Sportrádió: A sport a legjobb menekülés hétvégente – Adi Rubinstein izraeli újságíró

„Két hónap múlva Katarban vizes világbajnokság lesz. És most úgy áll, hogy az izraeli sportolók nem tudnak odamenni és versenyezni – árulta el Adi Rubinstein azzal kapcsolatban, hogy az izraeli sportolók milyen helyzetben vannak most a háborús helyzet miatt. – Ráadásul kevéssel vagyunk az olimpia előtt, ugye azt jövő júliusban rendezik Párizsban. De az izraeli úszók nem tudnak Katarba menni, hogy ott versenyezzenek, és ez csak egy példa. De beszéljünk a futballról. Az izraeli válogatott – még a női csapat is – Magyarországon játszik. És mi megpróbáltuk, hogy ezek úgymond hazai meccsek legyenek, az otthontól távol is, de ez nagyon nehéz. Mert például a szurkolóik, akik eljöttek ide, akár a kibucokból, vagy szerte az országból, szóval a nagy részüknek több családtagja, barátja megsérült vagy meghalt. Meccseket játszani jöttek ide, de például a nemzeti himnusz alatt minden játékos sírt. Nem hiszem, hogy most annyira nagyon szeretnének focizni. De megértik, hogy Izraelben az egész országban harcoló emberek várakoznak, és próbálják nézni a meccset. Szerintem ez egy nagyon erős élmény, de egyben nagyon szomorú is.”

„Legtöbbjük megpróbál sportolni, de végül az egyetlen sport, amit csinálnak, az az, hogy meglátogatják a gyerekeket a kórházakban, az iskolákban vagy épp a szállodákban, mert elvesztették az otthonukat, és most szállodákban élnek – ismertette a kialakult helyzetet Rubinstein. – Szóval próbálnak sportolni, kerékpározni, focizni és kosárlabdázni. De mondok mást: az izraeli elsőosztályú bajnoki küzdelmek elvileg ezen a héten kezdődnek. Természetesen zárt kapuk mögött. De a foci szurkolók nélkül a legszomorúbb dolog a világon. Nekünk csak a COVID-ban volt ilyen, reméltük, hogy többé nem kell hasonlót átélnünk. De gondolj bele, most mi lesz: mondjuk tizenegyest kap az egyik csapat, amikor megszólalnak a szirénák. Mi fog történni? Megállítják a játékot? Elmennek az óvóhelyre, aztán visszajönnek és rúgják a büntetőt? Szóval a helyzet elég elképesztő. És úgy érezzük Izraelben, hogy a sport világa – kivéve Magyarországot, Németországot, Szerbiát és Csehországot – elfelejtette Izraelt. Az UEFA nem mondott semmit. A FIFA nem mondott semmit. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem mondott semmit. Mindenki csak hallgat. És ha összehasonlítjuk például az Oroszország és Ukrajna közötti háborúval, Oroszországot egy hónap után minden sporttevékenységből kizárták. Most másfél hónapja harcolunk a Hamasz ördöge ellen, de az UEFA, a FIFA és a NOB néma. Mindenki hallgat, és ez szerintem a nemzetközi sport igazi arcát mutatja meg.”

Rubinstein hozzátette, hogy mit várna el tőlük.

„Például ezen a hétvégén volt egy Izrael–Lengyelország U21-es Európa-bajnoki selejtező, és az UEFA nem engedélyezte, hogy egy perc csend legyen. Érted ezt? Azt mondták, hogy nem. De miért nem? Magyarázat az nincs. Erre tudod, mi történt? A meccs előtt mindkét csapat játékosai egy percig némán álltak. És a játékvezető nem tehetett semmit. Így álltak ott egy percig, és a bíró is ugyanúgy állt ott. Ez nagyon erőteljes gesztus az UEFA felé, alapvetően azért, hogy megmutassák nekik, hogy nem számít, hogyan döntenek. Emberekről beszélünk, és a lengyel játékosok megértették a helyzetet, és így természetesen ők is megtartották az egyperces néma csendet. De az UEFA vagy a FIFA nem mond semmit, nem engedi a néma megemlékezést. Miért nem? Mi lehet az oka?”

