Benfica: Fehér Miklós tragédiája húsz év távlatából is feldolgozhatatlan

– Fel tudja idézni, hogy Fehér Miklós milyen körülmények között érkezett meg a Benficához?
– Tökéletesen – vágta rá lapunk kérdésére a 67 évesen is aktív Fernando Seara, aki csütörtökön Magyarországra érkezik a Benfica képviseletében Fehér Miklós halálának huszadik évfordulóján. – Portugáliában ha a három nagy egyesület, a Benfica, a Porto és a Sporting közül valamelyik közvetlenül a másiktól igazol, az mindig feszültség forrása. Márpedig Miklóst az FC Portótól hoztuk el. Olyan periódusban volt, amikor szinte már nem is tartozott a klubhoz, a szerződéséből napok voltak hátra, az előző idényekben a Salgueirosnak, majd a Bragának adták kölcsön, végül pedig nem engedték, hogy a csapattal eddzen, külön, egyedül kellett dolgoznia. A Portónál mindenki tudta, hogy eligazol, mégis roppant bosszúsak voltak, amiért hozzánk írt alá.

– Mi állhatott ennek hátterében?
– Az, hogy Miklós hűséges volt. Hűséges maradt ugyanis az ügynökéhez, José Veigához. A Portónál azt akarták, hogy váltson ügynököt, de erre ő nem volt hajlandó, végül Veiga révén került hozzánk. Mivel a szerződése lejárt, ingyen igazolhatott a Benficába, de egy akkoriban érvényben lévő jogszabály miatt kompenzációt kellett fizetnünk a Portónak. Mondanom sem kell, ez jóval kevesebb pénzt volt, mint ha élő szerződésből kellett volna kivásárolnunk, és természetesen ennek sem örültek az ősi riválisnál. Mindazonáltal ez még olyan korszak volt, amikor a háttérben aztán úriemberekként el tudtuk simítani az ügyet, és végül az én ügyvédi irodámon keresztül rendeztük a Miklósért fizetendő kompenzációt a Portóval.

– Milyen játékosnak látta Fehér Miklóst?
– Mindenekelőtt két jellemvonása ugrik be: mosolygós és félénk. Mindig mosolygott, és sohasem viselkedett harsányan, amivel, lássuk be, ki lehet lógni egy labdarúgócsapat öltözőjében. Emellett példaértékű profi volt, akinek a munkamoráljáról, kitartásáról és oda­adásáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ez a srác akkor sem alkudott meg a helyzetével, amikor pontosan tudta, hogy a Benficánál olyan konkurenciája van, amilyen talán még a Portónál sem volt, nemhogy a Salgueirosnál és a Bragánál. A halála előtti időszakban jobbára csak csereként állhatott be, de ezt olyan alázattal viselte, ami nemcsak hozzá, hanem a Benficához is méltó.

– Kétezernégy január 25-én is csereként állt be Guimaraesban…
– Így van, az 59. percben Joao Pereira helyére – ott voltam, emlékszem. Fejből felmondom azt a csapatot, amely Guimaraesban játszott: Moreira volt a kapus, Ricardo Rocha és Fuchs a két belső védő, Miguel és Armando Sá a két szélső védő, szűrőben két kiváló portugál válogatott, Tiago és Petit játszott, előttük egy félelmetes trió – Joao Pereira, Zlatko Zahovic és Simao Sabrosa –, a csatár pedig Tomislav Sokota. Ezt csak azért mondom, mert az a nap, az a meccs kitörölhetetlen minden Benfica-szurkoló és nagyon sok portugál emlékezetéből, másrészt alátámasztanám, amit korábban mondtam a kőkemény konkurenciáról.

