Isten veled, Saci! – búcsú Monspart Saroltától

Futottam pénteken a pesthidegkúti repülőtéren. Iszonyatosan erős szél volt, nem esett jól, főleg, amikor meredeken felfelé kaptattam. Ketten juttok ilyenkor eszembe: Te és Balczó András. Bandi azért is, mert 1969-ben itt futott, amikor a budapesti világbajnokságon aranyérmes lett. Te pedig azért, mert amikor egy félmaratoni után panaszkodtam a szélre, azt mondtad, ahhoz is önmagamat kell legyőznöm, hogy a szelet legyőzzem, nem pedig keresni a kifogásokat. Vajon mi lehet veled? – jutott eszembe. Gondoltam, a napokban felhívlak, aztán szombat reggel csörgött a telefon…

Alig több mint egy évvel ezelőtt beszéltünk, abból az alkalomból, hogy beválasztottak a Nemzet Sportolói közé. Korábban néha dohogtál, hogy ebben az országban ha valaki nem olimpiai sportágban ér el sikert, akkor csak másodrendű lehet. Amikor a beválasztásodkor ezt úgymond a fejedre olvastam, elmondtad, a címre azért vágytál, mert ezzel a nem olimpiai sportokat is képviseli valaki, ami az élsportolókkal egyenrangúságot jelez. Akkor még nem láttuk a koronavírus-járvány végét, de remélted, hogy szeptemberben ott leszel az őszi budapesti félmaratonin a Nyugati pályaudvar melletti felüljárón, hogy buzdítsd a résztvevőket. Igaz, hozzátetted, egészségileg nem vagy abban az állapotban, hogy három-négy órát állj a napon vagy éppen az esőben, mert az óriási igénybevétel. Azért lelkesen mesélted, hogy nyugdíjas gyaloglóklubot hozol létre, rögtön kiszámoltad, akár ezer kisközösséget is ki lehetne alakítani, nem nagy szám, egészítetted ki, mert az országban mintegy kétmillió öregségi nyugdíjas van, egyharmaduk hölgy, és ahogyan te mondtad, zömük legutóbb a középiskolában mozgott rendszeresen – ha mozgott egyáltalán, tetted hozzá utánozhatatlan, csípős, de nem bántó humoroddal. Itt az ideje, hogy ledolgozzák a felugrott tíz, húsz kilót. Majd azzal zártad, azt kívánod, hogy a Jóisten adjon annyi időt, hogy minél több ilyen klubot létre tudjatok hozni.

Tudtuk, hogy súlyos beteg vagy, de mindenki úgy fogta fel, ezzel is megbirkózol, mint a kullancsfertőzéssel, amit 1978-ban kaptál, s gerincvelő-gyulladást okozott. Egy hétig feküdtél kómában, az életbe visszatérés volt a tét, a felépülés egy évet vett igénybe, az orvosok nem zárták ki, hogy kerekesszékben kell leélned az életed – aztán már „csak” azt mondták, hogy nem tudsz sportolni. Sánta lettél, szoktad volt erre megjegyezni, kimondva a tényt, amelyet mások szemérmesen kerülgettek. Nem tagadtad, tíz év kellett, hogy feldolgozd a sántaságodat.

Írni kell a sportolói múltadról is, persze. A szakmán kívül senki sem tudta mi az a tájfutás – „iránytűvel a kezükben futnak és közben keresnek ezt-azt az erdőben” – amikor 1972-ben első nem skandinávként világbajnok lettél, azzal meg még inkább csak a szakma volt tisztában, hogy ugyancsak első nem északiként a svéd O-Ringent is megnyerted. Te voltál az első, aki hölgy létére Európában három órán belül futottad a maratonit. Úgy engedtek beállni a mezőnybe, hogy beugrottál egy benevezett hiányzó – talán mondani sem kell – férfi helyére. Télen a sífutást művelted, mi sem természetesebb a tájékozódási futók körében. Sosem felejtem el, az 1971-es Képes Sport első januári számának címlapfotóján állsz, fejeden sapka, amely alól két kis varkocsban lóg ki a hajad. Arcod csupa mosoly, azt is hihetnénk, nincs könnyebb dolog a sífutásnál.

De a szememben igazán a sport utáni életed az, ami lenyűgözött. Kezdő újságíróként interjút készítettem veled, az Országos Egészségfejlesztési Intézetben dolgoztál, azzal fogadtál, micsoda értelmezhetetlen ez az egészségfejlesztés kifejezés. Miután belekezdtél az aktív karriered utáni ultramaratoniba – ha Te már nem is tudsz futni, segíthetnél másoknak, gondoltad –, remek szlogeneket találtál ki. A félmaratonira, hogy a legyőzhető távolság, a maratoni az igazi kihívás, de legjobb talán a következő volt: ha éhes vagy, korog a gyomrod, de senki sem jelez, ha több hónapja nem mozogtál. S volt még egy: a sport a temetőig tart. Ez jól hangzott, meg is mosolyogtam, frappáns, annyi szent.

Az Életrevalók című filmet vetítették egy klubban, Te voltál a meghívott vendég. Elmondtad, bele tudod képzelni magad a kerekesszékkel mozgó főhős helyzetébe, aki azzal szembesül, hogy nem képes átmenni a zebrán. Te járókerettel veselkedtél neki a túloldalnak, aztán már csak bottal, később pedig átsántikáltál.

A járvány talán már engedi, lesz ősszel félmaratoni. A Nyugati felüljárónál szoktál állni, nem tagadtad, jólesett, hogy fel-felismernek, meghatódva említetted, volt egy csapat, amelyet felkészítettél, s a tagjai csak futottak-futottak és a felüljárón adtak neked egy-egy szál fehér rózsát.

Nekem is írtál edzéstervet, benne van a gépben. Elő kellene venni és aszerint edzeni. De most képletesen szólva, a kezemben egy fehér rózsával még csak állok. Jó lenne azt hinni, hogy a sport a temetőn túl is tart.

Isten veled, Saci!