Itt van Amerika
PIRCS ANIKÓ 2020.07.28 11:22 Frissítve: 2020.07.28 11:23

Szívműtéte után új szakaszba lépett a világbajnok kajakos, Molnár Péter élete

A szívműtéte után élete új szakaszába lépett a világ- és Európa-bajnok kajakos Molnár Péter, aki vallja, emberileg volt leginkább szüksége a beavatkozásra. A 34 éves sportoló a negyedik helyet hozó riói játékok után leült a gödör aljára, most azonban újra szárnyal; hitre, lendületre, motivációra kapott a lehetőségtől, hogy az új olimpiai számban, K–4 500 méteren versenyezhet tovább.

Molnár Péternek fontosabbá vált az út – ahogy ő tartja: az önismeret és a fejlődés útját élete végéig járhatja az ember (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– Elnézve a kajak négyes edzésversenyeit, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ott ül a hajóban. Mintha semmi sem történt volna.     
– Pedig tavaly életem új szakaszába léptem. Vegyes érzésekkel vágtam ugyan bele, de az egy pillanatig sem volt kétséges: vissza akarok kerülni a négyesbe – válaszolta a világ- és Európa-bajnok kajakos, Molnár Péter, aki azt követően, hogy 2019 márciusában szívműtéten esett át, az elmúlt hónapok edzésverseny-sorozatában újra együtt evezett csapattársaival, a Hüvös Viktor vezette Kicsi Team tagjaival. – Úgy néz ki, az első lépést sikerült megtennem, visszaülhettem a hajóba. A többi most következik.

NÉVJEGY: MOLNÁR PÉTER
Született: 1986. február 16., Vác
Sportága: kajak-kenu
Egyesületei:
Szobi KK SE (1995–2004), Tiszaújvárosi VE (2004–2015), Bp. Honvéd (2016–)
Edzője: Matyus Zsolt (nevelőedző), Hüvös Viktor
Kiemelkedő eredményei: olimpiai 4. (K–2 200 m, 2016), világbajnok (K–2 200 m, 2015), 2x Európa-bajnok (K–4 500 m, 2016, 2017), Európai Játékok-bronzérmes (K–2 200 m, 2015)

– Miként élte meg, hogy kívülállóként kellett végignéznie, ahogy ön nélkül készül fel a tavalyi olimpiai kvalifikációs világbajnokságra és szerez olimpiai kvótákat az egység?
– Igyekeztem nem kívülállóként tekinteni magamra, nem hagyhattam, hogy elvigyenek az érzelmeim. Inkább arra összpontosítottam, hogy mihamarabb felépüljek és visszatérhessek. Persze fáj az ember szíve, amikor rajta kívülálló okok miatt megfosztják attól, amit szeret, de én bíztam magamban. Nem úgy tekintettem a helyzetre, hogy elvettek tőlem valamit, hanem úgy, hogy tartunk egy kis szünetet.

– Mire használta fel ezt a – ahogyan fogalmazott – kis szünetet?     
– Arra, hogy megálljak kicsit és körülnézzek; megvizsgáljam, mit értem el addig az élet különböző területein, és elgondolkodtam azon, hogyan lehet továbbmenni.

Fizikai tünetei nem voltak – ugyanolyan jól érzi magát a bőrében, mint korábban (Fotó: Tumbász Hédi)
NEM ZÁRT RENDESEN
A 34 éves kajakosnál nyolc hónapos korában diagnosztizálták a szívében kialakult születési rendellenességet. „Az egyik szívbillentyűm nem zárt rendesen, a vérnek egy kis százaléka visszaszivárgott, ami még inkább megterhelte a szívemet és a szervezetemet. Az állandó terhelés alatt kialakult nálam a sportolókra jellemző szívmegnagyobbodás, az úgynevezett sportszív” – mondta az előzményekről Molnár Péter.

– Valamennyi alkalommal megemlíti, szívműtéte nem életmentő, hanem korrekciós operáció volt. Miért volt rá szükség pontosan?     
– A sajnálatos nemzetközi és hazai sportolói halálesetek miatt külföldön és itthon is elkezdték megszigorítani a sportorvosi engedélyhez kötődő vizsgálatokat. Az élsportot nem átlagos teljesítmény jellemzi, s noha az átlagemberéhez képest kicsit másképp működő fizikumunk alkalmazkodik a mindennapos hatalmas terheléshez, azért vannak „-tól -ig” határok, amelyek között mozogni kell annak érdekében, hogy se rövid, se hosszabb távon ne történjen egészségügyi probléma. Én mindig az előírt határokon belül mozogtam, de a szigorítások miatt nem akartam kockáztatni, hogy az olimpia előtt esetleg kicsúszom az előírt határértékekből. Ezért döntöttünk az orvosokkal a műtét mellett.

– Arról nemigen esett szó korábban, hol operálták.     
– Németországban, a német-francia határon található Homburg városban. A Városmajori Szívklinikán Magyarország legjobb orvosai kezébe került a dokumentációm, a szakemberek egyhangú döntése volt, hogy egy német professzor – aki ennek a beavatkozásnak a specialistája – végezze el a műtétet. Korábban két sportolót műtött hasonló problémával, mindketten vissza tudtak térni a legmagasabb szintre – egyikük egy spanyol első osztályú futballcsapatban a mai napig kezdőjátékos, a másik sportoló világbajnok röplabdázó. A nevüket természetesen nem árulhatták el. Egyébként ha azt mondják, ötven-ötven százalékos az esély, inkább letettem volna a lapátot, mintsem kés alá feküdjek. Nekem több garancia kellett ahhoz, hogy egy ilyen beavatkozásra önszántamból ráálljak és – noha szívműtétnél százszázalékos biztonságról nem lehet beszélni – a professzor eredményei meggyőztek.

OLIMPIA? SÖTÉT ALAGÚT, TALÁN LESZ A VÉGÉN FÉNY

– Nyomasztotta az egészségügyi problémája?     
– Nagyon fiatalon derült ki, azt mondták, nincs nagy baj, de valami még sincs rendben. Egy gyerek nem fog fel ilyesmit, és miután a mozgást nem tiltották, önfeledten kajakoztam. Mondjuk arra senki sem gondolt, hogy a kis mozgásból profi sportolás lesz. A szüleim jól kezelték a helyzetet, de azért láttam néha rajtuk az aggódást és a kérdést, hogy a gyerek miért éppen sportolni kezdett szívproblémával, miért nem ment inkább lengőtekézni vagy informatikusnak. Amikor már tudatában voltam a problémának, egyre inkább ott motozott bennem. Nem mondom, hogy nyomasztott, de ha valami nem úgy ment az edzéseken, ahogy szerettem volna, mindig az volt az első gondolatom, hogy talán az ismert rendellenesség az oka. Mindig sikerült elhessegetni, de vissza-visszatért. Tavaly minden adva volt: én elszántam magam, és megoldás is volt a problémára. Kétezertizenkilencben még volt idő arra, hogy túlessek az operáción, a rehabilitáción, és felkészüljek – akkor még úgy volt – a 2020-as olimpiára.

Molnár Péternek a kajakozás az élete (Fotó: Tumbász Hédi)

– Amelyet időközben, a felkészülésük kellős közepén elhalasztottak.     
– A sajnálatos járvány okozta halasztás miatt az egyik szemem sír, a másik nevet. Kaptam egy pluszévet arra, hogy visszarázódjak a régi kerékvágásba, hiszen annak ellenére, hogy sok kajakozással töltött év van mögöttem, egy versenyzés nélküli teljes szezon és hat-nyolc hónap professzionális szintű edzésmunka nélküli időszak nyomot hagy az emberben. Ugyanakkor nagyon szerettünk volna a srácokkal idén olimpián versenyezni.

– Mihez hasonlítaná az olimpia rendezése körül kialakult helyzetet?     
– Olyan, mintha egy sötét alagútban lennénk, és csak bízhatunk abban, hogy egyszer meglátjuk a fényt a végén, de az is lehet, hogy a sötétben egyszer csak azt mondják, itt a vége, vagy hogy tessék visszafordulni. A koronavírus-járvány persze nem kizárólag a sportolók gondja, a probléma globális; az emberek munkahelyeket veszítettek el, a csökkenő bevételek miatt a kiadásaik mérséklésére kényszerültek, de senkit sem megbántva, az élsportolók nem átlagemberek, nekünk átlag feletti teljesítményt kell hoznunk. Kiélezett helyzetben vagyunk, de nem tehetünk mást, csináljuk tovább, mert ez az álmunk, ez a szerelmünk – én akkor vagyok boldog, ha kajakozhatok.

