1. Öngyilkos hibák

Egy korábbi cikkünkben is említettük, hogy a magyar válogatott sok olyan gólt kap, amelyért az ellenfélnek nem kell megszakadnia – gólt „ajándékoztunk” súlyos egyéni vagy csapatvédekezési hibával a hollandoknak és a románoknak (itthon és kint egyaránt) is. A román–magyaron a két csapat közti egyik különbség a hibák minimalizálása volt: míg a hazaiak semmivel sem voltak hajlandók „besegíteni", a magyar válogatott több gólt is kaphatott volna súlyos egyéni hibákból és labdavesztésekből. A két csapat párharcokban egyenlően teljesített (a 174 párharc 50-50 százalékban oszlott meg), ám a magyar válogatott – nem először a selejtezősorozatban – olyan kritikus helyeken szórt el labdákat, amelyeket azonnal lehetett büntetni.

A román válogatott a közvetlen védővonalban (tizenhatos, illetve az attól balra és jobbra eső terület) csupán egy labdát vesztett el, a magyar hatot. Egy zónával előrébb, középen – másik kritikus zóna – a románok háromszor rontottak, a mieink hatszor, ebből kétszer úgy, hogy közvetlen ziccer lett az eredmény. Guzmics hibáját Marica kihasználta, Komanéból nem lett gól. Nem feltétlenül a mieinken múlott.

2. Lenullázott támadójáték

Lehet, hogy meglepő, de a kapura lövéseken kívül – azért az sokatmondó… – a legtöbb statisztikai mutató kiegyenlített. Egyben azonban hatalmas különbség van a két csapat között: az extra támadó- és kulcspasszoké. A definíció szerint az extra támadópassz megbontja a védelmet, a kulcspassz pedig közvetlen gólveszélyt teremt: nos, míg a románok kilencszer próbáltak extrát húzni (ötször jól!), a magyar csapat egyáltalán két kísérletig jutott (abból is csak egy volt jó). A második félidőben pedig egyig sem, mutatva a támadójáték teljes csődjét.

3. Egy út volt előre: a vissza

Érdemes egy pillantást vetni a középpályások és támadók passzainak eloszlására is. A magyar támadójátékosok mindegyike hátrafelé találta meg a leggyakoribb passzcélpontjait – ez a legelöl lévő csatár esetében még érthető, de mögötte a választási lehetőségek hiányát jelzi. Míg a román kulcsjátékosok közül Torje (leggyakoribb célpontok: Stancu, Maxim és Marica), Marica (leggyakoribb célpont: Stancu) és Bourceanu (leggyakoribb célpontok: Marica és Stancu) is rendszeresen talált és megjátszott előrébb helyezkedő csapattársat, a mieink esetében ilyesmiről szó sincs. A középpályások közül Varga József viszonylag jól megtalálta Dzsudzsák Balázst (5 passz), de Dzsudzsák igen gyakran kényszerült visszafelé fordítani (célpontok: Varga, Hajnal, Koman), Koman (célpontok: Varga, Vanczák, Hajnal) és Hajnal (célpontok: Koman, Lipták és Kádár) ugyancsak. Láttak csatárt a magyar célpontok között?

4. Dzsudzsák nyolc párharca

Sokatmondó megnézni a magyar csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs statisztikai lapját. Dzsudzsák a csehek ellen a válogatott legaktívabb támadójátékosa és egyik legjobbja is volt, Bukarestben viszont sem a csapattársak nem tudtak neki lehetőséget teremteni, sem ő nem tudott lehetőségeket kiharcolni magának. A magyar hetes egy lövéssel (nem talált kaput) tudta le a meccset, csupán egyszer követtek el ellene szabálytalanságot, extra támadópasszt nem, kulcspasszot egyet vállalt. Ami különösen érdekes, az a párharcok megoszlása. Dzsudzsák jó napján rendszeresen (és sokszor hatékonyan) erőlteti az egy az egy elleni játékot, Románia ellen azonban mindössze nyolc párharcba keveredett – és csupán hármat nyert meg (háromszor próbálkozott csellel, kétszer jött be). Ráadásul egyedül a mérkőzés utolsó harminc percében volt képes párharcokat nyerni. Dzsudzsáknál (39) egyébiránt Koman (48), Szalai (40) és Kádár (40) is több magyar akcióban volt benne. A szélső passz-százaléka (74) volt Böde Dánielé (63) után a leggyengébb a magyar csapatból, holtversenyben Hajnal Tamással.

