Vége! 38 évesen visszavonult a magyar sport legyőzhetetlenje

Vannak dolgok, amelyekhez a hosszú évek alatt hozzászokik az ember, olyan természetessé válnak, mint, hogy reggel felkel a nap.

Aztán, amikor ezek egyszer csak mégis megváltoznak, akkor furcsa ürességérzetünk támad. Ezt érezhették az MKB Veszprém szurkolói Pérez Carlos, az Alba Volán drukkerei Palkovics Krisztián, a Falco-fanatikusok Kálmán László, vagy a ferencvárosi hívek Lipcsei Péter, illetve Kökény Beatrix visszavonulásakor. Ezt fogják átélni egyszer a győri kézilabdásokért rajongók is Görbicz Anita „nyugdíjba vonulásakor” (szerencsére ez még nem ma és nem is holnap lesz, az irányítóra ugyanis éppen fontos feladat vár a Bajnokok Ligája négyes döntőjében), és hamarosan így érezhetnek a pécsi kosárlabdabarátok is, miután Iványi Dalma tegnap lejátszotta utolsó mérkőzését.

A fent említett klubikonok és még jó néhány társuk (néhány éve a Sportlegek sorozatunkban külön cikket is szenteltünk nekik: A leghűségesebbek: Görbicztől Lipcseiig) az évtizedek alatt nemcsak a teljesítményükkel, hanem szeretett sportáguk iránti alázatukkal is példát állítottak-állítanak. És egy kicsit azt is példázzák, hogy még a profitorientált sportvilágban is van helye olyan értékeknek, mint a hűség, és a pénz szaga, időnként bűze talán nem nyomja el teljesen az érzelmeket, mert a sport és a sportolók az érzelmek, a valahova tartozás kifejezése, az életre is jellemző, megalkuvás nélküli küzdelem miatt is lesznek szerethetőek.

Olyanok, mint Iványi Dalma. A Békéscsabán született kosárlabdázónő, aki első pécsi idényében, még 1995 tavaszán éppen csak betöltötte a 19. életévét, amikor a BSE elleni döntő harmadik meccsén a fővárosban, a Városmajorban 22 pontjával csapata második legeredményesebb dobója volt, és a kispadról beszállva döntő érdemeket szerzett a PVSK Dália győzelmében, története második bajnoki címében, Dalmának az volt az első aranya. Ugyanúgy örült, könnyezett, mint tegnap, immár 38 évesen a 10. bajnoki címe után.

Miközben az évek röpültek a Dalmát még gyerekkorukban megkedvelő drukkerek felnőttek, a középkorúak mára nyugdíjba mentek, és sokan már meg sem élhették hosszú pécsi pályafutásának végét. E sorok írója is általános iskolás kölyökként látta először az azóta a magyar kosárlabdázás halhatatlanjai közé is beválasztott játékost, míg tegnapi utolsó meccsét már édesapaként, a kisfiával együtt nézte. Iványi mindeközben nem csinált mást hétről hétre, meccsről meccsre, csak mutogatta a figuraszámokat, dobta számolatlanul a pontokat, gyűjtötte a lepattanókat, osztogatta a gólpasszokat fáradhatatlanul. (A legrangosabb kupasorozatban, az Euroligában a gólpasszok terén négyszer, labdaszerzésben háromszor, büntetőzésben pedig egyszer bizonyult a legjobbnak.)

Pedig anno a legendás irányító, Horváth Judit „cseréjének” vitték Pécsre, a cseréből pedig örökös helyettes lett, miután a pécsiek „Jucija” 1997 szeptemberében halálos közúti balesetet szenvedett. A fej fölötti kétkezes dobásairól is emlékezetes Horváth nem csak a pályán, hanem azon kívül is a csapat vezére volt, Dalma azonban mindkét fronton az örökébe lépett. Csapatával együtt legyőzhetetlenné vált a pályán kívül is. A pályán néha ugyan meg lehetett őt, őket verni, de végképp megtörni, ellehetetleníteni nem, pedig voltak rá kísérletek. Emlékezetes eset például, amikor 1998 tavaszán, amerikai ösztöndíját megszakítva hazatért a Sopron elleni bajnoki döntőre (Horváth halála miatt is volt rá szükség), a GYSEV-Ringa vezetői minden követ megmozgattak, hogy ne játszhasson, de ő jött, látott és három év távollét után is nyert – bajnoki címet másodszor.

Mindegyik címe, eredménye felsorolásához persze nem lenne elegendő egy cikk, nem is ez a cél. Viszont az ifjabb olvasók kedvéért azért nem árt egy kis felsorolás. Az utolsó (tegnapig) aktív magyar profi játékos, aki női világbajnokságon szerepelt (1998) és tagja volt az 1997-ben Eb-4. magyar csapatnak, az első magyar (Nagy Andrea mellett, ugyanazon szezonban mutatkoztak be), aki játszott az amerikai profiligában. Tízszeres magyar bajnok (itthon több aranya van, mint a kilencszeres bajnok edző Rátgéber Lászlónak, a pécsi női kosárlabda egyébként összesen 12 bajnokcsapatot adott), kétszeres Euroliga-bronzérmes, háromszoros Euroliga All-Star válogatott, a 2000-es években a kontinens legjobbjai között tartották számon. 2010-ben, 34 évesen, a női mezőnyben meglehetősen ritka tripla duplát (három statisztikai mutatóban két számjegyű határ) ért el a lengyel Wisla Plock ellen. Ez utóbbi annak a példája, hogy túl a 30-on is ugyanazzal lelkesedéssel játszott, mint a kezdet kezdetén.

Képtelenség volt megtörni a lendületét. Még akkor sem tudott elszakadni a pécsi csapattól, amikor 2011-ben szülési szabadságra ment, az új szezonban ugyanis már vezetőként dolgozott. A Pécs 2010 csapatát már ő sem tudta megmenteni a csődtől, de új klubot szervezett, amelyet két év alatt, immár PINKK Pécs néven ismét a csúcsra vezetett. Úgy, hogy az együttest nem engedték be a városba, a hazai meccseit Komlón volt kénytelen megrendezni.

Iványi tegnap mégis bajnoki döntőt játszhatott a kosárlabdában ketté szakadt város másik csapata, a PEAC ellen, „idegenben” a Lauber Dezső Sportcsarnokban, és ahogy az a hollywoodi sztorikban is lenni szokott, a legyőzhetetlen ismét győzött (ahogy a szezon során győzelemmel búcsúzott a többi nagy rivális, a Sopron, a DVTK és a Győr csarnokától is). A sikerből pedig tevékenyen, nyolc ponttal, közte két triplával, vette ki a részét.

A meccs után is elmondta, ez volt az utolsó... Hogy aztán mi lesz csapatával (visszafogadja-e a város, egyesül-e még valaha a két együttes), mi lesz az egyre alacsonyabb színvonalú magyar női kosárlabdával (évről évre csökken az érdeklődés is, nagyon messze kerültünk az európai elittől), azt nem tudni. Egy biztos, a jövőben is szükség lenne a hozzá hasonló egyéniségekre, nem is elsősorban az eredményeik miatt, hanem mert példát mutatnak a fiataloknak. Manapság sokszor hallani még utánpótlás edzőktől is (sportágtól függetlenül), hogy hiányzik a gyerekekből a küzdőszellem, a kellő akarat, a kitartás, a sportág feltétel nélküli szeretete. Iványit azért szerették sok ezren, és tapsoltak neki felállva utolsó meccsén is, mert számára ezek a dolgok voltak ugyanannyira természetesek, mint a reggeli napfelkelte...