Fújd meg jól! – S. Tóth János jegyzete

Szombaton véget ér az élvonalbeli futballbajnokság – meglehetősen zaklatott – 2019–2020-as idénye. Ahogy az már a mezőny 12 csapatosra szűkítése óta megszokott, az utolsó forduló nem fullad unalomba, ráadásul ez alkalommal két lényegi kérdés is nyitott: kiadó egy hely a nemzetközi porondra, s nem dőlt el az sem, melyik együttes szánkázik vissza a Kaposvárral az NB II-be. Lássuk be: a presztízs mellett forint tíz- vagy akár százmilliók sorsa is kockán forog.

E kiélezett helyzetben a szokottnál is nagyobb figyelem jár a játékvezetőknek. A hajdani futballbíró és szakíró, Ábrai Zsigmond sokat idézett, a múlt század harmincas éveiből származó bonmot-ja („A napokban ásatásoknál csontvázra bukkantak, amelynek egyetlen ép csontja sem volt. Szakértők megállapították, hogy valaha futballbíró lehetett.”) tűpontosan jelzi, hogy az 1860-as évekbeli megszületése óta ezernyi változáson áteső labdarúgásban a kevés stabil mérföldkövek egyike bizony a sípos emberekkel szembeni ellenszenv.

Az elmúlt hetekben mifelénk is rengeteg kritika érte a mérkőzésvezetőket, sokszor meccseket befolyásoló ítéleteket kértek rajtuk számon. S nem csupán a lelátókról hömpölygött a verbális cunami (ez a produkció szerves része, lásd még: „Három hülye!”), immár izgatott edzők sem spóroltak a haragba ojtott bírálattal. Vegyük észre: nem minden ok nélkül. Pedig hol vannak már a hősi idők, amikor elegáns zakóban s az ahhoz passzoló nadrágban szaladgált a gyepen az egyszemélyi döntnök. Manapság komplett csapatok joga és feladata az ítélkezés, az ítéletek előkészítése. Egy-egy meccs előtti kivonulásnál hat bíró kocog ki a csapatokkal az öltözőből (plusz ősztől – ha igaz – itthon is belépnek a képbe a videobírók), ennek ellenére éppúgy születnek hajmeresztő ítéletek, mint ötven-száz-százötven éve. Hanem jól van ez így: hiányozna, ha nem lenne miről jókat vitázni, veszekedni.

Nem mindegy ellenben, hogy szimplán „hülye” a bíró, vagy a „csaló” bélyeget sütik rá. Különösen érzékeny a különbség a 2013–2014-es idénytől, amióta az MLSZ döntése alapján a magyar élvonalban (is) profik a játékvezetők. E kiválasztottaknak főállásban a meccsvezetés a munkájuk, kizárólag a bíráskodásra összpontosíthatnak, nem kell céges problémákat magukkal cipelniük a pályákra, munkahelyi lógásokat menedzselniük, hogy idejében odaérjenek a stadionokba. A kivételezett státus viszont mázsás teher is: durván roncsolhatja a futballüzletet, ha megroppan a játékvezetésbe vetett közbizalom.

Van tétje az OTP Bank Liga szombati játéknapjának. De nem csupán a futballisták és az edzők szempontjából…

E kiélezett helyzetben a szokottnál is nagyobb figyelem jár a játékvezetőknek. A hajdani futballbíró és szakíró, Ábrai Zsigmond sokat idézett, a múlt század harmincas éveiből származó bonmot-ja („A napokban ásatásoknál csontvázra bukkantak, amelynek egyetlen ép csontja sem volt. Szakértők megállapították, hogy valaha futballbíró lehetett.”) tűpontosan jelzi, hogy az 1860-as évekbeli megszületése óta ezernyi változáson áteső labdarúgásban a kevés stabil mérföldkövek egyike bizony a sípos emberekkel szembeni ellenszenv.

Az elmúlt hetekben mifelénk is rengeteg kritika érte a mérkőzésvezetőket, sokszor meccseket befolyásoló ítéleteket kértek rajtuk számon. S nem csupán a lelátókról hömpölygött a verbális cunami (ez a produkció szerves része, lásd még: „Három hülye!”), immár izgatott edzők sem spóroltak a haragba ojtott bírálattal. Vegyük észre: nem minden ok nélkül. Pedig hol vannak már a hősi idők, amikor elegáns zakóban s az ahhoz passzoló nadrágban szaladgált a gyepen az egyszemélyi döntnök. Manapság komplett csapatok joga és feladata az ítélkezés, az ítéletek előkészítése. Egy-egy meccs előtti kivonulásnál hat bíró kocog ki a csapatokkal az öltözőből (plusz ősztől – ha igaz – itthon is belépnek a képbe a videobírók), ennek ellenére éppúgy születnek hajmeresztő ítéletek, mint ötven-száz-százötven éve. Hanem jól van ez így: hiányozna, ha nem lenne miről jókat vitázni, veszekedni.

Nem mindegy ellenben, hogy szimplán „hülye” a bíró, vagy a „csaló” bélyeget sütik rá. Különösen érzékeny a különbség a 2013–2014-es idénytől, amióta az MLSZ döntése alapján a magyar élvonalban (is) profik a játékvezetők. E kiválasztottaknak főállásban a meccsvezetés a munkájuk, kizárólag a bíráskodásra összpontosíthatnak, nem kell céges problémákat magukkal cipelniük a pályákra, munkahelyi lógásokat menedzselniük, hogy idejében odaérjenek a stadionokba. A kivételezett státus viszont mázsás teher is: durván roncsolhatja a futballüzletet, ha megroppan a játékvezetésbe vetett közbizalom.

Van tétje az OTP Bank Liga szombati játéknapjának. De nem csupán a futballisták és az edzők szempontjából…