Bűn és bűnhődés – így írt volna Dosztojevszkij az orosz hibázóról

Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki az orosz játékosok összekapaszkodó sorából, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a tizenhatos felé. Valami kínos, gyáva félelem lepte meg; és ezt restellte, restelkedésében elfintorította az arcát. Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, éppen ellenkezőleg.

Valójában nem is a tizenegyestől félt, de hogy az oroszok zaklassák, fenyegessék, sopánkodjanak, és ő kénytelen legyen mentegetőzni, kifogást keresni, hazudozni – nem, akkor inkább hazasurran macska módra Brazíliába, úgy, hogy senki meg ne lássa.

Igaz, hogy ezúttal őt magát is meghökkentette, mennyire fél a horvát kapustól.

„Micsoda vakmerő dolgot tervezek, és közben ilyen ostobaságoktól rettegek! – gondolta különös mosollyal. – Hm… így van az… kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk… Igen, ez alapigazság… Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: a tizenegyestől. Minek is megyek oda? Hát meg tudom én tenni… azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogyis. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék.”

A stadionban megrekedt a szörnyű hőség, és ráadásul lárma, tolongás is fogadta. Ez most mind bántotta, felborzolta Fernandes amúgy is megviselt idegeit. Mélységes utálkozás futott át az ifjú finom vonásain. Mert szép ifjú volt, azt meg kell adni: barna hajú, termete magasabb az átlagnál, és karcsú, sudár, a szeme gyönyörű, sötét. De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit sem látott, nem is akart meglátni. Ebben a pillanatban azt is érezte, hogy gondolatai össze-összekuszálódnak, és ereje fogytán van: ha ő is hibázik, ez már a második kihagyott tizenegyesük lenne Fjodor Szmolové után.

Orosz ruha volt rajta, régi brazil barátai közül még aki megszokta, az is restellné ezeket a rongyokat világos nappal az utcán. Ámbár ebben a városban, Szocsiban aligha szúrt szemet akármiféle öltözék is: most egy cseppet sem szégyellte. Más lett volna persze, ha ismerős vagy valamelyik régi, Sao Caetanó-i diáktársa akad az útjába – akikkel egyáltalában nem akar találkozni. E percben sem szégyen volt, amit érzett, egészen más: majdnem rémület.

Nem kellett messzire mennie. Még azt is tudta, hány lépés a tizenhatos vonalától a labdáig: kereken öt. Egyszer, mikor nagyon belemerült a tervezésbe, megszámolta. Akkor még maga sem hitt a tervében, inkább csak izgatta képzeletét, mert olyan képtelenül, olyan csábítóan merésznek érezte. De most, majdnem egy hónap elmúltával másképpen látta, és ha dühös monológjában erőtlenséggel, határozatlansággal vádolta is magát, a „képtelen” tervet – világbajnoki elődöntőbe jutni az orosz válogatottal – lassanként és úgyszólván akarata ellen, valóságos vállalkozásnak kezdte tekinteni.

Izgatottsága lépésről lépésre nőtt. Szíve zakatolt, reszketés borzongatta testét, mikor a bíró a sípjába fújt, megremegett, és ezúttal egészen elzsibbadtak az idegei.

Körülnézett, még utoljára, megemberelte, megkeményítette magát. „Nem vagyok nagyon is sápadt? Nem látszom-e feltűnően izgatottnak? Nem kellene várni még egy kicsit… míg a szívem megnyugszik? Így van az is bizonyosan, akit vesztőhelyre visznek” – cikázott át az agyán, de éppen csak átcikázott, ő maga kergette el sietve a gondolatot… „No, itt is van már a labda, ez a kapu…”

Egyet lépett előre, a lövés eldördült. Melléje célzott vagy egy rőffel…

Megállt, holttá dermedve.

„Tudtam! – mormogta zavartan. – Gondoltam is rá! Szégyen, gyalázat!”

Nem pillantott fel, annyi erőt nem tudott összeszedni magában. Menekülni akart, mentül hamarább. Ha világosan meg tudja ítélni, és átlátja ebben a pillanatban, mennyire súlyos a helyzete, milyen reménytelen, ostoba és rút, ha eszébe veszi, hogy ha innentől kezdve mindenki berúgja a tizenegyesét, akkor őmiatta esik ki Oroszország – könnyen lehet, hogy otthagy mindent, és azon nyomban beszalad az öltözőbe, nem is félelmében, csak mert olyan iszonyatos, olyan undorító, amit tett. Nyugtalanul tekingetett jobbra-balra, rémülten nézte a lelátóra csődült népet.

„De miért, minek? – kérdezte magában, mikor felfogta a kiesés elkerülhetetlen közelségét, biztosan érezve, hogy rajta már a hátralévő öt rúgás sem segít. – Ha egyszer ki kell üríteni a poharat, nem mindegy, így-e vagy úgy? Istenem! Csak el innen! El innen!” – mormogta, és szíve mintha egyet fordult volna benne.