Túl az ezren – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2020.03.22. 22:41

Akármennyire is igaz, hogy a sport, így a futball is jelen idejű műfaj, ami ma történik, felülírja a tegnapot, a tegnapelőttöt, ez csak az eredményekkel van így – magyarán, az előítéletek, a közhelyes vélemények éppen úgy maradandók, mint az élet egyéb területein.

Ha a magyar futballról esik szó, az elmúlt évtizedek történései miatt a legtöbben csak legyintenek, s ha leülnek a televízió elé megnézni egy-egy meccset, azzal az alapállással teszik, hogy úgysem számíthatnak semmi jóra. Igaz, ami igaz, a legutóbbi Európa-bajnokság nyolcaddöntője és az Európa-liga csoportkörei jelentenek csak sikert, azok is csak a Pierre de Coubertinnek tulajdonított szlogen („Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”) értelmében, jelzésértékű, hogy a hangzatos mondat sem a NOB-alapító bárótól ered.

De fordítva is igaz, hogy a beidegződés mindent visz, igaz, jó messzire kell visszamennünk az években a bizonyítékért.

Ötven évvel ezelőtt, 1970 márciusában három hónappal voltunk túl az azóta is mélypontnak tartott marseille-i kudarcon (Csehszlovákia: 1:4), ami miatt a magyar válogatott először nem jutott ki a világbajnokságra, amikor nevezett. Hogy sokk volt, jelzi, hogy a gyászos kilencven perc utáni vasárnap az NB I nyolc mérkőzését összesen 12 400 néző (átlag: 1550) látta; jellemző, hogy a Népstadionban a Ferencváros és a Bp. Honvéd összecsapására mindössze ezren voltak kíváncsiak. Ez az ezres szám rendre visszaköszön, amikor (még mindig) el kívánják verni a port az akkoriakon. Kétségtelen, látványos adat, még úgy is, hogy az esztendő utolsó játéknapját nem fogadta kegyeibe a természet, a meteorológiai előrejelzés szerint: „Borult idő, további havazásokkal, a Tiszántúlon átmenetileg még ónos esővel, esővel. Erős, helyenként viharos északi, északkeleti szél. A hófúvások az ország keleti felére is átterjednek. A hőmérséklet délkeleten is csökken. Várható legmagasabb hőmérséklet mínusz 1–mínusz 4 fok között.”

Nem felmentve senkit Marseille-t illetően, sejtésem szerint a zord tél is kellett ahhoz, hogy otthon maradjon a nép. Ennél azonban lényegesebb, hogy Marseille akkor nem „a” Marseille volt, legyen elegendő ehhez annyi, hogy például a mértékadónak tartott Népszabadság ezzel a címmel tudósított: „Győzött a gólra törőbb csapat.” De a Népsport sem keménykedett, ha valaki úgy emlegeti a Csehszlovákia elleni 1:4-et, hogy „Fájó, de megérdemelt vereség”, enyhén szólva is kiröhögik.
Aztán már erősödtek a szavak, olyannyira, hogy még az is rossz volt, ami jó (például a klasszis játékosaink), ám az olvasható indulatoknak volt némi politikai hátszelük, a rendcsinálás engedélyezett lett (és hatástalan).

A drukkerek elolvasták, amit a lapok írtak, bólogattak, hogy igen, a bundák, a játékosuralom, a kivételezettség, ám ezzel együtt Marseille-t csak kisiklásnak tartották. Magam is így voltam ezzel, már az 1:4 utáni órákban is, amikor a barátaimmal a közös meccsnézés után éjfél felé bolyongtunk a mai Margit körúton, s nem tartottuk véletlennek, hogy aktuálisan Mártírok útja a neve. Mondogattuk, hogy semmi gond, jön az Európa-bajnokság, ott majd megmutatjuk, s négy év múlva újra vb… Persze hogy ott is. És közben a tizenévesek bátorságával húztunk egyet-egyet a körbeadogatott üvegből, amelyben elképesztően pocsék albán gabonapálinka volt, Raki Rrushinak hívták. Brrr…

De nemcsak mi, az ifjúság tagjai hittük, hogy egyszeri és megismételhetetlen kudarcról van szó, hanem – mint a régi filmfőcímekben a szereplőknél – „és még sokan mások”. Az NB I 4. fordulójában ugyanis 1970. március 21-én és 22-én összesen 76 ezren látták a nyolc mérkőzést (átlag: 9500). Ez azért jelzésértékű, az 1969. decemberi adat ismeretében (Fradi–Honvéd: 1000) mindenképpen. A Ferencváros meccsét, szintén a Népstadionban, ezúttal 22 ezren nézték meg, pedig ugyebár a SZEOL nem volt mérhető rangban a Bp. Honvédhoz. Igaz, a „játék színvonala elmaradt a várakozástól”, de 4:0 az 4:0, senki sem volt elégedetlen a nézőtéren.

De voltak éppen elegen Kispesten (Bp. Honvéd–Csepel 0:2, 10 ezer), Tatabányán (Videoton: 2:0, 10 ezer), a Népstadion előmeccsén (Vasas–DVTK 1:1, 15 ezer), Komlón (MTK: 1:3, 6000), Salgótarjánban (Szombathely: 2:1, 5000), Dunaújvárosban (Pécs: 0:2, 5000) is. Egyedül Győr lóg ki a sorból, háromezren látták, hogy az ETO legyőzi a bajnok Újpesti Dózsát (2:0).

Az alsóbb osztályok sem lógtak ki a sorból, az NB I B-ben Debrecenben ötezren látták a DVSC BVSC elleni győzelmét (2:0), Egerben pedig négyezren a Bp. Spartacus elleni sikert (1:0). Az NB II-ben (harmadik vonal!) pedig 3200 nézője volt a Kazincbarcikai Vegyész–Borsodi Bányász (4:0) és háromezer a NIKE Fűzfői AK–Bakony Vegyész (2:1) mérkőzésnek, ezek még akkor is figyelemre méltó számok, ha megyei rangadókról volt szó.

Úgy meg főként, hogy félidényes bajnokságról, az első bajnok lett, ám nem volt kieső, maradtak a mezőnyök az 1970–1971-es idényre.

Más kérdés, hogy a nívó nem volt éppen falrengető az NB I-ben. A sportlap akkor is csillagokkal minősítette a mérkőzéseket, nos a 2 csillag volt az uralkodó (négy), három meccsnek jutott 3, s egynek 4. Éppen annak (Rába–Ú. Dózsa), amelyre a legkevesebben voltak kíváncsiak. Ugyanakkor a mérkőzés kiemelései között szerepel, hogy „a győri középpályások kimagaslottak a mezőnyből”, meg az is, hogy „örvendetes volt látni a küzdeni akarást mindkét csapat részéről, ami a magyar labdarúgás jövőjére nézve bizakodásra szolgáltatott okot”. Azért az sem ártott, hogy mindkét csapatban akadtak klasszisok, remek futballisták, a Rábában például Keglovich László, Orbán Árpád és Somogyi József, a Dózsában pedig a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor szerepelt.

A találkozó után Somogyit ajnározták a drukkerek, remekül irányított, cselezett, lőtt (egy gólt is), a Népsporttól 9-es osztályzatot kapott, mégis kipécézte őt a lap, közölve, hogy azért nem kapott 10-est, mert „ezúttal is sokat gesztikulált, reklamált”, s a társait is kiosztotta, ha nem érkezett tőlük pontosan a labda. Ezek után képzelhető, mit kaptak tőle „dumában” az újpestiek. Meglehet, így volt, ám senkit sem érdekelt a pedagógiai háttér, Somogyi joggal legenda Győrben (327 bajnoki/45 gól), de még a szövetségi kapitány, Hoffer Józsefet sem befolyásolta az intelem, annak rendje és módja szerint beválogatta Jugoszlávia ellen (2:2), s nem járt vele rosszul, hiszen „érezte a tempót, jól lépett közbe, olykor látványosan is szerelt. A statisztika szerint az első 45 percben nála volt legtöbbször a labda”, újoncként ennél aligha tehetett többet.

Marseille évében, 1969-ben 8342 volt az átlagnézőszám az NB I-ben, az ezt követő 1970-es félidényes bajnokságban 8667-re emelkedett. A közönség tehát nem fordult el a futballtól, ez csak később érhető tetten látványos(abba)n. Az argentínai világbajnokság előtt (1977–1978) 8026, egy idénnyel később, a nem éppen rózsás vb-szereplés (Argentína: 1–2, Olaszország: 1–3, Franciaország: 1–3) után (1978–1979) 6605 ez a szám. Persze ez még mindig tömeg a harminc évvel későbbi (2008–2009) adathoz képest: 2971. Nem vagyok a számok rabja, ám vallom, hogy kell rájuk (is) figyelni. Esetünkben például arra, hogy meglehetősen hosszú idő kell ahhoz, hogy az emberek leszokjanak a futballról, így aztán a sportág felelőssége nem vitatható. Visszamenőleg. Is.

Az pedig csak adalék a mai lehetőségekről szóló, a „mi vonja el a gyereket a futballtól” című mentegetőzéshullámhoz, hogy 1970-ben az volt az általános vélemény, hogy „az úttörőkkel foglalkozó szakemberek a grundok eltűnése mellett a beatzenét jelölik meg egyes számú »közellenségként«”. Nem vitatom, a Rolling Stones volt rám akkora hatással, mint mondjuk Albert Flóri, Göröcs Titi, Farkas János és a többiek, de kikérem magamnak, hogy „közellenségek” lettek volna.

Talán mert mindig barátokban gondolkozom.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik