Kétszer érem nélkül Drávuczék, de micsoda különbség!

A hölgyek sok-sok évtizeddel az urak után kezdtek el pólózni – lévén szó egy rendkívül kemény, férfias „műfajról” –, a legkorábbi magyar női bajnokság például 1983-ban rajtolt. Az első Eb-t 1985-ben, az első vb-t pedig egy évvel később rendezték meg – előbbin ezüstérmesek, utóbbin ötödikek lettünk, vagyis a sportág itthoni hátterére támaszkodva egyből a nagyhatalmak közé kerültünk.

Az Ausztrália vezette lobbi aztán 1997-ben kiharcolta, hogy ez a szakág is versenyezhessen Sydneyben. A küzdelem nem volt hiábavaló, a legelső olimpiai aranyat ugyanis a házigazdák válogatottja szerezte meg – magyar szövetségi kapitány, Görgényi István vezetésével.

Mi viszont nem lehettünk ott, mert a selejtezőn elbukott a csapat; az amerikaiak állták az útját, akiket az ötkarikás fináléban majd az auszik is csak vérrel-verítékkel tudtak legyűrni. Számunkra a kvalifikációs viadalon egyáltalán nem jelentett vigaszt, hogy a nagy rivális olasz alakulat is elhullott, méghozzá otthon, hiszen Palermo volt a torna helyszíne. A bronzmeccsen két szomorú csapat találkozott, mindketten a kvótát siratták – s bánatukban 9–4-re nyertek a mieink.

Noha a női sportok kiszámíthatatlansága érvényes a vízilabdára is – nincs a föld kerekén egyetlen csapat, amely képes lenne ugyanazon a szinten teljesíteni mondjuk egy héten át, és nem kivétel ez alól a magyar válogatott sem, melynek produkcióját rövid és hosszú távon egyaránt hullámzó teljesítmény jellemezte –, azért nem volt teljesen váratlan a kudarcunk (csak fájdalmas...).

AZ ELSŐ SZEREPLÉSIG

A megelőző három világversenyen ugyanis nem tudott dobogóra kerülni az együttes. Pedig a legelső évtizedben lányaink parádésan szerepeltek: 1985-től 1995-ig az összes Eb-n érmesek lettek, sőt nyertek Európa- (1991) és világbajnokságot (1994) is a 2000-ig posztján lévő Tóth Gyula szövetségi kapitány irányításával – valamint többek között a még a pekingi játékokon is szereplő Szremkó Krisztinával és az 1989 óta válogatott, abszolút világklasszis Stieber Mercedesszel, aki nemcsak azt a vb-t, de már az említett kontinensbajnokságot is megjárta.

A régi nagy generáció jó része azonban kikopott, és a „túlélők” az új tehetségekkel Sydneyre még nem igazán álltak készen. A viszonylagos kudarcok éveiben azért az utánpótlás-gondozás jó kezekben volt, rendre döntőztünk a korosztályos világversenyeken, így amikor Faragó Tamás átvette a nemzeti együttest, volt honnan merítenie az átalakításhoz.

Ami olyan jól sikerült, hogy még az is összejött, ami a világverő fiúknak sem: a Margitszigeten lett Európa-bajnok a csapat 2001-ben – nyargalt is a tréner a partról a lelátó tetejére, elkerülendő a fürdetést, majd pár héttel rá mindezt megtoldották egy vb-ezüsttel.

Athénig már nem értek minket hasonló örömök – leszámítva egy pompás Világkupa-győzelmet –, de a játékokon legalább ott lehetett az előző esztendőben vb-5. és Eb-2. helyet szerző együttes. Kissé vészjósló volt azonban, amit a kvalifikációs torna előtt a szövetségi kapitány nyilatkozott az NS-nek:

„Tavaly az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is azt éreztem – bár mindkét tornán csak egy meccset vesztettünk –, hogy nekem fontosabb a győzelem, mint a játékosoknak. Így azt kértem tőlük, hogy jobban akarjanak olimpiára menni, mint én. Sőt Athénba az első helyért kell utazni, engem nem hat meg, hogy pusztán felöltjük a formaruhát, és szürke résztvevőként tudjuk le az ötkarikás játékokat. A langyos megoldás, az olimpiai faluban ücsörgés helyett inkább nyaralok a hármas ikreimmel...”

ATHÉN 2004

A csoportkörből tovább is léptünk, de már az sem volt könnyű menet. Lidércnyomásként hatott a világbajnok amerikaiak elleni nyitómeccs eleje, és bár sikerült fordítani, a végén nekik is – a fantasztikus Brenda Villával egyszerűen nem bírtunk. Következtek az oroszok, akik ellen megint előnyre fordítottuk a hátrányt – ám az utolsó negyedben nem tudtunk kivédekezni két támadást, és a mi szempontunkból újra rosszkor ért véget a találkozó, s vele az eredmény hullámzása.

Maradt még remény a továbbjutásra, és Kanadát egy gyomorrángásos meccsen sikerült is megverni, szokás szerint egy gól lett a különbség, de most ide. Viszont a négy közé kerülésért kellett vívni egy plusz meccset a negyeddöntőben, és az Eb-címvédő olaszokkal játszva a harmadik negyed közepétől szétestünk.

Ugyanaz történt, mint addig is már kétszer: először nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, aztán valahogy kivergődtünk belőle, ám végül jött a blokk a magyar agyakban – és a zokogás a medencében.

Az 5. helyért vívott mérkőzésen is pszichés gondok mutatkoztak, a félidő után a megszerzett háromgólos előnyt is sikerült leadni a sorozatban bekapott négy találat miatt. A hosszabbításba torkolló csata végén másodszor is kikaptunk Olaszországtól. Öt meccsből négy vereség, hatodik hely...

Közben a minket búcsúztató olaszok között ott tempózott az előző szakvezetőnk lánya, a már 1991-ben a mieinkkel Európa-bajnok (s később vb-győztes), de időközben országot váltó Tóth Noémi, akinek fényesen bejött a csere: olimpiai bajnok lett, igaz, függőleges csíkozású zászló alatt, ami azért a hasonló színek ellenére sem ugyanaz...

A hullámvölgyet menetrendszerűen követte a hullámhegy: 2005-ben világbajnok lett a magyar válogatott – azóta még dobogóra sem kerültünk... –, méghozzá Montrealban, ahol Faragó mester egykor játékosként olimpiai bajnok volt.

„Tonó” és a lányok jó ideig egy húron pendültek, de a „gépezet” lassacskán kezdett nyikorogni. Stieber mellett hiába lett világklasszis többek között Drávucz Rita, Primász Ágnes, Sipos Edit, Sós Ildikó vagy a Valkay testvérek, érett a váltás a csapat élén. A legendás pólós az év szövetségi kapitánya címmel távozott, s érkezett a helyére Szilágyi Péter, aki addig Új-Zélandon tett csodákat.

Ő azonban saját hazájában nem lehetett próféta: valahogy nem passzoltak az elképzeléseik, így bő egy év után jöhetett az aktuális olimpiai ciklus harmadik trénere, Godova Gábor, aki gatyába – szoknyába – rázta a csapatot, és kivezette Pekingbe, ameddig már csak két Eb-bronzzal gazdagodtunk.

PEKING 2008

Mindenesetre éremesélyesnek számított a magyar válogatott, azonban a nyolc résztvevőből további hat nemzetről is ugyanezt lehetett elmondani a szűk, de roppant sűrű élmezőnynek köszönhetően. Mivel Athénhoz képest mindössze három helyen cserélődött ki az együttes, különösen érdekes, hogyan látta a kilátásokat a társaságot jól ismerő Faragó Tamás:

„Én a legjobb négybe várom a lányokat, sőt a dobogóra. Ausztrália és az Egyesült Államok azonban kiemelkedik, és Hollandia is elsajátította már azt a férfias, test test elleni játékra alapozó stílust, amellyel ma eredményt lehet elérni. Az edzőváltások bizonyosan nem tettek jót, de mára a kapitány és a játékosok mind megtalálták a csapaton belüli helyüket, s olyan harmónia uralkodik a kereten belül, mint amikor világbajnokok lettünk.”