Helyezzük kontextusba a Dzsudzsák által vállalt párharcok számát: a magyar csapatkapitánynál a román támadórészlegből Stancu (20), Torje (16), Marica (23) is nagyon sokkal aktívabb volt. A meccset végigjátszó összes mezőnyjátékos közül Dzsudzsák és a román Matel volt a legkevésbé aktív párharcok tekintetében.

5. Elszigetelve

Az átlagos helyezkedési ábra alapján Böde Dániel volt a leginkább előretolt játékosa a magyar nemzeti csapatnak, más kérdés, hogy képtelen volt megtalálni a támogatókat. Míg Böde és Szalai Ádám viszonylag rendszeresen megtalálta egymást, Böde és a támadó középpályások kapcsolata szinte nem létező volt – a Ferencváros támadója Hajnalt és Lovrencsicset egyszer sem tudta megjátszani, Komant csupán egyszer, Dzsudzsákot pedig háromszor. Passzokról lévén szó: a magyar válogatott két leggyakoribb passzútja egy szélsőhátvéd–szélső kapcsolat volt (Vanczák–Koman, Kádár–Dzsudzsák), de onnan nem is volt továbblépés. Böde csak vergődött, elzárva az „ellátástól”: nem tudott szabadrúgásokat kiharcolni, egy kísérlete volt kapura, párharcai negyven százalékát elveszítette (a földön tizenötből csak négyet nyert meg, légi mutatója ötvenszázalékos), és ő adta el a legtöbb labdát a válogatottból.

6. Gyakran játékban, ritkán veszélyesen

Koman Vladimir korántsem nyújtott meggyőző teljesítményt az utóbbi időben, pedig a magyar támadójátéknak ő kulcsszereplője lehet: jól lő távolról, korábban bizonyította, hogy lehet számítani extra és gólhelyzetet teremtő passzaira. Koman most is sokszor volt játékban – az egész magyar csapatból az övé volt a legtöbb (89, ebből 62 sikeres) játékakció –, viszont kevés hasznosat tudott hozzátenni a meccshez. A középpályás mindössze párharcainak harminc százalékát nyerte meg, volt olyan hibája, amelyből a románok egyből ziccerbe kerültek, a harmadik legtöbb (15) labdát vesztette el a válogatottból, saját térfelén pedig a legtöbbet (3). Ahhoz képest, hogy Koman jóval több támadásban vett részt, mint bármely másik magyar játékos, sem lövése, sem extra támadó-, sem kulcspassza nem volt.

7. Tragikus nyitány

Mondhatni, csak a szokásos történt Bukarestben: a szokásos fogadkozás után jött a szokásos gól az első öt percben. A válogatott legutóbbi három bukaresti selejtezőjén egyaránt kapott gólt a mérkőzés legelején (2., 5. és 2. perc 1999-ben, 2001-ben és 2013-ban). Az első negyedóra most totális sokk alatt telt: a mérkőzés folyamán egyszer sem volt akkora a román válogatott labdabirtoklási fölénye, mint ekkor (60–40 százalék), nem volt ekkora különbség lövésekben (5:2, 2:0 kapura), és a játék közbeni akciók sikerességében is itt volt a legnagyobb a rész (74 százalék a 69 ellen).

Száz szónak is egy a vége: padlóra küldtük saját magunkat, és a onnan nem lesz könnyű felállni. A szurkolótábor bizalmát tekintve is romboló hatású kudarc után kedden Észtország következik, Románia Törökországgal vív meg, Hollandia Andorra ellen menetelhet tovább. A magyar válogatottnak csupán akkor lesz a saját kezében a sorsa, ha Törökország nyer Bukarestben, a mieink pedig legyőzik Észtországot. Akkor is csak úgy, ha nyer Hollandiában – a bukaresti játékot és a legutóbbi négy, oranje elleni mérkőzést látva erről jobb nem beszélni.

VILÁGBAJNOKI SELEJTEZŐSOROZAT
EURÓPAI ZÓNA, D-CSOPORT, 7. FORDULÓ
ROMÁNIA–MAGYARORSZÁG 3–0 (2–0)
Bukarest, Nemzeti Stadion
Románia: Tatarusanu – Matel, Goian, Chiriches, Rat – Bourceanu, Pintilii – Torje (Tanase, 58.), B. Stancu, Maxim (A. Popa, 64.) – Marica (Hoban 80.). Szövetségi kapitány: Victor Piturca
Magyarország: Bogdán – Vanczák, Lipták, Guzmics, Kádár – Koman (Szabics, 85.), Korcsmár (Hajnal, 34.), Varga J. (Lovrencsics, 68.), Dzsudzsák – Böde – Szalai. Szövetségi kapitány: Egervári Sándor
Gólszerző: Marica (2.), Pintilii (31.), Tanase (88.)