyaréra. Itt eszembe jut drága nagyanyám, hogy ekkor jött volna el a pillanat, amikor akkurátusan kivezetik a stadionból. A nagyi ugyanis ősi magyar földön, Nyitrán született – s aztán a történelem sodrása úgy hozta, hogy már szlovák területről térhetett haza –, a pukkancsok közé állva talán csak ennyit mondott volna: „Akarsz egy pofont, kisfiam?!”, s hát nyilván szlovákul is elismételte volna a tisztánlátás végett... Nagyanyámat amúgy rendkívül jó és türelmes természettel áldotta meg a sors – volt nekik elég bajuk háborúskodással –, ám ha néha mi, az unokák kihoztuk a béketűrésből, kortól, nemtől függetlenül ránk ripakodott, mielőtt a végső fegyelmezés pillanata eljött volna: „Akarsz egy pofont, kisfiam?!”a Szlovákiából érkező polgármester dühösen mered a piros-fehér-zöld, Csallóköz feliratú lobogót az ő zászlaja fölé simító drukkerre, s olvasom, bizony, ha félt is, magabiztosan visszaterítette a magáét a magyaréra. Itt eszembe jut drága nagyanyám, hogy ekkor jött volna el a pillanat, amikor akkurátusan kivezetik a stadionból. A nagyi ugyanis ősi magyar földön, Nyitrán született – s aztán a történelem sodrása úgy hozta, hogy már szlovák területről térhetett haza –, a pukkancsok közé állva talán csak ennyit mondott volna: „Akarsz egy pofont, kisfiam?!”, s hát nyilván szlovákul is elismételte volna a tisztánlátás végett... Nagyanyámat amúgy rendkívül jó és türelmes természettel áldotta meg a sors – volt nekik elég bajuk háborúskodással –, ám ha néha mi, az unokák kihoztuk a béketűrésből, kortól, nemtől függetlenül ránk ripakodott, mielőtt a végső fegyelmezés pillanata eljött volna: „Akarsz egy pofont, kisfiam?!”

Márpedig manapság egy érzelmekkel dúsított futballmeccsen nemhogy pofonnal fenyegetőzni, csúnyán nézni is tilos (lásd fentebb), ezért is mondom, nagyanyám konfliktusrendezése aligha lehetne a mai világban kompatibilis, bár kétségtelenül mókásabb. Hanem a zászlók... Megint szembejött velünk a közép-európai valóság, hogy errefelé az UEFA-szabályozás sem tudja felülírni az érzelmeket. Most, ugyebár, egy semleges szektor semleges területén volt némi kakasdombvita, de ehhez hozzátenném, talán jó néhányan vagyunk ezen a világon, akik úgy gondoljuk, vendégségben udvariasabb vagy legalábbis belátóbb lesz az ember… Az viszont igencsak magyaros, hogy a nagy ügybuzgalom (a szabály az szabály!) miatt magyar rendező vezetett ki magyar drukkert, s emiatt már inkább elgondolkodhatnánk azon: mennyire akarunk mi a saját házunkban otthon lenni? A meccset ugyanis – mielőtt még félreértés lenne – Budapesten rendezték, s tán még utólag sem kellene magunkat szégyellnünk amiatt, hogy a válogatott minden égtáj felől idevonzotta a honfiakat, és vereség ide vagy oda, a magyarokért zengő szurkolás emiatt volt elementáris, az érzelmek meg érthető módon túlcsordultak.

Ettől viszont – mint ahogyan anno a nagyi „pofonos” szavajárásától – kár volt ennyire megijedni, sőt, azért azt is illik hozzátenni a történethez: ahogyan a harcias, sőt már hősnek aposztrofált polgármesternek, a zászlajának sem lett az égvilágon semmi baja.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik