Fel- és letámadás – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2018.03.22. 23:54

Néztem, nézegettem kedd este a tévében a magyar–holland férfi vízilabda világliga-selejtezőt; közben már levelet írtam, kávét főztem, egyeztettem a családdal a másnapi programot, de csak nem akart véget érni a pólólecke, amelyet a mieink vezettek elő 13–1-re. A látottak alapján és az ellenfél, azaz áldozat kapcsán meg is fogalmazódott bennem e nem túl elegáns, még kevésbé sportszerű kérdés: „ezek” meg miért játszanak?

Aztán bevillant, hogy más sportágban, egy ideje sajnos leginkább labdarúgásban, sokszor tőlünk, rólunk is ugyanezt kérdezhetnék, és még csak nem is kell hozzá külső közreműködő, a mai magyar–kazah évadnyitó alapján bármelyikünkben felvetődhet ugyanez. Körülbelül itt tartottam az önmarcangolásban, amikor megcsörrent a telefonom, hívott az egyik erdélyi barátom, és mondta, hogy átugrik „magyarba”, úgyhogy kimehetnénk a meccsekre. Milyen meccsekre? – így én, mire ő, hát csütörtökön a hollandok elleni női kézire, Győrbe, pénteken meg a focira. A focira is? – értetlenkedtem még kicsit, ő pedig megismételte, hát persze, miért ne mennénk?

Miért is ne? Vagy miért igen? Épp ezen gondolkodom: mikor érzünk késztetést, vonzást arra, mikor taszítást attól, hogy megnézzünk egy mérkőzést, hogy a magunkénak tekintsünk egy csapatot? Ez részben természetesen eredményfüggő, de annak kizárólag az, aki inkább a sikert szereti, nem a sportot.

Bevallom, nekem a legnehezebb ilyenkor, az aktuális világbajnokság évében, a tavaszi szezonrajton kötődni a magyar válogatotthoz. Persze amíg vb-résztvevők lehettünk, akkor volt a legkönnyebb; mérlegelni sem kellett, a rajongás, a várakozás elöntött, jött magától. Az 1986. március 16-i magyar–brazil jegyárusításának első hajnalán, csípős hidegben, pokrócba burkolózva dideregtünk a Népstadion pénztáránál, a kígyózó sor láttán – az előttünk állók-ülők-fekvők nyilván már éjszaka letáboroztak – erősen aggódni kezdtünk, órákkal később, kezünkben a „zsugákkal” a szerencse fiainak éreztük magunkat, aztán hetekig azt hajtogattuk, „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null!” Kicsit még visszább hatolva az emlékeimben, miután 1985. április 17-én a Hanappiban aratott 3–0-s diadallal véglegessé vált, hogy fiaink kijutottak Mexikóba, másnap, még Bécsben megismerkedtem egy ottani lánnyal, aki elhívott a barátaival ebédelni, és én, a csóró „szoci” srác igenis irigylésre méltónak, különbnek tartottam magam náluk, mert az én csapatom ott lesz a vb-n, az övék valószínűleg nem. (Ez májusra vált ténnyé.)

Hosszú-hosszú időn át a labdarúgó-vb esztendejében ugyanígy éreztem, hogy kétféle válogatott, kétféle futballnemzet, kétféle szurkoló van. Az egyik megy a világbajnokságra, a másik szinte nincs is. Vagy minek van? Bevezető felütésünkre rímelve: miért játszik?

Most, ahogy igyekszem felidézni a következő vb-éveket, fogalmam sincs, 1990-ben és 1994-ben ki ellen futballozott először nemzeti együttesünk. (Azért megnéztem: 1990-ben az Üllői úton 2–0-ra megverte az Egyesült Államokat, 1994-ben a Népstadionban 2–1-re kikapott Svájctól.) Az beugrik, hogy 1998 tavaszán, Bicskei Bertalan második kapitányi korszakának első meccsén Bécsben 3–2-re legyőztük az osztrákokat, de 2002 és 2006 már megint fehér folt. (Előbbi alkalommal 0–2 a csehek ellen Cipruson 500 néző előtt, utóbbikor 2–0 Újpesten Új-Zéland felett.) Aki mindkettőt kapásból rávágja, fogadja elismerésem. A 2010-es és a 2014-es, egyaránt győri rajt az oroszok (1–1), majd a finnek (1–2) ellen már a közelmúlt, élő emlék.

