Rizikós világversenyek évei következnek

A nemrég befejeződött téli olimpiának nagy sportmúltú, gazdaságilag és társadalmilag is fejlett hátterű ország egyik legnagyobb városa adott otthont, mégpedig hatalmas lelkesedéssel és vitathatatlan sikerrel. Menet közben mégis számos kritika érte a vancouveri rendezőket, holott a hóhiányról nem ők tehettek, legfeljebb bizonyos szervezési problémákról – gondoljunk csak a tragikus szánkósbaleset és számos egyéb borulás miatt sokat bírált bobpályára, a védőkerítés híján kisebb szakadékba boruló sífutóra, Petra Majdicra, valamint a különböző versenyszámokban előforduló startoltatási anomáliákra (a gyorskorcsolyázóknál volt, hogy besült a rajtpisztoly, amit hosszas tehetetlenkedés követett; északi összetettben hagyták, hogy az utolsó öt ugró éremesélyeit szó szerint elfújja a szél, pedig ilyenkor szüneteltetni szokás a viadalt; a favorit címvédő Julia Mancusót női óriás-műlesiklásban elindították fentről, mialatt lentebb még a pályát rendezgették honfitársa bukása után stb.).

Na de mi minden egyéb is borzolhatta volna a kedélyeket, ha egy másik helyszínen nemcsak a házigazdák (még) tapasztalatlanabbak, hanem a felkészültség általános foka is sokkal alacsonyabb, beleértve a közlekedést, a létesítmény- és szálláshelyzetet, miközben a biztonsági kockázatok hagyományosan nagyobbak?

Márpedig úgy néz ki, lesznek a közeljövőben embert próbáló nehézségek és idegeket cincáló óvintézkedések. A 2000-es évek közepétől ugyanis egy sajátos tendencia jellemezte a vezető sportági szövetségek döntéseit. 2004 és 2009 között öt esztendőn belül sorra adták oda a rendezés jogát olyan nemzeteknek, amelyek vagy nemigen szoktak vendégül látni akkora horderejű eseményeket, mint az olimpia, a futball-vb, illetve az Eb, vagy szegényes infrastruktúrával és gyengén teljesítő gazdasággal küszködnek, vagy jelentős fenyegetettségnek vannak kitéve (politikai, netán köz)biztonsági szempontból – esetleg ez mind igaz esetükben. 

RENDEZŐK ÉS RENDETLENSÉGEIK 

A konkrétumok: a nyáron a Dél-afrikai Köztársaságban lesz a labdarúgó-vb, 2012-ben Lengyelországban és Ukrajnában az Európa-bajnokság (majd – kivételként a sorban – az immár harmadszor bizalmat kapó Londonban a nyári olimpia), két évvel később Szocsiban a téli ötkarikás játékok és Brazíliában a futball-világbajnokság, végül(?) 2016-ban Rio de Janeiróban a nyári olimpia. A brit fővárost leszámítva az összes helyszínen, azaz hatból öt esetben jelentős rizikókkal járhat a rendezés, és sok esetben már az előkészületek is.

Dél-Afrika, miként általában a fekete kontinens, nem adott még otthont hasonló nagyságú világversenynek, és ezen az sem változtat, hogy rögbi-vb már volt ott korábban (1995-ben, feleannyi résztvevővel, mint amennyi az idei futball-vb-n lesz), illetve tavaly a Konföderációs Kupával főpróbát tartottak (32 csapat helyett persze csak nyolccal). Sokkal nagyobb baj lehet, hogy – csakúgy, mint Rio – Földünk egyik legveszélyesebb helyének számít az ország, ahol kimagaslóan sok, emberéletet is követelő fegyveres rablás és más erőszakos cselekmény fordul elő. Szomorúan stílszerű módon illusztrálta ezt, amikor 2007 végén éppen a vb-selejtezőcsoportok durbani sorsolásával egy időben lőtték agyon és fosztották ki golfozás közben a városban az osztrák válogatott exfutballistát, Peter Burgstallert. Ijesztően hathat az is, hogy idén januárban a közeli Angolában etnikai indíttatású fegyveres támadás oltotta ki az egyik részt vevő válogatott buszával utazó három ember életét (a játékosok között csak sérültek voltak) és vonta maga után az utolsó pillanatban a sértett Togo visszalépését az Afrika-kupától. Politikai feszültségek Dél-Afrika közelmúltjában is voltak bőven, ám azt azért szeretnénk hangsúlyozni: ezek mára visszaszorultak, és inkább a szegénységből fakadó bűnözésben rejlik a fő veszély.

Lengyelország és Ukrajna abból a szempontból jobb helyzetben van a listánkon szereplő többi államnál, hogy az imént felidézett fenyegető jelenségek egyike sem jellemző, ugyanakkor Kelet-Európa számára meglehetősen nagy falat lehet egy Eb-méretű torna zökkenőmentes lebonyolítása, különös tekintettel a sok tízezer futballturista korszerű utaztatására és korrekt vendégül látására. A két, történelmileg nem kimondottan baráti ország kooperációjának összehangolása sem csekély feladat, de a félelmeket elsősorban az okozta (eddig), hogy vajon elkészülnek-e egyáltalán időben a szükséges létesítmények? Ukrajnát például többször erélyesen figyelmeztetnie kellett az UEFA-nak (még a társrendezői jog elvételét is meglebegtetve) – kicsit ahhoz hasonlóan, mint korábban a dél-afrikai szervezőket.

London nem tartozik cikkünk tárgyához, sőt inkább ellenpontnak tekinthető, lévén a fejlett (sport)világ egyik központja. Az utána következő olimpiát viszont – Európa ellenkező pontján – a Kaukázus nyugati nyúlványai és a Fekete-tenger közé „szorult" Szocsi rendezheti 2014-ben. A jeges sportokat a több százezer lakosú, mediterrán éghajlatú településen, míg a havas versenyeket a közeli népszerű síterep, Krasznaja Poljana pályáin rendezik majd – igen közel a környék feszültséggócaihoz.

Oroszország egyik legdélebbi városától ugyanis alig néhány tucat kilométernyire fekszik a szakadár Abházia, amelynek Grúziától való különválását az 1990-es években Oroszország segítette és garantálja most is, a harcok pedig azóta is többször kiújultak. Legutóbb éppen akkor, amikor az egymással szomszédos orosz nagyhatalom és Grúzia egy másik, az utóbbitól elszakadni igyekvő autonóm köztársaság, Dél-Oszétia miatt háborúzott néhány száz kilométerrel keletebbre…

Grúzia másfél évvel ezelőtt a térségben tapasztalható feszültségekre (amelyek közé a csecsenkérdést és a terrorizmust is nyugodtan felvehetjük) hivatkozva arra kérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy vegye el a rendezés jogát Szocsitól, amit a NOB természetesen nem fogadott el, mondván, a biztonság fenntartása Oroszország feladata lesz. Márpedig utóbbi rendkívül szigorú óvintézkedésekkel, többek között külön ez okból telepítendő föld-levegő rakétákkal készül.

Szocsi kapcsán a nem éppen legendás orosz szervezettséget is említhettük volna, amely rákfene még inkább sújtja Brazíliát. Ehhez képest Dél-Amerika vezető országa megkapta a négy év múlva esedékes labdarúgó-csúcsrendezvény házigazdai jogát, mi több, legfontosabb városa, Rio 2016-ban az olimpiának is helyszínéül szolgál majd. Az tény, hogy a gyönyörű metropolisz és az illetékes (hivatali meg sport)vezetők addigra már nem lesznek tapasztalatok híján... Más kérdés, hogy a hírhedten rossz közbiztonság kontrollálása így is mindkétszer óriási feladatnak ígérkezik számukra. 

A „KALANDTÚRA-KÍNÁLAT" ÖSSZEÁLLT 

Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé, avagy hogyan alakulhatott ki a fenti „rizikóláncolat"? Egészen távolra, előbb azonban viszonyítási pontként az ezredforduló esztendejének júliusáig kell visszamennünk, amikor is a FIFA végrehajtó bizottságánál hajszálon múlt, hogy megtörjön a jég. Az előtte eltelt másfél évtizedben ugyanis kínosan kerülték a kockázatos döntéseket, hiszen a nyolcvanas években majdnem megégette magát a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség.

A vb-k rendezését nagyjából szabályosan váltogatta a két sportági nagyhatalom, azaz Európa és Latin-Amerika, de amikor a diktatórikus argentin katonai rezsim miatt ellentmondásos megítélésű 1978-as torna után nyolc esztendővel ismét a déli kontinens volt a soros, a rendezési jogot elnyerő Kolumbia (még 1982-ben) gazdasági okokból egyszer csak visszalépett. Mexikó lett négy év múlva (1986) a beugró, ám ezután kétszer is már eleve stabilabb – tehát nem fejlődő világbeli – állam(ok)at választottak az illetékesek: előbb az Egyesült Államokat (1994-es házigazda), majd Japánt és Dél-Koreát közösen (2002).

Sepp Blatter FIFA-elnök viszont régóta szerette volna felkarolni a felemelkedő futballéletű Afrikát, így – részben az ő hatására – nem véletlenül volt nagy esélye Dél-Afrikának „megszerezni" már a 2006-os vb-t is, noha a tradíciók alapján elvileg Európa lett volna soros.

Aztán a gyakorlatban is az lett: a 2000 júliusi szavazás utolsó körében 12:11-re nyert Németország, de csakis azért, mert az erőteljes „háttérlobbizásokra" reagálva a veterán új-zélandi sportvezető, Charles Dempsey – saját közlése szerint – besokallt a túlzott kampányolás miatt rá nehezedő elviselhetetlen nyomástól, és inkább a tartózkodást választotta. Azaz nem követte hazája utasítását, amely úgy szólt: Anglia kiesése után Dél-Afrikát kell támogatni. Szavazategyenlőség esetén pedig Blatter döntött volna – nem kérdés, kinek a javára.

A malőr nyomán hamarosan lefektették azt az elvet, hogy az egyes kontinensek felváltva adjanak otthont a futball-vb-knek – így lett most már tényleg Dél-Afrika a befutó. Ehhez 2004-ben csak a többi afrikai kandidálót kellett felülmúlnia, konkrétan négy (majd az Egyiptom és Marokkó mellett induló Tunézia, Líbia páros visszalépése után két) arab rivális országot. Idén nyáron pedig eljön a bizonyítás pillanata!

Előbb azonban a nevezetes 2007-es esztendő következett, amikor is tavasszal az UEFA az olasz és a horvát-magyar közös jelentkezéssel szemben a lengyel-ukrán pályázatot választotta a 2012-es Eb házigazdájául, mégpedig meglehetősen nagy fölénnyel. E döntésnek is megvoltak a jól kiolvasható előzményei: a szervezet energikus új elnöke, Michel Platini kezdettől foga síkra szállt a labdarúgás európai bázisának szélesítéséért, a javak és a lehetőségek egyenlőbb elosztásáért. Mi, magyarok is nagyrészt erre építettük a kampányunkat, végül azonban a merészebb terepnek számító – de persze nagyobb piacot is garantáló… – Lengyelország és Ukrajna győzött.

Az ígéretekben jók voltak, a megvalósításban már kevésbé, ezért utóbb fel is vetődött az Eb elvétele az ukránoktól, ám jelenleg a papírformának megfelelően úgy tűnik, hogy a szépen csomagolt fenyegetések hatására összeszedik magukat a leendő rendezők, és remélhetőleg nagyobb gond nélkül el is jutnak majd a záró mérkőzésig.

Közben még 2007 nyarán tovább folytatódott a keleti hódítás: Szocsi kapta a 2014-es téli olimpiát. A lehetséges veszélyekről már szóltunk, ezért itt csak annyit, hogy miután Salzburg kiesett a voksolás első körében, az átpártoló szavazókkal a délorosz üdülőváros nagy nehezen legyűrte az első menetet még megnyerő Pjongcsangot. Persze ha az ázsiai jelölt győz, akkor most őt szerepeltethetnénk összegzésünkben egzotikus helyszínként, de csak fél szívvel, hiszen az 1988-as szöuli játékok és a távol-keleti „kis tigris" gyors fejlődése nyomán Dél-Koreát már jó ideje nem nevezhetjük hátrányos helyzetű régiónak.

Végül 2007 őszén a rotáció  jegyében Dél-Amerikának juttatták a labdarúgó-világbajnokságot, és miután Argentína a végső fázisban már nem szállt ringbe, Kolumbia pedig visszalépett (ezúttal még időben…), Brazília ellenfél nélkül nyert. A sportág első számú hatalmát nem nevezhetjük rutintalannak, vb-t is rendezett már, de lássuk be, 1950-ben egészen más (nagyságrendű) kihívásoknak kellett megfelelni, mint manapság.

Mindenesetre ha nem is „alacsonyíthatjuk le" a leendő Mundialt egy főpróba szintjére, Rio de Janeiro mégiscsak ekkor, 2014-ben – élesben – készülhet majd fel arra, hogy két évvel később már az olimpia hozza mozgásba a várost. Amikor egyébként ez utóbbiról döntöttek tavaly ősszel, a NOB tagjai nyilván a szívükre hallgattak, mert bár Tokió esélyét a 2008-as pekingi, Madridét meg a 2012-es londoni játékok közelsége gyengítette, láttuk már többször is – mint például az 1996-os aranyolimpiára aspiráló Athén csúfos megbuktatását az atlantai pénzvilággal szemben –, hogy korántsem mindig az erkölcsi szempontok érvényesülnek. Na és a Barack Obama személyes fellépésével megtámogatott Chicago ellen még a kontinensek körforgásának elve sem szólt.

Egyszóval vérprofi vetélytársakat (az utolsó körben Madridot) előzött meg magabiztosan a Copacabana, a Cukorsüveg-hegy, a színpompás karneválok és persze a Maracana Stadion városa, amely százhúsz év után először viszi el Dél-Amerikába az ötkarikás seregszemlét. 

AKIK NYERTEK, ÉS AMIT NYERHETÜNK 

Elmerülhetnénk végezetül abban, hogy a harmadik világ (avagy Európán belül a keleti térség) országai közül melyek és mikor jelentkeztek a négy nagy világverseny rendezési jogáért, de röviden is megállapíthatjuk, hogy többnyire nem sok sikerrel jártak (a próbálkozókról lásd keretes anyagainkat). Olimpiát elsősorban régen, a múlt század első felében pályáztak meg (mint Budapest is több ízben), amikor az esemény még nem duzzadt a mai, hatalmas méreteire, avagy az utóbbi egy-két évtizedben, amikor viszont általában elhullottak a kvalifikáció első körében.

Győztes ellenpéldának számított Mexikóváros 1968-ban, és ha úgy tekintjük, Szöul húsz évvel később, illetve téli fronton talán a multikulturális, akkor még békebeli Szarajevó, amely 1984-ben is a Balkánon volt, s így kissé eleve kilógott a sorból.

A labdarúgó-események kapcsán pedig a vb őshazájának számító Dél-Amerika jelentette sorozatban a nagy kivételt, ám rendezési „jogát" történelmi szerepénél fogva senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni – másfelől modern korunkban már az ottaniak sem boldogulhatnak ekkora feladattal pusztán a futballszeretetükkel.

A leckét az idén nyáron kezdik el felmondani a „rizikós" országok, és ha minden téren minden rendben lesz, mi csak örülhetünk, hogy új színekkel gazdagszik majd a versenyek, meccsek körítése: a lengén öltözött brazil szurkolólányok és a lelátói szamba látványában, a szocsi pálmafák és tengerpart meg a majdani jégcsarnokok üdítő kontrasztjában vagy a színpompás afrikai lelátókban és a helyi dobosok virtuozitásában valószínűleg mindenki szívesen gyönyörködik majd (miközben a lengyel és ukrán helyszínek a közelségükkel és relatív olcsóságukkal lehetnek csábítóak a magyar drukkerek számára). Talán csak a vuvuzelák zümmögéséről mondanánk le szívesen…

És ha egy „üzlet" beindul: idén májusban döntenek a hat esztendőt felölelő áttekintésünkből egyedüliként hiányzó esemény, a 2016-os foci Eb helyszínéről, s noha nem fogadnánk rá, tény, hogy a három jelentkező egyike – Francia- és Olaszország mellett – éppen az Európa határmezsgyéjének tekinthető Törökország. A sor tehát folytatódhat is…