Coma és Schlesser is ötödször nyert a fáraók földjén

Más kérdés, alig van olyan autó, amely nincs behorpadva legalább egy kicsikét, de ez történik akkor, ha az ember a dudát nyomja egy rizikós helyzetben, nem a féket.

A versenyzők azonban ezúttal örülnek a viszontlátásnak – hiszen a kairói rövid túra a piramisokig azt jelenti számukra, hogy teljesítették az egyiptomi világkupaverseny távját. Így azután bőszen kerülgetik a paradicsommal megrakott teherautókat, a kisbuszokat, amelyekről fürtökben lógnak az emberek, az út szélén legelésző csacsikat, amelyek a zöldségeskocsit húzták még nemrég és persze a rengeteg, rengeteg autót.

A piramisok mögött már újra nyugodt minden – magunk mögött hagyjuk a bámészkodó turistákat, és felmegyünk a dombra, ahonnan a kilátás zseniális, de csak a terepralisok vannak ott, meg azok, akik miattuk jönnek.

A győztesek pillanatai következnek.

Marc Coma (a motorosoknál) és Jean-Louis Schlesser (az autósoknál) egyaránt ötödször diadalmaskodott a fáraók földjén. S hogy mit jelent nekik az újabb diadal? Egyrészt megmutatja, milyen régen járnak már vissza erre a versenyre („Csodálatos a táj, s itt zajlanak a legváltozatosabb versenyen" – ezt mind a ketten megerősítik), másrészt pedig azt, hogy milyen sikeresek ők ketten a sivatagi viadalokon.

Coma például ezzel a győzelemmel megelőzi nagy példaképét, Fabrizio Meonit („Fabrizio mindannyiunk számára valóságos hős volt, remélem, most is lát minket a mennyből, és mosolyog" – mondja), s ez sokat jelent számára. Meg az is, hogy a jelek szerint a legjobb úton halad a Dakar-felkészüléssel, jóformán ő volt az egyetlen, akinek nem volt nagyobb gondja a verseny során.

„Az utolsó kilométerek mindig nagyon nehezek. Olyan lassan telnek el, mintha sohasem akarna végük lenni, s közben az ember harcol saját magával, amolyan belső csata ez, azért, hogy ne veszítsük el a koncentrációt ilyen közel a végéhez" – mondja Coma, s szavait megerősíti, hogy az utolsó szakaszon is vannak kiesők. Az olasz Mancini hatalmasat esik, helikopterrel viszik kivizsgálásra (szerencsére a saját lábán száll be és ki is, a bordái közül törhetett el néhány, és csúnyán megzúzódott a válla), a dobogós helyekért harcoló spanyol Viladomsnak és lengyel Dabrowskinak pedig egyaránt a motorja robban fel. Szegények. Pedig nagyon megérdemelték volna, hogy célba érjenek – s jó helyen.

Így azután végül nekik nincs okuk ünnepelni – annál több van viszont Helder Rodriguesnek, aki a sportág első portugál világkupagyőztese. Bevallja, óriási volt rajta a nyomás egész héten, hiszen a dobogós helyek valamelyikét kellett elcsípnie (végül másodikként érkezett), s közben nem szabadott hibáznia. „Gyakran járt az eszemben a világkupa-diadal, és folyamatosan éreztem magamon a nyomást" – vallja be, s talán a bőréből is kiugrana örömében, ha nem lenne pokoli fáradt. S hogy ezek után ráhajt-e a Dakar-győzelemre? Aligha. Nem mintha nem szeretne, de az az igazság, hogy mögötte nem áll egy motorgyár, de még csak nagyobb támogató sem, így pedig világkupa-elsőség ide vagy oda, aligha tudja felvenni a versenyt a gyári pilótákkal.

A viadal harmadik helyén a lengyel Jakub Przygonski ért célba, és – jellemzően az utolsó nap viszontagságaira – a dán Jes Munk (akinek a csütörtöki eséséről és a pénteki üzemanyagproblémáiról már írtunk) felzárkózott az összetett negyedik helyre. Ez valószínűleg őt lepte meg a legjobban.

Az autósoknál Jean-Louis Schlesser büszke volt. Lehetett is, hiszen a saját fejlesztésű Buggy-ja megint bizonyított – többek között azt, hogy rendkívül megbízható, s hogy nincs nála jobb a homokon. Persze, ehhez az is kell, hogy a kétszeres Dakar-győztes francia vezesse, aki úgy ismeri a sivatagot, mint a tenyerét, s ha technikai háttérben volt is jobb nála a viadalon, tudásban és tapasztalatban biztosan nem.

„Még mindig úgy tudok örülni a győzelemnek, mint az első alkalommal – mondta Schlesser a célban. – A legnehezebb nap a pénteki volt a hatalmas dűnék között, de úgy összességében a verseny sem volt könnyű, ezért örülök, hogy nekünk nem volt nagyobb gondunk."

A második helyen némi meglepetésre az ukrán Vagyim Nestercsuk érkezett, aki rettenetesen boldog volt, s annak tulajdonította a sikerét, hogy nagyon jól felkészültek ők is, és az autót is remekül felkészítették. Ilyen egyszerű lenne? Nyilván nem. Szerencse is kell hozzá. De ahogy mondják, csak a jó sofőrnek van szerencséje.

Ami a harmadik helyet illeti, órákig nem lehetett tudni, hogy ki szerzi meg. A román Costel Casuneanu vagy az orosz Borisz Gadaszin. Mindketten nagyon nagy bajba kerültek ezen a napon, úgyhogy igazából az volt a kérdés, melyikük veszít több időt.

Casuneanu a szakasz negyvenedik kilométerénél megérkezett egy dűnesorhoz, amelynek az elejében állt valaki, aki a jobb irány helyett balra irányította őket. Hittek neki. Nem kellett volna. Mert így beleestek egy körülbelül nyolc méter mély gödörbe, ahonnan az Istennek sem tudtak kivergődni. Két órán keresztül próbálkoztak, s már ott tartottak, hogy feladják a versenyt, de volt még egy utolsó reményük. Az, hogy megérkeznek a kamionok, s hogy valamelyik segít nekik. Meg is érkezett az Unimog a volánjánál Marco Pianával, s bár először nem tudta, hogyan segíthetne, végül csak elmolyolt fél órát a románokkal, s végül kihúzta őket. Ezt leszámítva Casuneanuval nem történt semmi érdekes, ha csak az nem, hogy este izgatottan várhatta Gadaszin eredményét, mert az döntött a harmadik helyről.

Az orosz ugyanis (majdnem ugyanazon a helyen, ahol ők elakadtak) leesett egy letört dűnéről, de úgy, hogy az orrán egyet átfordult az autó, majd a jobb oldalán állt meg. Jó sok minden összetört benne, úgyhogy meg kellett várniuk a versenykamionjukat, hogy segítsen. Szereltek, kicserélték a féltengelyt, és folytatták a száguldást.

Végül ők lettek a harmadikok az összetettben, Casuneanu (akinek egyébként ez volt az első sivatagi versenye) az abszolút negyedik hellyel vigasztalódhatott a piramisok előtt.

Azért ez sem volt rossz, sőt!