HIRDETÉS
ŐRI B. PÉTER 2018.07.30 18:53 Frissítve: 2018.07.30 19:11

A 25. könyvén dolgozik a békebeli riporter

A Magyar Olimpiai Bizottság legrangosabb sajtóelismerése, a Média Életműdíj idei kitüntetettje a kiváló újságíró, Kő András, lapunk korábbi főmunkatársa, aki tanult a Színművészeti Főiskolán, és bármily hihetetlen, csillés volt Tatabányán. Jelenleg a 25. könyvén dolgozik.

A Színművészeti Főiskolán tanult, csillés volt Tatabányán, a MOB legrangosabb sajtóelismerését kapta (Fotó: Tumbász Hédi)



– Van táskarádiód?
Nekem nincs, de a feleségemnek kettő is, az egyiket például a konyhában hallgatja.

De neked is volt…
Igen. S ha nem tetszik nagyképűségnek, az szerzett hírnevet nekem. Ez volt a címe ugyanis az 1967-től 1971-ig a Petőfi rádióban minden vasárnap tizenhárom és tizennégy óra között sugárzott műsornak, amit Szilágyi Jánossal ketten vezettünk. Több rövid interjú hangzott el benne az élet szinte minden területéről, szigorúan előírták, hogy például egy adásban hány nyugati együttes száma adható le, nem lehetett több, mint a magyar vagy keleti zenekaroké együtt. Nagyon szerettem szerkeszteni a 2-től 5-ig című műsort a Petőfin. Mindig arra törekedtem – később az írásaimban is –, hogy úgy láttassam a dolgokat, ahogyan más nem. Például kezembe került az 1935-ös telefonkönyv, benne Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc elérhetőségével. Kíváncsi voltam, ki lesz a vonal túlsó végén. Tárcsáztam, persze, aki felvette nagyon csodálkozott, de érdekes módon, akivel Szabó számán beszéltem, ismerte a költőt.

Ha már rádió, a hét szomorú híre, hogy meghalt a legendás Szepesi György. Hogyan emlékszel rá?
Jó barátságban voltunk. Büszke vagyok arra, hogy szeretett. Amikor az athéni olimpia úszóversenyeiről jöttünk kifelé, magam előtt láttam egyedül battyogni. Már nehezen járt, belekaroltam és így mentünk hazáig.

Ha jól tudom, nem sok hiányzott, hogy nem stúdióban, hanem színpadon dolgozz? Min múlott?
Azon, hogy másfél év után kikerültem a főiskoláról, mert azt mondták: mesterségből nem fejlődtem megfelelően. Sajnáltam, nagyon sajnáltam. Remek osztályunk volt, olyanokkal jártam együtt, mint Béres Ilona, Halász Jutka, Polónyi Gyöngyi, Szegedi Erika, Tordai Teri, Ujlaky Laci. Vidéken játszhattam volna, de olyan pályára vágytam, ahol a legjobbak között tartanak számon. A csalódás után meg kellett nyugtatnom, erősítenem a lelkemet, ezért Tatabányára „szerződtem" csillésnek. Lemenni a föld alá nem volt könnyű. Később a szerkesztőségben sokszor mondták rám: budai úri fiú. A válaszom az volt: nemcsak tudom, mi az a szívlapát, de dolgoztam is vele…

– A MOB díjának átvételekor a kecskeméti sportújságíró-kongresszuson a köszönő beszédedben elmondtad, hogyan kerültél 1971-ben a Magyar Rádióból a Népsporthoz. Nem mindennapi sztori…
A Bródy Sándor utcában ellehetetlenítették a helyzetemet, sokan irigykedtek rám, így egy nap közölték: vége. Nem voltam túl boldog, éppen a Somogyi Béla utcában bandukoltam, amikor szembejött velem a sportnapilap főszerkesztője, Szabó Béla. Ismert, kérdezte, mi újság, válaszoltam, kirúgtak, erre ő: jó, akkor április elsejétől nálunk vagy. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém van. Ugyanakkor izgultam is, előtte nem nagyon írtam. Akkoriban nem úgy volt, hogy valaki bekerült egy szerkesztőségbe, s néhány nap múlva már terjedelmes cikke jelent meg, melyben ott virított a portréja is. Remek csapatba kerültem, olyan kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt, mint Dávid Sándor, Kocsis L. Mihály, Pap Kornélia, Szombathy István, Subert Zoltán, akinél precízebb szerkesztővel, újságíróval nem találkoztam. Fantasztikus tizenhét évet töltöttem el a Népsportnál, lubickolhattam a témákban. Eljutottam két olimpiára, s nagyon sok vívó-világbajnokságon jártam, de voltam kézilabdavébén is. Említettem már: arra törekedtem, hogy írásaim egyéni látásmódot tükrözzenek. Például tudósítottam egy sakkbajnokságról. Elhatároztam, hogy nem beszélek senkivel, azt vetem papírra, amit észreveszek. Első hallásra egy ilyen verseny nem ígér túl sokat, de ezt cáfoltam. Kluger Gyula például gyakran sósborszesszel kente be a fejét; Portisch Lajos állandóan a gyűrűjét tekergette; Bilek István örökké izgett-mozgott, nagyon zavarta a neonvilágítás; Adorján András pedig vagy tizenötször ment ki a mellékhelyiségbe. Vagy később, már a Magyar Nemzetben, amikor egy március 15-i ünnepségen tojással dobálták meg a főpolgármestert, a riport főhőse a tojás volt, az „ő” szemszögéből számoltam be a történtekről. Vagy amikor valakit leszedtek a Lánchídról, hogy ne tudjon a Dunába ugrani, felkerestem azt a tűzoltót, aki lehozta az öngyilkosjelöltet, és megkérdeztem tőle, mit mondott az illetőnek. „Legyen ez az én titkom” – volt a válasz. Olyanokat kell észrevenni, amiknek más nem tulajdonít jelentőséget. Pályám során végig már szinte betegesen törekedtem a pontosságra, s nagyon tiszteltem a tényeket. Felelősség terheli az írót, az újságírót a leírt szavakért. S ahogy megy az idő előre, egyre nagyobb a felelősség.

Nem nagyon kerülünk be a kánonba, nemrégiben is megjelent egy olyan vélemény, miszerint: „Sportújságíróinknak, finoman szólva, nem erősségük a fogalmazás.” Az általánosítás nem igaz! Miért e lenézés?
Minden szakmában vannak jók, jobbak, gyengék, gyengébbek. Az említett sztereotípiától nehéz egyeseknek megszabadulniuk. Ők azok, akik lenézik a sportújságírókat, pedig aki a sporttal foglalkozik, az rendkívül jó alapokat kap, számos példával lehet bizonyítani, milyen kitűnő szerkesztők váltak belőlük. Egy sportlapnál, -rovatnál ugyanis nagyon fontos a gyorsaság, a pontosság, azonnal kell címet, képaláírást adni. Márai Sándortól olvastam: „Az újságírást nem lehet »megszokni«. Nem lehet elkényelmeskedni benne, az újságíró nem pihenhet a babérjain, egy rossz, buta vagy fölösleges írás lerontja szerzett hitelét; ebben a mesterségben nem lehet lazítani az ütemet…” Ez utóbbi különösen igaz a sportosokra.

Tizenhét év után miért hagytad ott a Népsportot?
– Nem történt semmi különös, más témákkal is szerettem volna foglalkozni. Az induló Mai Naphoz kerültem, majd voltam az Új Magyarország főszerkesztője, a Magyar Nemzet főmunkatársa, szerkesztője, néhány év óta pedig a Magyar Hírlapba írok szombatonként jegyzeteket, kultúratörténeti cikkeket.

– Kedvenc műfajod?
Amelyik mára szinte már teljesen kiment a divatból, a riport, aztán a szintén lassan hiánycikknek számító glossza, a tárca, a jegyzet, s újabban egyre jobban kedvelem az aforizmákat. Egy újabb idézet jutott az eszembe, a brit író, költő, filozófus Aldous Huxley szerint: „Szívből ajánlom az újságírást az inasévekre. Fejleszti a kifejezőkészséget, megtanít az anyag gyors áttekintésére, és rászoktat arra, hogy szemügyre vegyük a dolgokat.”

– Sok mindenre lehetsz büszke, de mire vagy a legbüszkébb?
Apró dolgok éltetnek. Például az, hogy amikor a bicikliről könyvet írtam, kitaláltam a drótszamár szót. Elmentem Karinthy Ferenchez Leányfalura, hogy mit szól hozzá, azt mondta: ezzel be lehet kerülni az irodalomba. Amikor Gábor Dénes másodszor járt Pesten 1972-ben, nem sokkal a Nobel-díj átvétele után, újságírók hada kívánt interjút készíteni a holográfia magyar származású feltalálójával. Én mint népsportos, tizenötödik voltam a sorban, s közölte velem, már nagyon fáradt. Nem adtam fel, csak annyit kérdeztem, igaz-e, amit egy amerikai újság írt. „Mit írt az újság?” „Azt, hogy egy teniszlabdának köszönheti a felfedezést.” „Nem teljesen így van – felelte –, de tény, hogy éppen teniszeztem, amikor az ötlet eszembe jutott. De tudja mit, ebédeljünk együtt, és folytassuk az asztalnál…” A többiek nem akartak hinni a szemüknek. Az izgalmas kérdés nagyon fontos. Többször bebizonyosodott, hogy meg tudom „nyitni” az embereket.

– Az inaséveken már túl vagy, a hetvenhetedikben jársz, mégis fantasztikus fiatalos lendület jellemez. Eddig írtál huszonnégy könyvet, nem csak sporttémájúakat, most pedig
a huszonötödiken dolgozol. Aki ismer, az nem csodálkozik, hogy ismét egy vívó a főhőse.
Valóban a vívást kedvelem a legjobban, s annak egy kiemelkedő szereplője, a tőröző Kamuti Jenő. A Nemzet Sportolója, a Nemzetközi Fair Play-bizottság elnöke, öt olimpián vett részt, világbajnok csapat tagja, kiváló orvos, kimeríthetetlen a téma. Szeptember közepén kell nyomdába adnom, már nagyon a vége felé járok, rendkívül élveztem a vele való beszélgetéseket.

– Amikor Kamuti forgatta a fegyverét, még békésebb volt a sport. Ma már a hihetetlenül sok pénz, a tiltások ellenére ki nem irtható dopping, a fogadási csalások elburjánzása sötét jövőt sejtet. A sok erkölcstelenség miatt az ókori olimpiai játékoknak is vége szakadt egyszer, ez a sors várna az iparággá váló és nem az életről, az egészségről szóló profi sportra is?
Néhány éve beszélgettem Jacques Ferrannal, a L'Équipe szerkesztőjével Párizsban, akinek az ötletére jött létre a labdarúgó BEK, ő azt mondta, hogy 2080-ban már nem lesz profi sport. Igaz, addig még van több mint hat évtized, de amerre a világ halad, lehet, hogy ez hamarabb bekövetkezik.

Ha kérhetem, egy sportlapban fejezzük be optimistábban a beszélgetést…
Az optimizmus az a nemes igyekezet, hogy mindenben többet láss.

2019.02.22 10:23:02

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

Február végétől már megvásárolható a szupermarketekben, újságárusoknál, postahivatalokban.

2019.02.20 23:36:49

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. E viadal értéke főképp a látványosságában megragadható.

2019.02.20 23:16:14

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2019.02.19 22:17:15

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2019.02.16 22:12:55

Egyéb egyéni BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. A szurkoló világa mégis örök. Minden érdektől és pillanatnyi, napi formától mentes, a drukker, ha csak nem válik hűtlenné, haláláig a klubnál marad, őt a századik vereség után sem »menesztik«.