JOCHA KÁROLY 2019.02.04 23:28

Éljenek az öregek! – Jocha Károly publicisztikája

 

A múltunkban van a jövőnk. Akinek nincs múltja, nincs jövője sem. A fiataloknak példaképekre van szükségük. Meg kell (kellene) becsülnünk a tegnap bajnokait, a magyar olimpiai mozgalom, a világversenyek egykori főhőseit, akiknek döntő érdemeik vannak, hogy Magyarország jogosan tarthat igényt a „sportnagyhatalom” megkülönböztető titulusra. A sort még bőven lehetne folytatni – szlogenekből bizony nem állunk rosszul. Hogy azután a gyakorlat mindezekből mit igazol vissza, az már egészen más kérdés.

Bizonyára itt sokan a fejemhez vágnák, ha tehetnék, hogy miért foglalkozom az öregekkel? Mit akarok tőlük, hiszen az ő idejük lejárt! A mai, ugyancsak pénzcentrikus világban legfeljebb annyi járna nekik, hogy köszönünk, ha beléjük botlunk. A baj ott kezdődik, hogy idős bajnokaink az évek múlásával egyre kevésbé mozgásképesek, vagy éppen mind távolabb kerülnek fiatalkori énjüktől. Így eleve sokkal kisebb a velük való „összefutás” spontán lehetősége.

Arról nem is beszélve, hogy eltávozott bajnokainkról – de még az élő legnagyobbakról is – a nagy átlag egyre kevesebbet, olykor semmit sem tud. Máig is csak a döbbenet hangján tudom bárhol elmondani, hogy egy éppen csak ötvenéves mérnök ismerősöm, amikor szóba hoztam a háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok öttusázónk, Balczó András nevét, a csodálkozás hangján visszakérdezett: ő kicsoda? Ezek után többszörös szűrőn kell átfuttatnom azon nagyságaink nevét, akikről alkalomadtán mégiscsak lehet vagy kell néhány félmondatot beszélni.

Feltehetően kevesen értik meg, mit is „eszem” az idős sportembereken. A miértre igyekszem őszintén válaszolni, ami nagy valószínűséggel sokak értetlenkedését, döbbenetét vagy éppen egyenesen ítélkezését vonja maga után. A tény ugyanis az, hogy már a húszas éveimben – amikor első próbálkozásaimat megtettem az újságírópályán – egyenesen vonzódtam a kimondottan idős emberek társaságához. A velük folytatott első beszélgetések csak megerősítették bennem ezt az irányt, és mind következetesebben kerestem a feledésben élő nagy öregeket, akiknek nagy többsége szívesen fogadta érdeklődésemet, és őszintén megosztotta velem ifjúkori sportélményeit. Ezen kimondottan idősek közül kettőt külön is megemlítek. Meggyőződésem, hogy az újkori olimpiák történetével valamilyen szinten foglalkozók közül is csak nagyon keveseknek mond valamit Payr Hugó és Hautzinger Sándor neve. Mindkettejükkel 1972 tavaszán volt szerencsém megismerkedni, és hosszú órákat együtt tölteni. Azóta sokszorosan erősödött bennem az a meggyőződés, hogy minél idősebb valaki – feltéve, hogy korához képest legalább közepes szellemi és fizikai állapotban van –, annál szívesebben veszi az újságírók érdeklődését.

Szóval Payr Hugóra és Hautzinger Sándorra visszatérve, azt még kevesebben tudják, hogy Payr birkózásban két súlycsoportban is indult az 1908-as londoni ötkarikás játékokon: a 93 és a +93 kilósok között és mindkét kategóriában a 4. helyet harcolta ki. Az utóbbiak között több riválist is „eltüntetett” a végül aranyérmes honfitárs, Weisz Richárd útjából. Ráadásul az akkori legrangosabb evezős klub, a Pannónia versenyzőjeként e sportágban többszörös magyar bajnoknak mondhatta magát. Amikor beszélgettünk, még nem is gondolhatta, hogy családja másik olimpiai részvevőt is ad a későbbiekben. Ő 1976-ban meghalt, 1981-ben született dédunokája, Payr Anna pedig 2004-ben Athénban a vitorlások között a 470-es hajóosztályban Weöres Mártával párban képviselte hazánkat.

Ami pedig másik kedvencemet, Hautzingert illeti, ő 1908-ban Londonban az evezős nyolcas tagjaként lett ötödik, 1924 után 1928-ban, 43 éves korában is kijutott az amszterdami olimpiára, amelyen a kormányos négyesben lapátolva a 6. helyen végzett. Ő volt a harmincas évek nagy magyar evezős sikereinek időszakában a válogatott kapitánya, amely tisztséget három évtizeddel később fia, Jásdi Sándor (magyarosított név) is több éven keresztül betöltötte. Ráadásul Hautzinger Sándor élvonalbeli, többszörös bajnok birkózónak is mondhatta magát...

Amikor hozzájuk hasonló különleges sportemberekkel van lehetőségem hosszan beszélgetni, nem túl nagy kedvem van az egyre inkább bezárkózó (tisztelet a kivételnek) fiatal élversenyzőket üldözni. Mert sokan egyszerűen elérhetetlenné válnak és csak a kitüntetett „házi” újságírókkal állnak szívesen szóba. A többieknek gyakran még a telefonszámuk megszerzése is felér egy kisebbfajta bravúrral. Ezért is nyitok mindinkább a korosabbak felé, keresem velük a kapcsolatot. Az utóbbi napokban egymást érték azok az események, találkozások, amelyek lehetőséget adtak ezeknek az ismeretségeknek a felelevenítésére, megerősítésére vagy éppen a végtisztesség megadására. Például január 27-én ünnepelte 90. születésnapját Tumpek György, az egykori „delfinkirály”, az úszás pillangózó világklasszisa, olimpiai bronzérmese (1956, Melbourne, 200 méter), többszörös világcsúcstartója. Legjobb tudomásom szerint rajtam kívül senki sem nyitotta rá az ajtót. Pedig nem a világ végén, Budapest központjától mindössze 28 kilométernyire, Szigethalmon lakik ez az egykor közkedvelt izomember. Tumpek – aki a honvédségtől leszerelésekor visszakapta eredeti nevét, a Tumpecket – ma is színes, érdekes egyéniség, csak meg kell(ene) hallgatni. A látogatás során – amelynek eredménye a Nemzeti Sport január 26-i számában megjelent írásom – fügefáiról éppen úgy szó esett, mint arról, hogy legtehetségesebb és igen szorgalmas tanítványának, a mellúszó Kiss Évának fel kellett volna állnia az olimpiai dobogó valamelyik fokára. Éva végül egyikre sem léphetett fel, őt ma már csak a legszűkebb szakmában ismerik. Csendben és alázattal szolgálja edzőként sportágát ott, ahol sikereket elérve versenyzett: a Budapesti Honvéd úszószakosztályában. Sok nagy mellénnyel közlekedő fiatal példát vehetne róla is.

A delfinkirályhoz hasonlóan kiemelést érdemel a január 29-én, kedden elbúcsúztatott Zsitnik Béla is. A 95. évében elhunyt olimpiai bronzérmes (1948, London, kormányos kétevezős) sportember életének utolsó évtizedeit diszkrét csend vette körül. A közhangulat formálói, az újságírók nem különösebben rohamozták, pedig neki is bőven volt élményanyaga, amiről adandó alkalommal szívesen be is számolt. Harmincnyolc esztendősen tette le a lapátot, három nyári játékokra jutott el. Még 36 évesen, 1960-ban Rómában is ott volt, miközben már évtizede csak mellékállásban sportolt. Londoni kormányosuk, Zimonyi Róbert 1956-ban „disszidált”, Amerikában felküzdötte magát a legelső vonalba: a „királykategóriának” számító nyolcasban győztes amerikai egység kormányosa lett a tokiói olimpián.

Egy nappal később, január 30-án is adódott lehetőségem: egy másik kiválóság, egy igazi nagyság, az olimpiai bajnok (1964, Tokió) vízilabdázó, Dömötör Zoltán „útba ejtésére”. „Lőj, Dömötör!” már a 84. évében jár, kedves feleségével, a mozgásában erősen korlátozott Ellykével visszavonultan él Solymáron. Miközben a régi szép időkről mesélt, a sorok között „elpöttyintette”, bizony már senki sem keresi. Az egyetlen kivételt a KSI-ben volt edzőkollégái jelentik, akik még „vonalban” vannak, és alkalmasint meg is látogatják. Ez az egykor kőkemény, de sportszerű balkezes bombázó is sokkal több figyelmet érdemelne, hiszen annak idején ő ejtette az ötödik magyar gólt a vízilabdatorna sorsdöntő mérkőzésén a szovjet kapuba, amellyel kialakult az aranyérem megszerzéséhez szükséges 5:2-es végeredmény. Szepesi György közvetítésének hangfelvételét ki tudja, hány ezerszer játszották le azóta a Magyar Rádióban? Ám ez az ember nálam nem ezért a győztes gólért nagy sportember. Sokkal inkább azért, ahogyan utólag számos alkalommal reagált a történtekre. Ő ugyanis sohasem akarta magának kisajátítani ezt az egyébként valóban sokat érő gólt és annak következményét. Ha szóba került, mindig kiegészítette az eseményeket: „Az én gólom mit sem ért volna, ha a szovjetek utolsó ellentámadásánál Ambrus Miki nem véd óriási bravúrral. Ellenkező esetben 5:3 az eredmény, ezüstérmesek lettünk volna, az én gólomat pedig senki sem emlegetné!”

Nagy élmények hordozói ezek az idős sportemberek, akik sokkal több odafigyelést érdemelnének, akikkel beszélgetve az érdeklődő feltöltődhet, emlékezetes események tanújává, átélőjévé válhat. Számomra természetes, hogy a közeljövőben Ambrus Miklóst, a válogatott és a Ferencváros hűséges kapuvédőjét is igyekszem útba ejteni. És más, ugyancsak árnyékban élő sportnagyságokat is. Minél többjüket.

Mert megérdemlik!

2019.09.19 21:39:13

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Egyetlen feltörekvő hazai tehetségtől sem vette el a helyet.

2019.09.18 21:49:34

Egyéb egyéni CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Ez a jövő – esszük, nem esszük, nem kapunk mást. És ne tévedjünk: az éhhalált választóknak még az emlékét sem igen fogják megőrizni.

2019.09.16 16:30:55

Egyéb egyéni VINCZE SZABOLCS

Arkagyij Dvorkovicsnak tetszenek a magyar kezdeményezések és támogatni akarja őket.

2019.09.17 19:28:46

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Lőrincz Tamás minden idők egyik legjobb magyar birkózója.

2019.09.17 09:46:38

Egyéb egyéni B. L.

Olimpikonok a szurkolói zónában.