Erre rímelve ezúttal remekül is kezdtünk, mégpedig épp a megdicsért hollandokat megverve, mivel a ragyogó fórkihasználás révén, a kapuban villogó Horváth Patrícia és a négygólos Pelle Anikó vezérletével jól gazdálkodtunk az elején megszerzett előnnyel. Következett a vb-ezüstérmes Ausztrália, amellyel a várt iszonyatosan kemény csatát, brutális küzdelmet kellett vívnunk. Mindkét fél eltékozolta a kétgólos előnyét, így igazságosnak minősült a döntetlen.

A továbbjutás már megvolt, de a csoportelsőségért és a közvetlen elődöntőzésért még a görögöket is ki kellett pipálni – az már a kezdés előtt világossá vált, hogy kis különbséggel is elég nyerni. Ehhez képest örömjátékot láthattunk, kiütéssel...

Ezután a hollandok irgalmatlan harcban, ötméteresekkel átverekedték magukat az ezúttal Valkay Erzsébettel felálló címvédő olaszokon, amíg mi rápihentünk a folytatásra. Az egyszer már megvert németalföldiek ellen viszont a legrosszabbkor nyújtotta a leggyengébb teljesítményét a csapat, amelynek legtöbb tagja élete nagy lehetősége előtt állt, de elidegeskedték a találkozót.

A bronzmérkőzésre felállt a padlóról a válogatott a bánatos elődöntő után, utolsó erejéig küzdött az ausztrálokkal, ám hiába vezetett hárommal is, a némi bírói hátszéllel vitézkedő déliek nyolc másodperccel a befejezés előtt egyenlítettek, majd a hosszabbítást követően ötméteresekkel nyertek.

A mieink közül a szétlövésben nem akárkik, Györe Anett, Stieber Mercedes és a végén Drávucz Rita hibázott – de sem őket, sem társaikat nem lehetett hibáztatni, amiért másodszor is összetört a szívük. És persze az egész országé, miközben a hollandok meg sem álltak a bravúros aranyig.

A HARMADIK ESÉLY

Peking után – az első két esztendőben Petrovics Mátyással, majd 2010-től Merész Andrással – sokáig még messzebb kerültünk a világversenyek dobogójától, azonban a sanghaji vb-9. hely után a 2008-hoz képest szinte teljesen kicserélt, és látványos módon megfiatalodó keret idén januárban Hollandiában újra Eb-éremig jutott (bronz).

Utána pedig Triesztben kiharcolta a londoni részvételt: az oroszokat és a spanyolokat megvertük, közte a házigazda olaszoktól kikaptunk, majd a sorsdöntő negyeddöntős párharcban a csoportelsőség jutalmaként elénk kerülő Kazahsztánt 18–5-re lemészároltuk. A Spanyolország ellen elbukott elődöntőnek és az oroszoknak „átengedett” harmadik helynek már nem volt jelentősége, legfeljebb annyi, hogy előbbivel egy kvartettben leszünk a közelgő ötkarikás tornán, míg az utóbbitól nagyon simán kaptunk ki.

Azonban a csapat – amelyből már csak Drávucz Rita és Takács Orsolya képviseli a négy évvel ezelőtt Kínába utazókat – a saját fejlődésén kívül abba is kapaszkodhat, hogy a 2004-es hatodik és a 2008-as negyedik helyezés után elvileg dobogó következik. Az pedig kijárna végre, hiszen annyi medáliát gyűjtött már a magyar női vízipóló-válogatott, de épp az olimpiákon még egyet sem.