Mint ahogyan az érzés is: ilyenkor savanyú vb-pótlóként azt méricskéljük, mire mehetünk majd az ősszel, az induló Eb-selejtezőn. Az idén ez sem adatik meg, a 2020-as kontinenstorna kvalifikációját ugyanis csupán jövő márciusban kezdik. Szeptemberben rajtol viszont az új versenyforma, a Nemzetek Ligája, amely a sportág első, kasztrendszer szerinti viadala. A két elit osztályban, az A-ban és a B-ben egyformán 12-12 gárda kap helyet, mivel a magyar csapat UEFA-együtthatója alapján a 25. a rangsorban, éppen kiszorult innen. Nagyon azért ne finnyáskodjunk, mögöttünk a románok, a skótok, a szlovénok, a görögök és a szerbek kókadoznak. A Nemzetek Ligájából elérhető az Eb-pótselejtező, de a faramuci lebonyolítás részletes ismertetésével ezúttal nem tennénk próbára az olvasók idegeit.
Legyen elég annyi: a 2020-as kontinenstornára kvalifikáló sorozat tétje számunkra nagyobb, mint korábban bármelyiké volt. Futballunk jelen állapotában ez persze meghökkentő kijelentés, de könnyen belátható. Először: ez lesz az első labdarúgó-világverseny, amelynek Magyarország négy mérkőzés erejéig (társ)rendezője. Másodszor: ugyancsak az első, amelynek házigazdája, ám mivel tizenkettő is van belőlük, logikusan nem automatikus résztvevő. Ebből adódóan tehát előfordulhat, hogy lemaradunk a magunk szervezte saját futballünnepünkről, azaz vagy megragadjuk az egyszeri, sporttörténeti alkalmat, vagy elszalasztjuk.

Ez mindenképpen elegendő mozgósító, ösztönző erő kell hogy legyen a válogatottnál számításba jövő utolsó labdarúgó és a kapitányunkként debütáló idős belga úr számára. A szurkolónak viszont most még nem feltétlenül az. A mai, majd a skótok elleni keddi, aztán júniusban a fehéroroszokkal és az ausztrálokkal vívandó felkészülési meccsek, továbbá a Nemzetek Ligájában a finnek, görögök, észtek elleni őszi mérkőzések jelentősége az, hogy a 2016-ban felhalmozott és 2017-ben elherdált morális és szakmai tőkéből amennyit csak lehet, visszaszerezzen a csapat, az istenadta nép számára pedig újra legyen erősebb a vonzás a taszításnál.

Két éve csoportelsők lettünk az Eb-n, tavaly kikaptunk Andorrától és Luxemburgtól, ebbe a kontrasztba bele is lehetne zakkanni, de a szurkolói memória szerencsére roppant szelektív. Jót és rosszat egyaránt feledni képes, életre szóló elkötelezettségeit és kiábrándulásait is hajlandó akár már holnapra átlépni. Ismétlem, ez nem csupán eredményfüggő.

Ha az lenne, nem lógtunk volna kölyökkoromban fürtökben Szigetszentmiklóson a megye I meccsein, és nem kongott volna ugyanaz a pálya az ürességtől a korábban elérhetetlennek hitt NB II-ben, a másodosztályban. Ez nem a gyermeki lét megszépítő messzesége. A mai napig ha a rokonoknál töltjük a hétvégét, igyekszem jelen lenni a szintén megye egyes Soltvadkert hazai találkozóin, hát még a Kiskőrös vagy Kiskunhalas elleni „örökrangadón”. Nem kell ehhez világ-, még csak „környékverő” csapat sem, elég azt látni, hogy a fiúk a maguk szintjén megszakadnak, képviselnek valakit, valamit, ha meg a pocakosodó cselgép túl hosszú labdát kap, és azt kiabálja hátra az ifjú középpályásnak, hogy „Hova rúgod, gyalog vagyok!?”, az csak hozzáadott érték. Ettől emberi az egész – és az sem baj, ha esendő.

Ugyanez a relatív mérce sok szinttel feljebb – a mindenséggel természetesen már ott sem mérhetjük magunkat – is létezik. A válogatott híveként nagyjából évtizedenként szenvedtem el egy iszonyatos traumát, de sem az 1986-os 0–6, sem az 1997-es pótselejtező oda-visszavágóján a jugoszlávoktól beszedett egy tucat után nem gondoltam azt, hogy ezt a társaságot soha többé látni sem akarom. Ez egyszer vetődött fel bennem: 2006 szeptemberében, amikor arcpirító gólokat kapva, az ellenállás halvány látszatára sem ügyelve, az Eb-selejtező első, ráadásul hazai mérkőzésén aláztak meg minket a norvégok 4–1-re. Aztán arra jutottam, hogy néhány lókötő miatt nem dobom el az évszázados magyar futballmúltat és a hozzá fűződő összes élményemet.

A tavalyi vesszőfutás utáni azonnali összeborulásra azért most nem biztatnám a tisztelt szurkoló- és sorstársakat, tegye meg ezt – és ne szavakkal – ma a válogatott. Némi tépelődés után úgy határoztam, erre a meccsre még nem megyek ki, de ha csak egy apró indíttatást kapok a tévé előtt, kedden már, azt hiszem, indulok.

Még csak azt sem várom, hogy húsvétra megtörténik a magyar futballfeltámadás. Egyelőre beérem néhány hatékony letámadással is.

Aztán bevillant, hogy más sportágban, egy ideje sajnos leginkább labdarúgásban, sokszor tőlünk, rólunk is ugyanezt kérdezhetnék, és még csak nem is kell hozzá külső közreműködő, a mai magyar–kazah évadnyitó alapján bármelyikünkben felvetődhet ugyanez. Körülbelül itt tartottam az önmarcangolásban, amikor megcsörrent a telefonom, hívott az egyik erdélyi barátom, és mondta, hogy átugrik „magyarba”, úgyhogy kimehetnénk a meccsekre. Milyen meccsekre? – így én, mire ő, hát csütörtökön a hollandok elleni női kézire, Győrbe, pénteken meg a focira. A focira is? – értetlenkedtem még kicsit, ő pedig megismételte, hát persze, miért ne mennénk?

Miért is ne? Vagy miért igen? Épp ezen gondolkodom: mikor érzünk késztetést, vonzást arra, mikor taszítást attól, hogy megnézzünk egy mérkőzést, hogy a magunkénak tekintsünk egy csapatot? Ez részben természetesen eredményfüggő, de annak kizárólag az, aki inkább a sikert szereti, nem a sportot.

Bevallom, nekem a legnehezebb ilyenkor, az aktuális világbajnokság évében, a tavaszi szezonrajton kötődni a magyar válogatotthoz. Persze amíg vb-résztvevők lehettünk, akkor volt a legkönnyebb; mérlegelni sem kellett, a rajongás, a várakozás elöntött, jött magától. Az 1986. március 16-i magyar–brazil jegyárusításának első hajnalán, csípős hidegben, pokrócba burkolózva dideregtünk a Népstadion pénztáránál, a kígyózó sor láttán – az előttünk állók-ülők-fekvők nyilván már éjszaka letáboroztak – erősen aggódni kezdtünk, órákkal később, kezünkben a „zsugákkal” a szerencse fiainak éreztük magunkat, aztán hetekig azt hajtogattuk, „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null!” Kicsit még visszább hatolva az emlékeimben, miután 1985. április 17-én a Hanappiban aratott 3–0-s diadallal véglegessé vált, hogy fiaink kijutottak Mexikóba, másnap, még Bécsben megismerkedtem egy ottani lánnyal, aki elhívott a barátaival ebédelni, és én, a csóró „szoci” srác igenis irigylésre méltónak, különbnek tartottam magam náluk, mert az én csapatom ott lesz a vb-n, az övék valószínűleg nem. (Ez májusra vált ténnyé.)

Hosszú-hosszú időn át a labdarúgó-vb esztendejében ugyanígy éreztem, hogy kétféle válogatott, kétféle futballnemzet, kétféle szurkoló van. Az egyik megy a világbajnokságra, a másik szinte nincs is. Vagy minek van? Bevezető felütésünkre rímelve: miért játszik?

Most, ahogy igyekszem felidézni a következő vb-éveket, fogalmam sincs, 1990-ben és 1994-ben ki ellen futballozott először nemzeti együttesünk. (Azért megnéztem: 1990-ben az Üllői úton 2–0-ra megverte az Egyesült Államokat, 1994-ben a Népstadionban 2–1-re kikapott Svájctól.) Az beugrik, hogy 1998 tavaszán, Bicskei Bertalan második kapitányi korszakának első meccsén Bécsben 3–2-re legyőztük az osztrákokat, de 2002 és 2006 már megint fehér folt. (Előbbi alkalommal 0–2 a csehek ellen Cipruson 500 néző előtt, utóbbikor 2–0 Újpesten Új-Zéland felett.) Aki mindkettőt kapásból rávágja, fogadja elismerésem. A 2010-es és a 2014-es, egyaránt győri rajt az oroszok (1–1), majd a finnek (1–2) ellen már a közelmúlt, élő emlék.

