A rockénekes Kalapács József töretlenül hisz a zene híd szerepében

– Koncertezett az Erkel Színházban, állandó fellépő a Madáchban, de vajon énekelt-e a 66. M4 Sport – Az Év Sportolója Gálát megelőzően az Operaház színpadán?
– Ez volt az első alkalom! – mondta Kalapács József, akit a Pokolgép frontembereként ismert meg a közönség, majd énekelt az Omen, a Hard, a Kard, a Kalapács, a Kalapács és az Akusztika, az Atilla Fiai zenekarban, és musicalekben is színpadra lép. – Rudán Joe barátom hívott fel, s kérdezte meg, szeretnék-e az Operában fellépni. Természetesen azonnal igent mondtam.

– És milyen élmény volt az Ybl-palotában debütálni?
– Lenyűgöző helyszín, rang ebben az épületben színpadon lenni. Még egy rockkoncert esetében is sokat nyom a latban a miliő, egészen más hatást lehet elérni nívós környezetben, az Operaház pedig kiemelkedő szentélye a zenének.

– A zöld, a bíbor és a fekete című rock-örökzöldet három másik legenda, Varga Miklós, Rudán Joe és Vikidál Gyula társaságában adta elő. Léptek fel korábban így négyen együtt?
Az Atilla Fiai Társulat nevű zenekarban minimum öt énekes van egyszerre színpadon, Mikivel meg Joe-val rendszeresen együtt énekelünk. Egy alkalommal Gyulát is meghívtuk, de végül nem tudta vállalni a koncertet, máskor azonban már volt rá példa, hogy mi négyen együtt szerepeltünk. Összességében egyébként nyolcan voltunk színpadon az Operában, hiszen a dalt négy színész, Gubik Petra, Dánielfy Gergő, Ember Márk és Serbán Attila kezdte el énekelni, mi pedig – jelképesen átadva nekik a stafétát – hozzájuk csatlakoztunk.

– Lett volna rá esélye hajdanán, hogy versenyzőként vegyen részt az Év sportolója gálán?
– Sajnos nem, noha voltam igazolt játékos. A sporttal először Szegeden kerültem kapcsolatba, serdülőként ott kezdtem futballozni, de nem voltam őstehetség… Édesapám révén tizenkét éves koromtól Csepelen éltem, a huszonegyedik kerületet tekintem szűkebb pátriámnak.

– Amit a kerület meg is köszönt.
– Még 2011-ben kaptam meg a Csepel Örökség-díjat; ugyanezen az ünnepségen vehette át a vb-ezüstérmes futballista, Tóth II József a díszpolgári címet. Visszatérve a sportkarrieremre: a szakközépiskola első osztályában a testnevelőnk az első órán megkérdezte, ki az, aki nem sportol. Jelentkeztünk néhányan, mire ő közölte: ti lesztek az én röplabdacsapatom! El lehet képzelni, mit műveltünk a pályán, ráadásul nagyjából mindenki olyan magas volt, mint én, márpedig a 173 centimmel nem vagyok röplabdázó alkat. Ennek ellenére beleszerettem a játékba, ám fájt, hogy állandóan kikapunk. Elmentem a Jedlik Ányos Gimnáziumba, ahol a Csepel SC ifi röplabdázói edzettek, és bekéredzkedtem közéjük. Eleinte szárnyaszegett réceként csapkodtam, de az edzéseknek meglett az eredménye: feladóként beverekedtem magam a csapatba. Előfordult, hogy az ellenfélnél fennhangon fogadásokat kötöttek rá, felérem-e a hálót. Azt persze nem tudták, hogy elég jó a súlypontemelkedésem: remek érzés volt, amikor az ütő fejére vissza tudtam sáncolni a labdát.

– S miért tört ketté e biztató pályafutás?
– Megszűnt a juniorkorosztály, az ifi után rögtön a felnőttcsapat következett, s oda az én alkatommal nem volt esély bekerülni. Akadtak persze a keretben alacsonyabb röplabdázók, de ők is legalább 185-190 centire nőttek. Jobb híján kerestem magamnak egy vidéki csapatot, ám a gyenge színvonal miatt unalmas volt a játék, emiatt a versenyzői korszakom lezárult.

– Mi lépett a helyére?
– A minap beszélgettünk az egyik barátommal, hogy el kellene kezdeni rendszeresen úszni, az nem terheli meg az öreg csontokat. A Kalapács család ráckevei, sok időt töltöttem a nagypapáméknál, a házuk mellett volt egy azóta kiszáradt tó, amiben úsztunk, horgásztunk. Édesanyám pincérnőként dolgozott, nyaranta Siófokon volt a munkahelye. Nekünk a nagymamámmal kivett egy szobát, s a tóparton vakációzhattam. Imádom a vizet, legszívesebben egy tó közepén lévő szigeten élnék. Itthon is létezik ilyen házikó, de az árát nem a rock and roll-jövedelemhez szabták. A streamelés korszakában az is siker, ha aranylemezt érő mennyiségben sikerül hanghordozót eladni – ehhez elég kétezer lemezt értékesíteni. De legalább a dalok fennmaradnak.

– Mint ahogy a Kispest futballcsapatának korábbi indulója is.
– Sokan az én szerzeményemként könyvelik el az Egy gólt, valójában a világbajnok, olimpiai ezüstérmes kajakozó, Géczi Erika a komponista – ő akkoriban a Kormorán együttesben énekelt –, a szöveget pedig futballőrült barátom, Máthé József írta; vele meccsekre is el-eljártam. A futballt szeretem, de nem vagyok annyira fanatikus, hogy a mérkőzésnapokon megállna az élet. Ha viszont röplabdamérkőzést közvetít a tévé, nem kapcsolok át másik csatornára.

– A videómegosztón fellelhető egy felvétel, hogy élőben énekli az indulót a régi Bozsik-stadionban.
– Egy Zorall-koncert előtt léptem fel, az énekes Szendrey „Szasza” Zsolt meg is jegyezte: nem igazság, hogy nekik egész zenekarnyi felszerelést ki kell pakolniuk a színpadra, nekem meg elég egy mikrofont kézbe vennem. De tartozom egy vallomással: gyerekkoromban a Vasassal szimpatizáltam, azon egyszerű okból, hogy édesanyám dolgozott a klubház büféjében is. A Fáy utcában láttam olyan birkózózseniket edzeni, mint Hegedüs Csaba és Bajkó Károly – lenyűgözött, milyen kemény munkával készültek fel a versenyeikre.

– Ha nem is lett röplabdázó, a stadionokkal, sportcsarnokokkal rockénekesként is megmaradt a kapcsolata. Hogy mást ne mondjak, a Volán-pályán a Motörhead előzenekara volt a Pokolgép, a Hard együttes a Budapest Sportcsarnokban a Deep Purple-lel, a Kalapács a SAP-csarnokban a Judas Priesttel lépett fel.
– Ezek voltak a sportlétesítményekhez kötődő bulijaink, de jó néhány más nyugati sztárcsapattal is muzsikáltunk, például az Accepttel, a Saxonnal vagy Alice Cooperrel. Az viszont hajszálon múlt, hogy a Volán-pályán felléphettem. Abban az időben sorkatona voltam, és a Magyar Néphadsereg laktanyájából az eskütétel előtt nem lehetett eltávozni. A Pokolgép – mivel egy ilyen bulit nem akart lemondani – a Rockwell énekesét, Matulay Lászlót szemelte ki beugrónak. „Laza” aligha örült, amikor meglátott katonaruhában felbukkanni a Czabán Samu téren, ahol először játszhattunk húszezer rajongó előtt. De van egy történetem a Deep Purple kapcsán is.

– Hallgatom.
– A Hard együttest azért hívtam életre, hogy a heavy metaltól eltérő műfajú rockdalokat énekelhessek. De hiába ajánlgattam a koncertszervezőknek, ha meglátták a nevemet, mindig a Kalapács zenekart kérték. Amikor azonban a Deep Purple-nek kerestek előzenekart, csodák csodájára a Hardot választottak. Évek teltek el, a Deep Purple visszatért Magyarországra, de mi már nem pályáztunk az előzenekari státusra, mondván, kétszer biztosan nem lehet ekkora szerencsénk, ám a menedzsment kezébe került a hanganyagunk, amely újra a Hardnak ajánlotta fel a szereplést.

– Ha már a szerencse: igaz, hogy Mister Mefisztulészről kis híján lecsúszott a Madách Színház legendás Macskák előadásában?
– Idén lesz harminc éve, hogy beválasztottak a szereplők közé. A meghallgatást megelőző napon a Szigeten játszottunk, és akkoriban nemigen vigyáztam a hangomra, ráadásul a buli is elhúzódott kissé… Két óra alvás után arra riadtam fel, hogy mintha lenne valami program a naptáramba beírva… Az előadás koreográfusa, Seregi László tartotta a meghallgatást, nekem csak elsuttogni sikerült a dalt. Amilyen remek humora volt a világhírű művésznek, olyan nyers is tudott lenni, én azonban sohasem sértődtem meg, az instrukciói felráztak. Amikor befejeztem a suttogást, csak ennyit mondott: „Gratulálok, apukám, te vagy Mister Mefisztulész. De lesz ebből hang a premierre?”

– Hogyan birkózott meg a jó kondíciót feltételező táncbetéttel?
– Amikor Seregi mester meglátta, ahogy a tükör előtt gyakorolom a mozdulatokat – nekem úgy tűnt, bravúrosak a megoldásaim –, odalépett hozzám, és azt mondta: „Ne erőltesd, apukám, ezt kiírom a darabból.” Maradhattam önmagam a színpadon, ezért sokan rockermacskaként emlegetik a Mefisztulészemet. Április végétől újra műsoron lesz a darab a Madáchban, és éppen múltkor jutott eszembe, milyen jelentősen kicserélődött a szereplőgárda a három évtized alatt.

– Alapigazság, hogy „a rock örök és elpusztíthatatlan”, de miképpen maradhat fitt hatvan fölött egy rocker, aki saját bevallása szerint „harmincvalahány évig ütötte-vágta” saját magát.
– Néhány éve életmódot váltottam, odafigyelek a táplálkozásra is. Jártam konditerembe, de nem jött be. A thai box tetszett, ám bizonyos hirtelen mozdulatokra már nem reagál jól a testem. Bízom az úszásban, és igyekszem aktív maradni. Idén három lemezt szeretnék kiadni, és folyamatosan koncertezünk is. Nekem fontos a nemzet ügye, ugyanakkor nyitott, párbeszédre törekvő ember vagyok, hiszek a zene híd szerepében. Szeretnék jó példával elöl járni egymás kultúrájának elfogadásában – a Kalapács legközelebb az erdélyi koncertjein egy román sztárzenekar, a Cargo társaságában játszik, és terveink szerint elhozzuk ezt az együttest Magyarországra is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 20-i lapszámában jelent meg.)