Sutyorgók – Malonyai Péter publicisztikája

Már volt szó ezeken a hasábokon a sugdolózásról, arról, hogy mostanság a futballisták a szájukat eltakarva kommunikálnak egymással a pályán, gondosan ügyelve rá, nehogy valaki tudomást szerezzen arról, mit is mondanak. Hogy előveszem a témát, annak egyetlen oka, hogy roppantul bosszant a szájtapasz – ahogy kollégám nevezte annak idején írásában.

Kezdem azzal, hogy társaságban nem vall jó modorra a sugdolózás. Iskoláskorom jut eszembe, amikor a lányok, ha fiúk is voltak a közelben, rendre a szájukat eltakarva, fülbesúgással közöltek – meg nem mondom mit. De nem is tartozott rám, ránk. Mindenesetre már akkor sem fogadtam el a módit, sértett, hogy nem tudnak várni addig a titokkal, amíg egymás között lesznek.

Tudom, a gyerekkori emlék(ek), s főként a sugdolózás akkori indoka távol van a mai futballisták szándékától, a közös legfeljebb annyi, nem akarják, hogy a külvilág megtudja, mit mondanak. Nem véletlenül, hiszen ma már minden érdekes (lehet), amit a sztárok tesznek, beszélnek. Nem mellesleg, a szájról olvasásnak tudománya van, s persze a minden titokra kíváncsi média is szívesen alkalmazza, ha megteheti.

És azonnal a nyilvánosság elé tárja, amit megtud. Mert itt a kulcs. Nem az a lényeg, mit mond egymásnak kivonuláskor vagy éppen egy-egy szabadrúgás előtt a jobb-bekk és a balszélső, hanem, hogy mi kerül tovább. Ami akkor is kínos lehet, ha igaz, akkor meg főként, ha esetleg félrehallott, azaz, pardon, olvasott valamit a szájról tájékozódó. Utána pedig jöhet a magyarázkodás, s nagyobb lesz a vihar, mint amekkora az eset jelentősége.

Olyan ez, mint a jelentgetések voltak az állambiztonság fénykorában. Színházi példa, hogy a Nemzetiben mindenki pontosan tudta, kik azok, akiktől mindent megtud a hatalom arról, mi hangzott el a büfében, az öltözőben, mindenütt. Amikor egyszer a felháborodás lett az úr emiatt a társalgóban, számomra örök érvényű megállapítással élt egy egyébként szinte minden jelentésben szereplő színésznő: „Nem az a fontos, mit tudnak meg rólunk, hanem hogy mire használják fel.” Így van ez a suttogással is, az elhangzottak valós tartalmánál nagyobb veszély, hogy mi lesz nyilvános. Egyébként meglehetősen megalázónak tartom, hogy sugdolózniuk kell a klasszisoknak, lám-lám, ők, a nyilvánosságból (is) élők, szintén megszenvedik korunk igazságát: abból lesz szenzáció, amit akként tálalnak. (Ugyanakkor érdekes: a szájról képzettség nélkül is leolvasható útszéli káromkodások „hőseinek” eszük ágában sincs elbújni a tenyerük mögé.) Lehet, régimódi vagyok, de nemigen érdekel, hogy mit súgnak egymásnak a fiúk. És egyébként az sem, mit mondanak egymásnak a pályán. Kíváncsi vagyok rá, persze, de a magánügyüknek tartom. Ha elmondják, meghallgatom, elolvasom, de semmi több.

Más kérdés, hogy amikor szándékosan a nyilvánosság elé állnak a futballszereplők, csak a legritkább esetben mondanak valamit. Mármint érdekeset. Alapvetően arról szól a mese, hogy meg akarnak felelni. Alapvetően a társaknak, az edzőnek, a klubvezetőségnek, leginkább arra ügyelnek, nehogy kellemetlen helyzetbe sodorják magukat. Márpedig egy-egy őszinte vélemény gyakrabban veri ki a biztosítékot, mint a semmitmondás. Óriási ellentmondása ez korunknak, amikor ugyebár kitágult a világ, nincs az az átlagosan érdekes hír, amely ne jutna el pillanatok alatt a föld legdélibb pontjáról a legészakibbig, és fordítva. És akkor akit kérdeznek, még csak nem is törekszik arra, hogy tartalommal szolgáljon. Kezdem azt hinni, hogy érdekesebb volt az élet, amikor még szájhagyomány útján jöttek-mentek a hírek.

Örök emlékem, az atlantai olimpia napjaiban egy taxisofőr megtudta, hogy magyar vagyok, s azonnal Puskás Öcsivel jött, hogy mekkora futballista volt, büszke lehetek a honfitársaként. Büszkeségben nem volt hiány nálam, az viszont mindennél jobban érdekelt, hogy fiatalon, legfeljebb harmincévesen honnan tud egyáltalán Puskásról. Az apámtól – mondta, aki szerintem legfeljebb a rádió jóvoltából hallhatott a mi klasszisunkról, ráadásul az Egyesült Államokban, ahol akkoriban még nem éppen az volt a futball, amit mi annak nevezünk. Valami olyasmit tett még hozzá, hogy ne vicceljek, Puskást mindenki ismeri, akit csak egy kicsit is érdekel a sport.

Ma csatorna csatorna hátán, mégis csak ritkán szolgálnak a klasszisok olyan mondatokkal, amelyek valóban érdekesek. Mert amikor a győztes gólt szerző futballista még a jó ízlés határain belül sem veri a mellét, csak arról beszél, az a fontos, hogy nyert a csapat, a vesztes edző pedig nem győzi kiemelni, hogy a fiúk véghez vitték, amit megbeszéltek, s persze profik vagyunk, megyünk tovább – éppen azt nem látom, tudom meg, amire egyébként kíváncsi lennék. A sorsdöntő gólt szerző csatár büszkeségére, illetve, hogy miért is kapott ki a csapat.

Csak két példát említettem, a sor nyilván folytatható. Én azzal folytatom, hogy a semmitmondás olyan világban ül tort, amelyben roppant fontos, hogy ébren tartsák az érdeklődést, amikor szinte mindent a marketing, a hírverés határoz meg. A nyilvánosságra égetően szükségük van a csapatoknak, kluboknak, hiszen ha a kutya sem kíváncsi rájuk, aligha számíthatnak jelentős támogatókra, s persze nem véletlenül áll rendre a középpontban a nézőszám – még ha nálunk nincs is túl nagy jelentősége.

Már csak azért kellene, hogy ne csak beszéljenek, mondjanak is valamit az érdekeltek, mert a futball híveinek mostanság nincs más forrásuk, hogy (aránylag) testközelből jussanak információkhoz. Hol van már az idő, amikor az edzéseken rendre megjelenhetett jó néhány drukker, figyelték, ki hogyan mozog, s aztán amíg az öltözőbe ballagtak a fiúk, megszólítsák közülük egyiket-másikat, váltsanak velük néhány szót. Vagy például a Népstadion kettős meccseinél a második rangadó előtti bemelegítés, amikor a szoborparkban embergyűrű közepette nyújtottak, lazítottak a játékosok, az érdeklődők pedig, elfoglalva a lelátón a helyüket, bennfentesként tájékoztatták a mellettük ülőket, mire lesznek képesek a gyerekek. És akkor még nem beszéltem nagy fájdalmamról: manapság elképzelhetetlen, hogy a nagy sikereket követően a nézők berohanjanak a pályára, s a vállukra kapják a diadal főszereplőit. A legendás Fradi-krónikás, Nagy Béla, ha nem százszor, egyszer sem mutatta meg a Képes Sport 1939. júliusi címlapját, amelyen a Bologna elleni KK-elődöntőben négy gólt szerző Toldi Gézát emeli magasba a diadalittas tömeg. Mindannyiszor beleborzongtam a látványba. De magam is tanúja voltam hasonló ünneplésnek gyerekként – a hatvanas években.

Ma már nincs élő kapcsolat a játéktér és a lelátó között – ez régi mániám, itt is leírtam már (és fogom is). A biztonság a fő szempont, elfogadom, úgy-ahogy. Azt már kevésbé, hogy a meccsek előtt csak azokat kérdezheti a média, akiket a vezetőség kijelöl, s odaültet a sajtótájékoztató hosszú asztalához. Ha másra kíváncsi, magára vessen. Ilyen körülmények között lenne különösen fontos a nyilatkozatok tartalma, s főként az, hogy ne csak arról értesüljön visszatérően a közvélemény, amit el akarnak neki mondani, arról is essék szó, ami aktuálisan érdekes (lehet).

A mai módi alapján érthető, hogy a tehetősebb médiumok hivatásos szájról olvasókhoz (vannak ilyenek) fordulnak, hogy elcsípjenek egy-egy fülbesúgásos megjegyzést, de a másik oldal alapállása is érthető: persze hogy eltakarják a szájukat, hiszen amit mondanak, nem tartozik a külvilágra. Amivel egyetértek, a sugdolózás mellett mások beszélgetésének kihallgatását is illetlennek tartom. Természetesen az el-elcsípett mondatokból néha botrány lesz, de végre történik valami. Érdekes, de leginkább csak annak látszó.

Visszatérve Puskásra, idézem a Real másik klasszisát, Di Stéfanót: „Megbeszéltük, hogy amikor meghallom, hogy kiabál: »Stefiiii!«, csak iramodjak meg a kapu felé. Elkezdődött a meccs, és amikor kiáltott, megindultam. És a labda ott volt a lábam előtt…”

Ez aligha ment volna sutyorogva.