– Ráadásul Miklós nagyon kellett azon a meccsen.
– Igen, mert szenvedtünk. Guimaraesban a nagycsapatok elég sokszor kínlódnak, és aznap sem találtuk a fogást a Vitórián. Miki nulla-nullánál állt be, a kilencvenedik percben gólpasszt adott a Zahovicot váltó Fernando Aguiarnak. Nem sokkal később – érthető módon – időhúzó szándékkal nem engedett elvégezni egy bedobást, amiért sárga lapot kapott. Akkor is mosolygott. Nem sokkal később előregörnyedt két kezével a térdére támaszkodva, majd hátrahanyatlott…

– Hogyan élte meg a csapat és a klub a következő pillanatokat?
– Először szinte fel sem tudtuk fogni, mi történik. A játékosok is csak fáziskéséssel értették meg a gyepen, hogy nagy a baj. Ekkor többen egyik pillanatról a másikra összetörtek, zokogva borultak a fűre, az egész csapat, sőt azt kell mondanom, az egész guimaraesi stadion imádkozni kezdett. Hiába érkezett azonnal az orvosi segítség, a lelátókon az emberek tördelték a kezüket, és hozzám hasonlóan először nagyon mélyről érkező szorongást éreztek, ami aztán keserű fájdalommá változott, amikor bejelentették a halálát.

– És mi történt a halálát követő órákban, napokban?
– A csapat hazaútja Lisszabonba szörnyű volt, a síri csendet csak a zokogások törték meg. A Luz Stadionban azonnal felállították Miklós ravatalát, amelynél először a klub és a hivatalos meghívottak búcsúztak el a tőle – sohasem felejtem el, milyen zokogásban tört ki a teljesen megtört José António Camacho, aki akkor a csapatot edzette. Ezt követően beengedték a kegyeletüket leróni szándékozó szurkolókat, de a klub kénytelen volt folyamatosan kitolni a rendelkezésre álló időt, olyan sokan jöttek el. Azokban a napokban a Benfica méltóságból és felelősségtudatból jelesre vizsgázott.

– Olyannyira, hogy a Benfica vezérkara – köztük ön is – eljött Miklós győri temetésére. Hogyan búcsúztak tőle Magyarországon?
– Nemcsak a vezérkar ment el az akkori elnök, Luis Felipe Vieira vezetésével, hanem a játékosok, valamint a Benfica történetének legkiemelkedőbb egyénisége, Eusébio is. Emlékszem, dermesztő hideg volt, és miként a temetést megelőző napokon, a búcsúztatóján sem tudtuk visszatartani a könnyeinket. Fehér Miklós tragédiája feldolgozhatatlan, ezt húsz év távlatából is csak megerősíteni tudom.

Fehér Miklós a Győri ETO neveléseként kezdett futballozni, az FC Porto ott figyelt fel rá, és vitte el a régi Das Antas Stadionba 1998 nyarán. Jóllehet a kék-fehéreknél nem találta meg a helyét, így először a Salgueirosnak, majd a Bragának adták kölcsön, 2002-ben pedig az ősi rivális Benficába szerződött. A legnagyobb és a legeredményesebb portugál klub színeiben lépett pályára a Vitória Guimaraes otthonában azon a tragikus estén, 2004. január 25-én, amikor összeesett és a későbbi elemzések szerint hipertrófiás kardiomiopátia okozta szívritmuszavarban elhunyt. Huszonnégy évesen bekövetkezett halála nemcsak a Benfica intézményét, hanem a teljes portugál és magyar társadalmat megrázta. A Benfica a 2003–2004-es idényben elhódított Portugál Kupát, majd a következő évben megnyert bajnoki aranyérmet is megosztotta Fehér Miklóssal – ez utóbbit Luís Felipe Vieira klubelnök személyesen vitte el Győrbe a játékos szüleinek. A lisszaboni egyesületnél visszavonultatták a csatár 29-es mezét, 2005-ben, a tragédia első évfordulóján pedig a Luz Stadion 18-as kapujánál felavatták Fehér Miklós mellszobrát, amelynél minden évben megemlékeznek a magyar labdarúgóról, akinek győri sírjánál is rendszeresen lerója kegyeletét a klub küldöttsége. Győrben az ETO akadémiáját és a stadion épületében működő gimnáziumot nevezték el Fehér Miklósról, évente teremlabdarúgó-tornát rendeznek az emlékére, a sírhelye pedig a szurkolók zarándokhelyévé vált.