Az izraeli sportolók olimpiára való felkészülése kapcsán így fogalmazott:

„Az izraeli hadseregben a biztonsági erők is azt mondják, hogy csak azok a sportolók fognak részt venni bármilyen versenyen, akiknek ez kötelező. Ha ez csak valamilyen európai verseny, akkor nem mennek. Ha ez mondjuk egy világbajnokság, és muszáj menniük, akkor majd megengedik nekik a részvételt. Így viszont csak négy vagy öt versenyük van az olimpiáig, és ez baj, mert különösen az olimpiai felkészülés alatt a sportolók minden versenyre el szoktak menni, mert edzeniük kell, versenyezniük kell. De most már azt mondjuk, hogy oké, csak akkor menjetek, ha kötelező. Nem vettünk részt a vívó Európa-bajnokságon, sem a vitorlás Eb-n. Hogy miért? Mert nem biztonságos a számunkra. És mondok még egy példát. Az izraeli U21-es labdarúgó-válogatott kvalifikálta magát az olimpiára. Elvileg Marseille-ben vagy Toulouse-ban kellene játszaniuk az olimpián. Viszont mostanság elég bonyolult dolog Marseille-be vagy Toulouse-ba menni. Ez nem Párizs. Ezek nagyon problémás városok az izraeliek számára. Mi történne? Nem tudom.”

Rubinstein Párizzsal kapcsolatban elmondta, ott sem tudják, mi lenne.

„Emlékszünk a múltunkra, 1972-re, amikor tizenegy izraeli sportolót mészároltak le az olimpia alatt. Most minden emlék előjön, nem véletlen, amikor azt látjuk, hogy minden hétvégén hatalmas tüntetések vannak az izraeliek és a zsidók ellen. Szóval nagyon nehéz, és gondolj bele, ha kijutottunk volna a németországi Eb-re, az is elég nagy biztonsági rizikót jelentett volna.”

Magyarország is felajánlotta Izrael labdarúgó-válogatottjának, hogy hazánkban játsszák le a mérkőzéseiket. Így tett Németország, Szerbia, Csehország és Ciprus is, de az izraeliek végül minket választottak, s a legutóbbi két Európa-bajnoki selejtezőjüket (Svájc és Románia ellen) a Puskás Akadémia pályáján, a Pancho Arénában játszották.

„Logikus volt a választás, hiszen kiváló a kapcsolatunk, gondoljunk csak a Ferencvárosra és a Maccabi Tel-Avivra, vagy akár az itteni nagykövetre vagy a kormányra. Én magam személyesen is ismerem az FTC elnökét, Kubatov Gábort, tudom, hogy ő is nagyon szívesen segít az izraeli csapatoknak. Nagyjából abban a pillanatban, hogy Magyarország felajánlotta, hogy rendezzük itt a meccseket, örömmel el is fogadtuk. A férfi válogatottunk öt-, míg a női három találkozót játszik itt.”

„Én úgy gondolom, hogy a sport a legjobb menekülés hétvégente – folytatta Rubinstein. – Elmegyek a stadionba, kilencven percig nem gondolok semmire, megpróbálok mindent mást elfelejteni erre az időre. És most ezt ellopták tőlünk. Elvették tőlünk, mert nem törődnek az emberekkel. Nem érdekli őket, hogy mi a békéről beszéltünk. Nem érdekli őket a béke. Jelen pillanatban a fociról beszélni egyáltalán nem tűnik normális dolognak. Totálisan kifordult helyzet ez, amikor azt látod, hogy a válogatott játékosok éneklik a himnuszt és közben sírnak, ott a pályán, a nézőtéren pedig a szurkolók könnyeznek. Nagyon megindító volt ezt látni, átélni. Nyilván jobban szerettük volna a meccseinket odahaza, 35 ezer szurkoló előtt lejátszani, de így alakult, és még egyszer mondom, amennyire csak lehetséges, otthon érezzük magunkat Magyarországon. Érezzük, hogy itt támogatnak minket, és reméljük, hogy egy nap ebből a szeretetből mi is képesek leszünk valamit visszaadni.”

A TELJES BESZÉLGETÉST IDE KATTINTVA HALLGATHATJA MEG!