KÉTSZER NYERTEK MEG EGY ARANYAT

Nem mindennapi körülmények között győzött a Tótka Sándor, Molnár Péter duó a 2015-ös milánói olimpiai kvalifikációs világbajnokságon – kétszer is meg kellett nyerniük, hogy egyszer odaadják nekik az aranyérmet. A K–2 200 méteres döntőt ugyanis visszalőtték, a rajtnál két egység megállt, a mezőny többi tagja azonban nem hallotta az ismétlő jelzést, végignyomta a távot, és Molnárék nyertek. A futamot érvénytelenítették, majd negyven perc múlva megismételték – és újra a magyar páros győzött.

„Zseniális döntés volt a szakmai vezetőktől és a média képviselőitől, hogy nem tudatták velünk az első futam eredményét. Mi a célban annyit érzékeltünk, hogy a dobogó megvan, de azt, hogy az elsőt is megnyertük, csak a megismételt döntő után tudtuk meg. A sikerünk sporttörténelmi volt, megismételt verseny előfordult már kétszázon, de olyan esetről, hogy két befejezett futamot is ugyanazon egység nyerjen meg, nemigen hallottunk” – idézte fel világbajnoki győzelmüket Molnár Péter.

– Az őszi felkészülés kezdetén úgy nyilatkozott: számít arra, hogy amikor az első versenyen újra a teljesítőképessége határait fogja feszegetni, eljöhet a pillanat, amikor átfutnak önön a történtek. A nyári edzésverseny-sorozatnak köszönhetően túl van az első éles helyzeteken. Bejött, amire számított?     
– Megvolt a pillanat, de remek érzéseket hozott. A futam közben nem jutott az eszembe, csak amikor kiszálltam a hajóból, akkor fogott el jó érzés azzal kapcsolatban, hogy az első lépést megtettük, mégpedig jó irányba: az edzések után versenyen is tudok olyan teljesítményt hozni, ami szükséges az élvonalban maradáshoz.

– Említette: a műtéttel új szakaszba lépett az élete. Miben érzi leginkább a változást?     
– Fizikai tüneteim korábban sem voltak, így azt nem mondhatom, hogy gyorsabb vagy erősebb lettem; pontosan ugyanolyan jól érzem magam a bőrömben, mint azelőtt. Mentálisan érezhető a változás: óriási teher került le rólam a műtéttel, és lehet, hogy ez a tény egy kicsit hozzá tud adni a fizikai teljesítményemhez. Most már százszázalékosan arra tudok koncentrálni, hogy az edzésmunkám minősége megfelelő legyen, és már nem kell feltennem magamnak a kérdést egy-egy keményebb etap után, hogy biztos jó az nekem, hogy ezt megcsináltam? Egyébiránt emberileg változtatott meg leginkább a műtét. Senkinek sem kívánok hasonló beavatkozást, de nekem kellett.

– Mit hagyott maga mögött, és mi jellemzi az új Molnár Pétert?     
– Az önismeret és a fejlődés útját élete végéig járhatja az ember, de tavaly legalább sikerült rálépnem erre az útra. Igyekszem jobban átélni az élet apróbb és nagyobb örömeit.

Molnár Péter egy versenyzés nélküli teljes szezon és hat-nyolc hónap professzionális szintű edzésmunka nélküli időszak után kapcsolhatott ismét teljes sebességre (Fotó: Tumbász Hédi)

NE LÁSSÁK SÍRNI – MÉG GYŐZTESKÉNT SEM…

– Említene konkrét példát?     
– Korábban nehezen éltem meg a pillanatot, és a sportban, de a sporton kívül is természetesnek vettem a sikert. Úgy voltam vele, ha én mindent megteszek, hogy elérjek valamit, magától értetődő, hogy a végén megkapom az érte járó jutalmat, hiszen azért dolgoztam. De ez baromira nem így van! Az, amit kapunk, egyáltalán nem természetes. Az új életszakaszban elengedtem azt, hogy tárgyakhoz kötődjek, most már azt vallom: amit megélünk, az a miénk. Egyfajta »együk meg, igyuk meg, éljük meg« filozófia szerint igyekszem élni, mindent megteszek annak érdekében, hogy jól érezzem magam, az észszerűség határain belül, természetesen. Törekszem például arra, hogy finomakat egyek, hogy utazzak, de éppen az utazások kapcsán gondolkodom teljesen másként, mint korábban.

– Miben érhető tetten a változás?     
– Ma már nem az a lényeges, hogy minél gyorsabban, kényelmesebben és komfortosabban jussak el A pontból a B-be, és ott élvezzem a civilizáció minden újdonságát. Noha nem fogok sarut húzni és hátizsákkal nekiindulni a világnak, de rájöttem, az utazás maga sokszor fontosabb lehet, mint a cél, ahová eljutottunk. Ha kicsit lelassítunk, és mondjuk repülő és autó helyett buszra, vonatra szállunk, hozzáad az élményhez. Ezen túlmenően azt is megfigyeltem, hogy nehezebben teszem túl magam azon, ha valamit a legjobb tudásom szerint csinálok, de az mégsem jó, nem juttat el a célomig. Borzasztó meccs ez bennem, ami egyértelműen a műtét után lett jellemző rám. De a történtek arra is megtanítottak, hogy tudjak beszélni, hogy nyitottabbá váljak, és ha úgy adódik, segítséget is kérjek. Korábban mindent egyedül akartam megoldani, gyengeséget sohasem mutattam, úgy voltam vele: engem sírni ne lássanak, hiszen azt csak a győztesnek szabad – én akkor sem tudtam.

– Ugyancsak érdekes utat jár be kajakosként: az egyik szakasz, ha úgy tetszik, a sprinteré, a másik az ötszáz méteren versenyző csapathajósé. Mennyire ment könnyen az irányváltás?     
– Miután az ötszáz méter régebb óta szerepel az olimpia programján, mint a kétszáz, én is a hosszabb távokon kezdtem. Eleinte én is ötszáz vagy ezer egyes menő akartam lenni. Hamar be kellett látom, inkább gyors vagyok, ezért maradt az ötszáz a nagyobb állóképességet igénylő ezerrel szemben. Aztán 2009-ben bekövetkezett a fordulat, a fél kilométer lekerült az olimpia programjáról, és bevették a kétszázat. Gondoltam, próbálok még kicsit gyorsulni; jó érzés volt ráébredni, hogy sikerült. A következő lépés 2014 ősze volt, amikor Tótka Sanyival egy csoportba kerültünk és elkezdtük a közös munkát kétszázon, ami a riói olimpiáig tartott. Nem okozott törést, hogy ezután levették a K–2 200 métert a műsorról, csak azért esett egy pillanatig rosszul, mert attól féltem, hogy Sanyit elveszítem csapathajós társként. Nagyon a magunkénak éreztem a kétszáz párost, a közösen töltött időszak a karrierem eddigi legjobb három éve volt.

Társaival együtt elhivatottan készül a tokiói olimpiára – bármikor is kerüljön rá sor (Fotó: Tumbász Hédi)

– Most újra egy hajóban eveznek.     
– Amint felvetődött, hogy az ötszáz négyesben újból egy hajóban lehetünk, helyreállt a világ rendje. Nem volt nehéz visszaállni az ötszázra, noha azért a felkészülés más. A négyeshajó ráadásul nagyon speciális: egyfelől nagyon gyors, de megfelelő állóképesség is kell hozzá. Nagyon élvezem az új felállást, új lendületet és kihívást adott a négyes.

– Ami az olimpiát illeti: Rióba nem mindennapi előzmények után jutottak ki. A válogatón szétlövésen alulmaradtak a Horváth Bence, Szomolányi Máté duóval szemben, amelynek tagjai azonban doppingvizsgálaton három-három atipikus mintát produkáltak, így a hazai szövetség mégis önöket jelölte az utazó csapatba.    
– A szétlövés után a klubom, a Bp. Honvéd vezetői megkértek, hogy a néhány hét múlva esedékes országos bajnokságon induljunk el, és ugyanezt kérte Sanyitól is az egyesülete. Nem volt kérdéses, bármilyen csalódottak vagyunk is, mindent megteszünk az egyesületünkért, hiszen a kajakozás nemcsak a hobbink, a szerelmünk, de a munkánk is. Felkészültünk, odaálltunk, bajnoki címeket nyertünk, majd az edzőnk, Hüvös Viktor elengedett bennünket pihenni. Sanyi Siófok felé vette az irányt, én pedig hazamentem a szüleimhez a Dunakanyarba, és csupa olyan tevékenységgel töltöttem az időt, ami felkészülési időszakban tiltva van: borultam biciklivel az erdőben, estem vízisível a Dunán, és persze a fáradt gőzt is ki kellett engedni a kerti partikon. Vízisíelés közben hívtak telefonon, hogy vegyem elő a sufniból a kajakot, kössem fel a kocsira, és másnap legyek Dunavarsányban, ahol csak pislogtunk egymásra Sanyival, hogy akkor most mi van? Mondták, folytassuk tovább a felkészülést, mert mi utazunk. Tíznapos felejtős tivornyából érkezve kellett összekapnom magam; volt még két hét az utazásig.

– Négy év távlatából hogyan látja a negyedik helyet?     
– Sokszor kérdezték tőlem, vajon ha nem hagyunk ki tíz napot, hogyan alakul a verseny, amelyben öt centire voltunk a bronztól és tízre az ezüsttől. Ha ezzel foglalkoznék, gumiszobában kötöttem volna ki. Mindent beleadtunk, sikerült, ahogy sikerült – el kellett engedni. Ma a negyedik hellyel együtt elégedetten tekintek arra, amit a karrieremben eddig elértem. Nézhetném úgy, hogy elpocsékoltam az életem, mert nem sikerült olimpiai érmet szereznem, de inkább onnan közelítem meg, hogy elértem, amit el lehet. A legszebb, a legjelentősebb eredmény hiányzik, de én – miként említettem – már nemcsak az aranyakat, hanem a célhoz vezető utat is értékelni tudom.

Tótka Sándorral a riói olimpián épphogy lemaradt a dobogóról (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

LEÜLT A GÖDÖR ALJÁRA, ÉS FÁZNI KEZDETT A FENEKE

– Amíg az akkor mindössze húszéves Tótka Sándor látszólag könnyen lezárta magában a történteket, önt egy ideig nem lehetett utolérni, mintha szándékosan elbujdosott volna.     
– Nem is tagadom. Nem másokban kerestem a hibát, nekem magammal kellett megküzdenem, hogy elfogadjam, lehet, ennyire vagyok csak képes. Ahhoz, hogy rájöjjek, nem így van, és igenis tudok többet, le kellett ülnöm a gödör aljára.

– Hogyan kapaszkodott ki belőle?     
– Miután egy ideje már ott ücsörögtem, elkezdett fázni a fenekem. És átgondoltam, amit korábban hallottam. Egyszer azt kérdezték tőlem, mit csinál az ember, ha a gödör alján van. Én azt feleltem, feláll, de a jó válasz az, hogy eldobja az ásót. Innen már csak egy út vezetett – felfelé.

– Eljátszott a gondolattal, hogy még két olimpián is versenyezhet?     
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy Tokió után három évig még csak-csak el tudom tolni a hajót. Én kajakoznék, amíg világ a világ, ugyanakkor igyekszem két lábbal állni a földön. Mindenekelőtt rendezzék meg a jövő évi játékokat, legyünk ott, és hozzuk ki magunkból a maximumot. Kocogjunk el Tokióig, utána álljunk meg kicsit, majd szaladjunk tovább Párizsig, ha lesz még erőnk szaladni!

„Lezártam az első életciklusom” – az NSO Tv riportja

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 25-i lapszámában jelent meg.)

2020.07.31 18:25:31

Kajak-kenu K. T. I.

A bajnoknő kislánya, Olívia, már szinte csapattagnak számít a szolnoki edzőtáborokban, s hajóba is ülne.

2020.07.27 17:39:32

Kajak-kenu PIRCS ANIKÓ

Leült a gödör aljára, és fázni kezdett a feneke. Innentől már csak egy út vezetett – felfelé.

2020.06.18 22:15:25

Kajak-kenu PIRCS ANIKÓ

„Összességében nagyon göröngyös utat jártam be, de a meghatározó szakasz sima volt.”

2020.03.02 22:47:40

Kajak-kenu N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Wichmann Tamás ma indul utolsó útjára, át a Léthe vízén, szálfaegyenesen evezve, kimért, egyedi csapásokkal távolodva tőlünk, biztosan. Az ő lapátja sosem törhet el!

2020.02.21 19:50:28

Kajak-kenu CSINTA SAMU

A négyszeres olimpiai, 22-szeres világbajnok barát, Ivan Patzaichin szívszorító-felemelő visszaemlékezése.