Mint ahogyan az érzés is: ilyenkor savanyú vb-pótlóként azt méricskéljük, mire mehetünk majd az ősszel, az induló Eb-selejtezőn. Az idén ez sem adatik meg, a 2020-as kontinenstorna kvalifikációját ugyanis csupán jövő márciusban kezdik. Szeptemberben rajtol viszont az új versenyforma, a Nemzetek Ligája, amely a sportág első, kasztrendszer szerinti viadala. A két elit osztályban, az A-ban és a B-ben egyformán 12-12 gárda kap helyet, mivel a magyar csapat UEFA-együtthatója alapján a 25. a rangsorban, éppen kiszorult innen. Nagyon azért ne finnyáskodjunk, mögöttünk a románok, a skótok, a szlovénok, a görögök és a szerbek kókadoznak. A Nemzetek Ligájából elérhető az Eb-pótselejtező, de a faramuci lebonyolítás részletes ismertetésével ezúttal nem tennénk próbára az olvasók idegeit.
Legyen elég annyi: a 2020-as kontinenstornára kvalifikáló sorozat tétje számunkra nagyobb, mint korábban bármelyiké volt. Futballunk jelen állapotában ez persze meghökkentő kijelentés, de könnyen belátható. Először: ez lesz az első labdarúgó-világverseny, amelynek Magyarország négy mérkőzés erejéig (társ)rendezője. Másodszor: ugyancsak az első, amelynek házigazdája, ám mivel tizenkettő is van belőlük, logikusan nem automatikus résztvevő. Ebből adódóan tehát előfordulhat, hogy lemaradunk a magunk szervezte saját futballünnepünkről, azaz vagy megragadjuk az egyszeri, sporttörténeti alkalmat, vagy elszalasztjuk.

Ez mindenképpen elegendő mozgósító, ösztönző erő kell hogy legyen a válogatottnál számításba jövő utolsó labdarúgó és a kapitányunkként debütáló idős belga úr számára. A szurkolónak viszont most még nem feltétlenül az. A mai, majd a skótok elleni keddi, aztán júniusban a fehéroroszokkal és az ausztrálokkal vívandó felkészülési meccsek, továbbá a Nemzetek Ligájában a finnek, görögök, észtek elleni őszi mérkőzések jelentősége az, hogy a 2016-ban felhalmozott és 2017-ben elherdált morális és szakmai tőkéből amennyit csak lehet, visszaszerezzen a csapat, az istenadta nép számára pedig újra legyen erősebb a vonzás a taszításnál.

Két éve csoportelsők lettünk az Eb-n, tavaly kikaptunk Andorrától és Luxemburgtól, ebbe a kontrasztba bele is lehetne zakkanni, de a szurkolói memória szerencsére roppant szelektív. Jót és rosszat egyaránt feledni képes, életre szóló elkötelezettségeit és kiábrándulásait is hajlandó akár már holnapra átlépni. Ismétlem, ez nem csupán eredményfüggő.

Ha az lenne, nem lógtunk volna kölyökkoromban fürtökben Szigetszentmiklóson a megye I meccsein, és nem kongott volna ugyanaz a pálya az ürességtől a korábban elérhetetlennek hitt NB II-ben, a másodosztályban. Ez nem a gyermeki lét megszépítő messzesége. A mai napig ha a rokonoknál töltjük a hétvégét, igyekszem jelen lenni a szintén megye egyes Soltvadkert hazai találkozóin, hát még a Kiskőrös vagy Kiskunhalas elleni „örökrangadón”. Nem kell ehhez világ-, még csak „környékverő” csapat sem, elég azt látni, hogy a fiúk a maguk szintjén megszakadnak, képviselnek valakit, valamit, ha meg a pocakosodó cselgép túl hosszú labdát kap, és azt kiabálja hátra az ifjú középpályásnak, hogy „Hova rúgod, gyalog vagyok!?”, az csak hozzáadott érték. Ettől emberi az egész – és az sem baj, ha esendő.

Ugyanez a relatív mérce sok szinttel feljebb – a mindenséggel természetesen már ott sem mérhetjük magunkat – is létezik. A válogatott híveként nagyjából évtizedenként szenvedtem el egy iszonyatos traumát, de sem az 1986-os 0–6, sem az 1997-es pótselejtező oda-visszavágóján a jugoszlávoktól beszedett egy tucat után nem gondoltam azt, hogy ezt a társaságot soha többé látni sem akarom. Ez egyszer vetődött fel bennem: 2006 szeptemberében, amikor arcpirító gólokat kapva, az ellenállás halvány látszatára sem ügyelve, az Eb-selejtező első, ráadásul hazai mérkőzésén aláztak meg minket a norvégok 4–1-re. Aztán arra jutottam, hogy néhány lókötő miatt nem dobom el az évszázados magyar futballmúltat és a hozzá fűződő összes élményemet.

A tavalyi vesszőfutás utáni azonnali összeborulásra azért most nem biztatnám a tisztelt szurkoló- és sorstársakat, tegye meg ezt – és ne szavakkal – ma a válogatott. Némi tépelődés után úgy határoztam, erre a meccsre még nem megyek ki, de ha csak egy apró indíttatást kapok a tévé előtt, kedden már, azt hiszem, indulok.

Még csak azt sem várom, hogy húsvétra megtörténik a magyar futballfeltámadás. Egyelőre beérem néhány hatékony letámadással is.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik