Hatodik tusa – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2019.01.28. 22:41

Találkoztam Török Ferenccel. Az olimpiai bajnok öttusázóval, a magyar pentatlon későbbi hasonlóan sikeres szövetségi kapitányával. No, mármost ilyenkor nem úgy van az, hogy az ember csak megböki a sapkája szélét, hogy „Tiszteletem, Feri bá!” és rohan tovább. De nem ám! Egyrészt, magyar sportolólegendával ritkán nyílik alkalom „megváltani a világot”, másrészt Török Ferenc speciel nem is az az ember, aki csak úgy elengedné maga mellől az újságírót – van mondanivalója, és ami ebben a világban még ritkább kincs, véleménye is.

Kicsivel több, mint húsz éve a futballunkról (is).

Ami azért nagy szó, mert amíg a magyar labdarúgás berkeiből ritkán – sőt, pontosabban soha – dörrentik ránk az ajtót a szerkesztőségben, hogy szívesen megreformálnák a focinkat valami taktikai huncutsággal, új vagy régi edzésmódszerekkel (jellemző is, hogy a kilencvenes évek közepétől számolva az irányítósávos cipő feltalálása, valamint most, az újkorban az egyik videobírós technikai megoldás lett a világ füves pályáin futballhungarikum), addig a legendás mesteredző nem adja fel: kitartóan menedzseli a maga gyöngybetűkkel leírt, végtelen számú hivatalba már elküldött, gyaníthatóan tucatszor is lepecsételt s iktatott elképzelését (amúgy nem is hosszú, sőt, ebben az olvasásszegény világban kifejezetten tolerálható, csupán tizennégy oldalas elemzését), hogy a kiválasztáson kell változtatni.

Amúgy nem lenne túl hosszú ez a cikk sem, ha csak azt írnám le, hogy ez ügyben (kiválasztásreformot!) a tréner minden szavával és gondolatával egyetértek, de mert az újság mégsem hivatal, hanem afféle hírharsona, ezért megosztom a közzel, hogy miről is van szó.

Kezdem mindjárt azzal, hogy a „törökferenci” megoldáskeresésnek meglehetősen stabil alapot ad az, hogy a hajdani csodaöttusázó és -edző a kilencvenes évek elején fociügyileg egyszer már szabad kezet kapott, vagyis az ő fizikai mutatókat előtérbe helyező módszereit figyelembe véve válogatták össze Dunai Antalék az atlantai olimpiára kijutó korosztályos válogatott keretét. E szakmai összhang hatására lett például a driblikirályokat kedvelő futballszakemberek által kevéssé labdaügyesnek mondott, s így kapásból kissé alulértékelt Dombi Tibor a magyar labdarúgás villámlábú vonalszélsője, tehát senki nem mondhatja (amúgy persze mondja, hiszen a „magyarfoci” nem lenne „magyarfoci” károgó hangok nélkül), hogy mit beszél már az öttusázó, mert a bizonyítási faktoron már réges-rég túlvagyunk. Olyannyira, hogy azóta is csak két maximalista, ráadásul „elemzős és felmérésmániás” futballedző tudott hasonlót produkálni magyar címeres mezben játszó labdarúgókkal: Dárdai Pál és Bernd Storck (na persze nálunk a laktáttesztet is kikacagták), s kettejük egymást váltó szakmai munkájának gyümölcse lett ugyebár a franciaországi Európa-bajnoki részvétel, és azt se feledjük, hogy magyar sportsiker kapcsán 2016 nyara óta sem volt telt ház a Hősök terén, kivéve a tavaly tél eleji Sting&Shaggy ingyenkoncertet.

Mit jelent a kiválasztás?

Nem bonyolult szisztéma, annak fényében főleg nem, hogy minden a diákkorban dől el, ergo az általános és középiskolában kell értő módszerrel és szemmel kiemelni a profi sportra leginkább alkalmas srácokat. De nem azt kell – pontosabban: nem csak azt kell – nézni, hogy tehetséges és ügyes, hanem azt is fel kell mérni, hogy milyen erő- és állóképességi paraméterek mentén alkalmas ez vagy az a gyerek a sportolásra. Poroszos, oroszos módszer ez, de forduljon bárhogy is a világ, mindig és mindenhol bejön! Az „ántivilágban” seregnyi magyar edző – Guttmann Béla, Kovács István, Lóránt Gyula, Weisz Árpád –, majd a keleti blokkból Valerij Lobanovszkij lett ilyen hozzáállással a labdarúgószakma úttörője, az újkorban pedig a világfutball popikonjának számító Marcelo Bielsát istenítik, mint aki a Cooper-tesztből, a pulzusgörbékből, a laktátküszöbből, taktikai és matematikai összefüggésekből, s némi pofátlan kémkedésből képes csodálatos s a való életben, azaz a futballpályán is működő gólegyenleteket alkotni.

Török Ferenc igazsága is ebben a sokak számára bűvös világban van, azaz már abból sokat megtudhat a hozzáértő edző, ha a felmérések során kiderül, milyen az ügyes, a tehetséges játékos keringési rendszere. Ezzel ugyanis nem lehet trükközni (mint például a futópados felméréssel, amikor mint valami versenyparipát futtatták a tatabányai Vincze Istvánt, amíg ki nem derült, hogy „Pilunak” ösztönös érzéke volt ahhoz, hogy a pados futás során a lépéshosszt megváltoztatva alkalmazkodjon a gyorsuló, s mégis monoton tempókhoz), ugyanis a keringési rendszer „kialakítása” élettanilag tizennyolc-tizenkilenc esztendős korig befejeződik. „Akinek a keringési rendszere jó, arra lehet rápakolni az edzést” – mondja Török Ferenc, és tényleg, punktum, a fizikai alkalmasságnál nincs fontosabb. Nem véletlen, hogy a magyar sporton belül a kajak-kenu és az úszás képes világsztár-utánpótlást „termelni”, kinevelni hosszú évtizedek óta.

S már hallom is a riposztot, hogy persze, mert mindkettő erő-állóképességi sport – no de a foci nem az?! Ha Cristiano Ronaldót nézem, akkor baromira az! A pali felugrik a lécig, ha fejelni kell, és labdával, biciklicselezve, kötényezve is gyorsabban fut, mint a mellette iparkodó hátvédek nagy többsége – márpedig kockahassal nem lehet születni, úgyhogy igaz a tétel: edzés nélkül nincs siker, s az ügyes, tehetséges, erőnlétileg alkalmas szentháromságban kell keresni a jövő sportolóit.

Török Ferenc mondott még mást is, ami kissé lehangolt: ma a futballarénákhoz vagy azok mellé nem építenek atlétikai pályákat. Amikor korábban lehetőséget kapott arra, hogy az egyik kiemelt utánpótlásműhelynél megnézzen egy erőnléti gyakorlást, azt látta, hogy az edzők kis műanyagkúpokkal jelölték ki a futótávokat; még szerencse, hogy az öttusaszövetségtől elkérte azt a kis egykerekűt, amellyel centire pontosan lemérhette, hogy merre hány méter. Habár a tréning előtt nem volt pulzusmérés, azért a gyerekek becsülettel odatették magukat, de kilencvennyolc százalékuk a Cooper-teszt alapján nem ért el háromezer méterig... Ez csak azért gond, mert ez a gyerek később szembesül majd azzal, hogy a futballpályán is futni kell – minőségi módon. Ennek fényében pedig szakmai alapossággal összeállított atlétikus edzés és képzés nélkül nemhogy labdarúgó, profi sportoló sem létezhet.

A külsőségekben vagyunk profik. Látom például, hogy a meccsek után húzkodják le magukról a futballisták a mezt és ott feszül rajtuk csodaszép ívben a pulzus- és mérőmellény – szó se róla, trendi, de vajon mire jó ez az egész? A futball boszorkánykonyháiban tényleg a meccs terhelési mutatói alapján lőnek be vagy elemeznek állóképességi görbéket, s ha ezt teszik, akkor vajon milyen intervallumadatok alapján bogarásszák ki a kilencven perc adott csúcsterheléseit? S ez csak egyetlen fontos kérdés, miközben igazán őszintén és alaposan még sohasem mondta el a szakmai véleményét a magyar futballban dolgozó erőnléti edző (pedig próbáltuk megkérdezni, de a titkot hét lakat alatt őrzik...), hogy a grafikonokból mit olvasott ki a sportolói alkalmasságot illetően – az eredmények ugyanis nem igazolják a módszerek helyességét. Persze, jönnek mindig azzal, hogy az NB I-ben pallérozódó játékos a meccsen futott tizenkétezer métert (hozzáteszem, ebben a történetben mi, újságírók is ludasak vagyunk, mert amikor valamikor a nyolcvanas évek végén Norvégiában valaki elkezdte mérni a labdarúgók meccs közbeni futómennyiségét, és kijött az átlag nyolc kilométerrel szembeni tizenhárom, akkor a téma végigsöpört a médián, mintha ez lenne a futballban a bölcsek köve, pedig egy frászt!), mire demagóg módon válaszolhatnám, ilyen távot másfél óra alatt a kilencvennégy kilós, ötvenhárom éves hobbikocogói mivoltomban bármikor teljesítek (ráadásul a margitszigeti rekortánon napi rendszerességgel kőrözők között nálam szinte csak gyorsabbak vannak).

Itt a mese vége, nincs több hely ezen az oldalon a betűknek – pedig az ötödét sem írtam le annak, ami Török Ferenc javaslatában külön-külön is cikket, vagy egy jó beszélgetésre valót érdemel. Ám miután a futballpályáról tudom (Blasz II), hogy az öttusázók ráadásul jól is tudtak focizni, csak van abban valami, hogy a büszke magyar sport hatodik tusája a labdarúgás – lehetne.

Ha végre meghallgatnák a szavát, ha odafigyelnének a véleményére, s ha elolvasnák a javaslatát annak, aki erőnlétileg kifejezetten ért is hozzá.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik