Az esőszagú hiéna és a százhúsz kilós megmentő
A spanyol–portugál mérkőzést egy statisztikai elemző cég eseményén néztem, ami helyi idő szerint este tizenegy körül ért véget, utána interjút vettem fel, így mire észbe kaptam, a nappali közlekedésről már lemaradtam. Azt viszonylag gyorsan eldöntöttem, hogy a nehezen átlátható éjszakai közlekedésről lemondok, illetve húsz kilométert sem szerettem volna gyalogolni a szállodánkhoz.
Oroszországban rendkívül sokan használják a különféle mobilapplikációkat, azonban valamiért a telefonom nem talált szabad taxit. Vesztemre, mert egy élelmesebb helyi kileste, hogy autót próbálok hívni, ezért finoman, de határozottan elkezdett a járműve felé tolni.
| Helyszíni tudósítóink mindennap megkérnek egy újságírót vagy szurkolót, hogy magyarázzon el egy jellegzetes vagy a megszólaló anyanyelvében sokat használt kifejezést. Cielito lindo: Jelentése nagyjából, „édes egyetlenem". Nem futballszakmai kifejezés, hanem egy dal címe, amelyet a mexikói szurkolók énekelnek a labdarúgó-mérkőzéseken (a válogatott nem hivatalos himnuszának is nevezik), természetesen vasárnap is elhangzott a németek ellen. A cím alapján nem annyira közismert Magyarországon, de ha rákeresnek videomegosztó oldalakon, biztosan felismerik refrénjét. |
Miután megkérdezte a címet, egy bankjegyet felmutatva olyan árat ajánlott, amely nagyjából annyira volt életszerű, mint az, hogy Szaúd-Arábia nyeri a világbajnokságot.
Ellenkezésemre persze elmondta, neki mennyi éhes szájat kell betömnie, azt már mi tesszük hozzá, hogy árszabása alapján ezt jó minőségű vodkával és kaviárral egészítheti ki. Végül némi vita, mutogatás után megegyeztünk az eredeti ár harmadában és abban, hogy számlát is ad („csek, csek", ha más nem megy, ezt kell hajtogatni).
Mondanom sem kell az eső- és dohányszagú pasas nem adott cseket és csekket sem, ellenben olyan helyen tett ki, ami nem tűnt ismerősnek. Az csak később tűnt fel, hogy a visszaadáskor levonta magának a borravalót is – ebben az esetben legalább nagyvonalú volt –, de akkor elsősorban „haza" akartam jutni.
Valamiféle fallal körbevett luxuslakóparknál kötöttem ki, és az útvonaltervezőmet megnézve jó ötletnek tűnt, hogy ezen átsétálva levágok egy kicsit az útból. Szinte azonnal egy hatvanöt év körüli álmatag őr állta utamat, akivel nem értettük egymás, de vélhetően annyira hibbantnak tűntem, hogy beengedett. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy innen nincs kiút, és a „komolyabb" biztonsági személyzet kiszúrt a kamerán, én pedig nem voltam olyan helyzetben, hogy visszautasítsam a kétajtós szekrények invitálását, úgyhogy bevezettek egy irodába, és azt mondták, ugyan magyarázzam már el, mi a fenét keresek itt.
Szerencsére nagyjából megértett egyikük, s rendkívül szórakoztatta őket a történetem, majd egyikük mutatta, hogy kövessem. Gondoltam, rosszabb esetben összerugdos a szerszámoskamra mögött, jobb esetben irányba állít, de egy terepjáróhoz vezetett és mutatta, hogy üljek az anyósülésre.
Itt már végképp nem tudtam, mire számítsak, kanyargós utakon, sötét lakótelepi házak között mentünk, amíg vezetőm időnként mondott valamit oroszul, és még nevetgélt is hozzá.
Fogalmam sem volt merre tartunk, de aztán barátságosan megrázta a vállamat, megállt, és azt mondta, szálljak ki.
A szállodámnál voltunk.
