MAROSI GERGELY
MAROSI GERGELY
2020.04.03 06:33

Kávébárkán az olimpiára, megvágott sztárgázsik: sport világválság idején

A sport világában csak egy dolog tűnik biztosnak: a sportvilág nem lesz olyan a koronavírus-járvány után, mint azelőtt volt. Ekkora felfordulást a második világháború óta semmi sem hozott a sportban (meg az élet sok más területén sem), de egy háborús helyzetnél közelibb példa, ha az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválságot és annak hatásait nézzük meg a sportéletre. Bár a mostani – globalizáltabb és összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzeket megmozgató – sportökoszisztéma nehezen összehasonlítható a harmincas évekbelivel, alighanem több jelenséget most is megfigyelhetünk, ami akkoriban lezajlott.

George Herman „Babe” Ruth 1933-ban – egy rágógumis dobozka mellé járó, gyűjthető baseballkártyán (Forrás: Heritage Auctions)

 

Össze lehet-e egy az egyben hasonlítani a harmincas évekbeli sportvilágot a mostanival? Biztosan nem. Láthatunk-e a közeljövőben olyan intézkedéseket, amelyeket a nagy gazdasági világválság közben és után meghoztak sportszervezetek? Ez viszont nagyon valószínű. Történelmi utazásra indulunk, és bemutatjuk, miként hatott egy világszintű krízis a sport ökoszisztémájára. Vajon most milyen megoldások születnek majd?

CSÖKKENŐ FIZETÉSEK, RÖVIDÜLŐ SZERZŐDÉSEK

Az első jeleket már most láthatjuk: futballisták sora mondott le bére egy részéről vagy akár egészéről is, illetve vannak klubok, amelyeknél a bércsökkentés és a szerződésbontás között kényszerültek választani a játékosok. Az elszabaduló futballistafizetések alighanem megtorpannak – már csak azért is, mert csökken a klubok bevétele, sok szponzor is várhatóan „visszavágja” támogatását –, és központilag is elképzelhető szabályozás, ami bérplafonokat és fizetési sapkákat jelentene. Több sportágban (elsősorban az észak-amerikai profi ligákban) ez megszokott, a futballvilágban (még) nem az.

Az 1930-as évek gazdasági válságát és egy már akkor professzionalizálódó sportágban elindított folyamatokat talán a Major League Baseball (MLB) esete mutatja a legjobban. Akkoriban a játékosok még szervezett érdekképviselet nélkül voltak, így a tulajdonosok könnyebben hoztak meg radikális lépéseket. A ligában először a nézőszámok, így a jegybevételek estek vissza (ennek sokkal nagyobb szerepe volt, mint manapság, a dollárszázmilliós televíziós jogdíjak korában), és ezt néhány éves késéssel követték a fizetések is. Az 1930-as adathoz képest 1931-ben és 1932-ben a csapatok a jegybevételek csupán hetven százalékával számolhattak.

A két „vonal” nem volt párhuzamos: az Outside the Lines tanulmánya alapján a fizetések 1933-ban értek csúcsra, amikor a nézőszám-visszaesés már jelentős volt – viszont a bérek még akkor is csökkentek, amikor a szurkolók elkezdtek visszatérni a stadionok lelátóira. Mindenesetre a profi baseballjátékosokat az átlag amerikai polgárnál kevésbé érintette a súlyos recesszió, bár veszteségeket óhatatlanul elszenvedtek ők is – átlagosan 25 százalékkal esett vissza a keresetük a válság alatt, de egy „civil” akár ötvenszázalékos jövedelemkieséssel is számolhatott.

Még a legnagyobbak sem voltak kivételek. Babe Ruth, minden idők egyik legnagyobbja például némi huzavona után beleegyezett 1933 márciusában, hogy 75 000 amerikai dolláros éves fizetését csökkentsék. „Azt sejtettem, hogy megvágják a fizetésem, de ez valóságos amputáció” – morgott a már leszálló ágban levő Ruth, miután megkapta a tervezetet új, egyéves, 50 000 dolláros kontraktusáról. Végül aláírt – 52 ezerért. (Tavaly a Ruth által szignált papírt egyébként 295 531 dollárért adták el egy aukción!)

Ruth 1933-as szerződése (Forrás: Goldin Auctions)

A sokéves, hosszú szerződések egyre ritkábbak lettek, hisz a franchise-tulajdonosok így rugalmasabban tudtak reagálni a gazdasági helyzet változásaira. A klubok csökkentették stábjukat és szűkítették kereteiket. A fizetéscsökkentések, rövidebb szerződések, kisebb keretek és stáb mind nagyon könnyen elképzelhető következmény most is – ami azt illeti, jó néhány összhangban is van azokkal a módszerekkel, amelyeket a futballköltés elszabadulása ellen javasoltak.

A korabeli egyesült államokbeli baseballozók fizetését hasonlíthatjuk a legkönnyebben a mai labdarúgó-fizetésekhez, hiszen a futballisták bére akkoriban nagyon is a földön járt – legalábbis a legtöbb országban. Angliában a Football League már az 1901–1902-es idényben meghatározta a maximumfizetést (heti 4 font). Ez 1920-ra 9 fontra nőtt, de hamarosan 8 fontra esett vissza, tehát az angol labdarúgók a világgazdasági válságot egy eleve erősen szabályozott környezetben élték át. A klubok – amelyek általában súlyos anyagi nehézségekkel küszködtek – alighanem nagyon megkönnyebbültek ettől… A második világháború után hosszas kötélhúzás kezdődött a bérmaximum eltörléséről, végül 1961-ben a játékos-szakszervezetnek sztrájkfenyegetéssel sikerült kicsikarnia a szabály megszüntetését.

Magyarországon az első (hivatalos) profi futballbajnokság az 1926–1927-es idény volt. A kezdeti lelkesedést sok csapatnál a küszködés váltotta fel, az anyagi gondokat a válság begyűrűzése még fokozta. A harmincas évek közepére az első profi korszaknak vége lett: az MLSZ 1935 márciusában eldöntötte, hogy a meglevő 12 profi csapat mellé besorolja a legjobb amatőrcsapatokat, Nemzeti Bajnokságot ír ki, megszünteti az „amatőr” és a „professzionista” státust. A világválság sok helyen megroppantotta a profi futballt, az Egyesült Államokban évtizedekig kiheverhetetlen következményekkel járt – pedig az amerikai válogatott elődöntőig jutott az első világbajnokságon, ami a csonka mezőny ellenére is figyelemre méltó tett volt. Más profi bajnokságok viszonylag jól átvészelték a korszakot, s ennek köszönhetően elszívhatták a jobb anyagi lehetőségeket kereső játékosokat a kevésbé szerencsés országokból (az egyik legjobb példa erre a francia liga).

1930, a francia labdarúgó-válogatott a Conte Verde fedélzetén az első világbajnokságra tart (Fotó: AFP)

KÖLTSÉGEKRE JOBBAN FIGYELŐ SZERVEZETEK

Legyen szó bármilyen sportklubról, nemzeti vagy nemzetközi szövetségről, a harmincas évek elejére a költségkímélés kulcsszó lett. Gondoljunk a legelső, 1930-as labdarúgó-világbajnokságra! Az uruguayi vb meghívásos volt – a mai napig az egyetlen, amelynek nem volt selejtezősorozata –, de a lassú és költséges atlanti átkelés, valamint a hosszú távollét miatt az európai szövetségek húzódoztak az indulástól. A Nemzeti Sport 1930. január 1-jén rövidhírben közölte, csak Peru, Chile és Mexikó jelezte részvételét. Fischer Mór, a FIFA magyar alelnöke tárgyalt a közép- és kelet-európai országokkal, valamint Egyiptommal.

Lapunk 1930. január 29-i száma sorra veszi pró és kontra az érveket. Utóbbiak az érdekesebbek, hiszen az MLSZ végül nem vállalta a szereplést: kérdéses a csapat megfelelő felkészítése, nehéz kártalanítani a hosszú „kimaradás” miatt anyagi veszteséget szenvedő klubcsapatokat, a FIFA csak 17 fő költségeit téríti meg, a szereplés tönkretenné az egyesületi túrákat (ezek létfontosságú bevételt hoztak a kluboknak), és megzavarja a bajnokságot, valamint egy rossz teljesítmény alááshatná a magyar futball tekintélyét.

A februári határidőig nem nevezett egyetlen európai szövetség sem, végül a FIFA-elnök Jules Rimet közbenjárására Belgium, Franciaország, Románia és Jugoszlávia vállalta a részvételt. Jellemző a korra, hogy a román (nem profi) kerettagok II. Károly király segítségének köszönhetően tudták megtartani állásukat.

A magyar döntést a Nemzeti Sport április 6-i számában lakonikusan közli: „A világbajnokságon való részvétel ügyében a tanács tudomásul vette az elnökség javaslatát, amelynek értelmében a leküzdhetetlen akadályok miatt nem küldünk csapatot Montevideóba.” Az utazó európai válogatottakra több mint kéthetes út várt a Conte Verde hajó fedélzetén a július 13-án kezdődő torna előtt – a világbajnoksággal egy időben a magyar klubcsapatok is aktívak voltak, csak éppen „pénzkereső” turnékon jártak, így a Hungária például a mexikói csapatokat „verte bucira” ez idő tájt.

A magyar és a brit csapatot az 1932-es nyári olimpiára szállító Empress of Britain, a Canadian Pacific óceánjárója. 1940-ben az U-32-es tengeralattjáró elsüllyesztette (Forrás: Wikipedia/RMS Empress of Britain)

GYŰJTÉS AZ OLIMPIÁRA

Mivel az 1932-es nyári olimpia házigazdája Los Angeles volt, a legtöbb nemzeti olimpiai szövetség funkcionáriusai aligha repestek a boldogságtól – recesszió idején ilyen messze menni nem könnyű feladat. A szintén az Egyesült Államokban (Lake Placidben) megrendezett téli olimpia ugyanekkora gazdasági-logisztikai feladat volt, nem csoda, hogy a magyar küldöttség sorsáról az utolsó pillanatig tárgyaltak a szakszövetségek és a parlamenti gazdasági bizottság is. Az 1932. január 5-i minisztertanácsi ülésen a téli és nyári olimpiai részvétel ellen határoztak („...az ország súlyos pénzügyi és gazdasági helyzetére tekintettel mégis arra az álláspontra volt kénytelen a mai minisztertanácson helyezkedni, hogy Magyarország az 1932. évi olimpiai mérkőzéseken nem vesz részt”).

Ezt követően nagyszabású gyűjtés indult a részvétel támogatására (elsősorban a valutahiány volt gond), végül a történet happy enddel zárult: a négy téli olimpikon és az ötvennégy nyári olimpikon elutazhatott az Egyesült Államokba, igaz, még az utazás előtti utolsó napokban is kérdéses volt néhány versenyző sorsa.

Az Empress of Britain 18x9 méteres úszócsarnoka a Nemzeti Sport korabeli felvételén
FELLENDÜLÉS A SZABADIDŐSPORTBAN

A munkanélküliség egyik aligha várt következménye a szabadidősportok fellendülése volt: a nyomasztó mindennapok mellé szüksége volt mindenkinek új, pozitív impulzusokat adó tevékenységekre. A szabadidősport ilyen volt: minimális befektetéssel adott sokat testileg-lelkileg.

Az Egyesült Államokban minigolfláz tombolt, a labdarúgás, úszás, atlétika, evezés és a turistáskodás népszerűsége megmaradt vagy még nőtt is. Kormányok, önkormányzatok, helyi közösségek egyaránt támogatták a sportot, amely így nemcsak verseny-, hanem szabadidős szinten is fontos része maradt a mindennapoknak.

A nyári játékokra a magyar küldöttség Bécsen, Brüsszelen és Londonon át utazott Southamptonba, innen az Empress of Britain óceánjáró vitte a csapatot Kanadába – de nemcsak a magyart, hanem a britet is.

Innen már „csak” a Canadian Pacific olimpiai különvonatával kellett keresztülutazni Észak-Amerikát. Magyarország mindkét rendezvényen felkerült az éremtáblázatra: Lake Placidben egy bronzérem, Los Angelesben hat arany-, öt ezüst- és öt bronzérem szerepelt a dicsőséglistán.

Az 1932-es olimpián jól le lehetett mérni a válság „rezgéseit”. Az egyesült államokbeli helyszín a nemzeti olimpiai bizottságok jó részének óriási, sokszor kigazdálkodhatatlan utazási költséget jelentett. Az 1904-es játékok óta folyamatosan emelkedett az olimpián részt vevő országok száma, ez az 1928-as 46-ról 37-re esett vissza, s csak a berlini játékokkal indult ismét növekedésnek. A sportolók létszáma az 1928-as 2883-ról 1332-re zuhant vissza.

Érdemes lesz a 2021-re halasztott tokiói olimpián megfigyelni, hogy a tervezett 11 091-es létszám merre módosul – tegyük hozzá, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a nemzeti bizottságok tartalékai, valamint a sportbiznisz mérete miatt most elképzelhető olyan központi segítség is, amilyenre 1932-ből képtelenség példát találni.

A brazilokat az 1932-es olimpiára szállító Itaquice hajó. A sportolók csak akkor hagyhatták el, amikor sikerült elegendő kávét eladni. Voltak, akik San Franciscóból stoppal és gyalog jutottak el Los Angelesbe (Fotó: O Globo)

SPÓROLÁS AZ UTAZÁSON – KÁVÉBÁRKÁN A JÁTÉKOKRA

Minden ország olimpiai bizottsága megpróbált spórolni a hatalmas utazási költségeken, az egyik legbizarrabb sztori kétségkívül a braziloké: a 82 fős küldöttség egy kávészállító hajón érkezett, de csak akkor szállhatott partra, amikor sikerült eladnia az áruszállítmányt! Először csak az éremesélyeseket és az első dél-amerikai női olimpikon Maria Lenket engedték kiszállni, majd San Franciscóban az Itaquice eladott még egy kis kávét, így a vízipólósok, az evezősök és az atlétikai csapat egy része is szárazföldre léphetett. Tizenöt atléta így is hazautazott.  A kubaiak rosszabbul jártak: ők cukorral érkeztek, de kereslet nem volt (ráadásul a cukor ára is visszaesett), így haza is vitte őket a hajó olimpia helyett.

A brazil vízilabdázók azzal „hálálták meg” a fáradozást, hogy a németek elleni, 7:3-as vereséggel végződő mérkőzésen hatalmas botrányt szítottak, s a szurkolók egy részével összefogva megpróbálták megverni a játékvezető Komjádi Bélát, majd meg is verték a masszőr Kiss Ernőt, és nekitámadtak a torna lebonyolításáért felelős Donáth Leónak. Hogy teljesen rejtői legyen a jelenet, ekkor jelent meg a féllábú vízilabdalegenda, Halassy Olivér, aki megvert néhány brazilt, majd megérkeztek a rendőrök, ezt követően a döntőbíróság kizárta és hazazavarta a dél-amerikaiakat. Halassy a „bemelegítés” után hat gólt vágott a japánoknak, majd néhány nappal később olimpiai bajnok lett a magyar válogatottal.

Vissza a jelenbe: ismét teljesen reális forgatókönyv, hogy a különböző nemzetközi és nemzeti sportszervezetek kevesebb pénzből gazdálkodhatnak (több nagy nemzeti szövetség már le is építette stábjának egy részét vagy épp egészét), az utazási és versenyeztetési költségek előteremtése nagyobb kihívás lesz, és ebben szerepet kaphat a közösségi finanszírozás is. Szinte bizonyos a sportéletnek nyújtott központi (állami, regionális, nemzetközi szövetségektől származó) segítség is.

OLIMPIAI FALU ÉS ALL STAR-MÉRKŐZÉSEK

Talán meglepő, de az olimpiai falu intézményét is a gazdasági világválságnak „köszönhettük”. Ennek oka az volt, hogy a küldöttségeknek nem volt pénzük a Los Angeles-i hotelek megfizetésére – a férfi sportolóknak a Baldwin Hillsen épített falu fejenként és éjszakánként két dollárért kínált szálláslehetőséget. A női sportolókat a jóval elegánsabb Chapman Park Hotel szállásolta el. Az olimpia után a falu bungalóit eladták, bútorozottan 215, bútorozatlanul 140 dollárért – az új tulajdonosok általában le is bontatták őket. Fél évvel a játékok után már csak kettő állt eredeti állapotban.

Szintén a nagy válság „terméke” az amerikai profi sportokban az All Star-gála. A tradíciót a baseball-liga indította el. A nehéz periódusban a csapatok mindent megpróbáltak a szurkolók becsábításáért: ingyenjegyekkel, bevásárlókuponokkal, éjszakai mérkőzésekkel, kiegészítő programokkal próbálkoztak. A legnagyobb sikert a legnagyobb sztárokat felvonultató, közönségszavazáson alapuló All Star-mérkőzés (a chicagói polgármester, Edward Kelly, a lapkiadó Robert McCormick és a sportújságíró Arch Ward közös ötlete) aratta. 1933. július 6-án 47 595 néző zsúfolódott be a Comiskey Parkba, a mérkőzés elsöprő sikert aratott. A bevételeket a rokkant, illetve nélkülöző játékosokat támogató jótékonysági szervezet kapta meg. Az első MLB All Star-mérkőzésen játszó 36 baseballozóból 20 később bekerült a Hírességek Csarnokába, csakúgy, mint a hatból öt edző.

Az első olimpiai falu 1932-ből (Forrás: American Builder)
2020.05.27 18:04:19

Egyéb egyéni N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Faragó Tamás lénye, megjelenése, lázadást, nonkonformitást is sugalló intelligenciája ama hazugságra telepített kor félelem nélkül való tagadása volt. Meg a magyar vízilabda örök jelképe.

2020.05.24 16:20:37

Egyéb egyéni SZABÓ GÁBOR

Sokan a világhírű magyar vívás előfutárának tartották, stílusa az aktív védelemre épült.

2020.05.24 20:53:59

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Át kellene gondolni a rendezéssel kapcsolatos terveket.

2020.05.23 20:51:40

Egyéb egyéni KOVÁCS ERIKA

A sportállamtitkár úgy véli, legalább egy év szükséges ahhoz, hogy a sport gazdasági helyzete is stabilizálódjon.