WODregényes kalandok: A Murph tényleg egy hősi kihívás volt nekem

Sajnos az egy héttel korábban megrendezett házi versenyünkön, a Double-trouble-ön nem indultam egy makacs sérülés miatt, így azt versenybíróként toltam. Izgalmas tapasztalat volt, ráadásul, amikor az egyik csapatom, amelyet bírójukként vittem végig, aranyérmes lett, szinte anyai büszkeség öntötte el szívemet. Még mielőtt az elfogultság vádjával illetne bárki, fontos kiemelnem, hogy az első pillanattól az utolsóig támogató, de szigorú és következetes voltam a csapataimmal, így az aranyérmes duóval is. Egyszóval, itt a verseny sportértéke nálam maximum a feszített tempóban és a folyamatos koncentrációban merült ki. Nagyon reméltem, hogy a következő hétvégére tervezett Murph-kihívásos részvételemet nem csáklyázza meg semmi.

A Murph Hősi Kihívásról azt kell tudni, hogy az amerikai Murph Challenge magyar adaptációja. Ez egy kétezerötben Afganisztánban elesett amerikai haditengerész, Michael Murphy emlékére összeállított WOD (gyakorlatsor), ami egy mérföld (1600 méter) futásból, száz rúdon húzódzkodásból, kétszáz fekvőtámaszból, háromszáz guggolásból és a végén újabb egy mérföld futásból áll. Még leírni is fárasztó… Egyébként ezt a kihívást a világon szinte mindenfelé rendszeresen megrendezik, elsősorban a crossfit sportágon belül van kiemelkedő népszerűsége, de katonai és más fegyveres testületek tagjai között is hagyománya van az évi egyszeri lebonyolításának – a magyarországi rendezvényt a szervezők összekapcsolták a Magyar Katonai és Civil Hősök Emléknapjával (május 29.).

Na, én ki is használtam az összes könnyítési lehetőséget – egyrészt tisztában vagyok a határaimmal, másrészt még óvatos voltam a frissen gyógyult sérülésemmel –, így párosban indultam Brigi barátnőmmel, és skáláztuk a gyakorlatokat. Ez a húzódzkodásnál „jumping pull up”-ot jelentett, a fekvőtámasznál pedig letettük a térdünket. Na, de azért így sem volt könnyű!

Másfél órával a futamunk előtt már a helyszínre mentünk, mivel szuperhősnő edzéstársnőink az előttünk induló etapban versenyeztek egyéniben. És ugye ahogy azt már tudjuk, ilyenkor alapkövetelmény a szurkolás. Ahogy néztem őket, már majdnem megnyugodtam, mert oly könnyedén darálták a gyakorlatokat. Aztán tizenöt-húsz perc múlva, amikor kiült az arcukra a „mi a francot keresek én itt?!” arckifejezés, és nem épp úrilányos szóösszetételben kezdték emlegetni a fekvőtámaszokat, elszállt a fene nagy magabiztosságom. Mindegy, gondoltam, futni tudok, a többit meg majd valahogy megoldom.

A futam kezdete előtt kiért a szurkolótáborom is, azaz a kis családom apukámmal kiegészülve, akik elszörnyedve nézték a gyakorlatokat daráló résztvevőket.

Annyira boldogok, hogy mindig kitalálok valamit, amibe aztán valahogy őket is belerángatom!

Csak remélni merik, hogy a következő ötletem nem sziklamászás, tigrisszelídítés vagy mélytengeri búvárkodás lesz…

Pontban tizenöt órakor eldördült a rajtpisztoly, a váltónkon belül másodikként futottam le a nyolcszáz méteres adagomat. Igazi exfutóhoz méltón bedörrentettem a rakétákat, és már-már öngyilkos tempóban faltam a métereket. Magamban őszinte elégedettséget érezve értem utol egymás után az előttem haladókat, amikor is egyenletes, könnyed galoppozást hallottam a hátam mögött. Oldalra fordítva a fejem látom, ahogy Katona Marci, alias Marcipán, crossfitközösségünk egyik edzője súlymellényben nyargal el mellettem, és még arra is volt energiája (és persze bőr az arcán), hogy egy kedves mosolyt küldjön felém néhány biztató szó kíséretében. Ráadásul az utolsó százötven méteren még Balázs, a vezetőedzőnk is lehagyott, de ő legalább megküzdött ezért, és a mosoly sem volt annyira őszinte az arcán.

A futás után belecsaptunk a lecsóba, vagyis a kiírt feladatsorba. Okosan felosztottuk párommal a száz, kétszáz, illetve háromszáz ismétlésből álló gyakorlatsort, hogy végig bírjuk. Belülről megélve nagyon gördülékenyen ment.

A kis pihenők a sorozatok között pont elegendőnek bizonyultak az erőgyűjtéshez. Vagyis majdnem. Míg a húzódzkodást és a guggolást az elejétől a végéig szinte ugyanazzal az intenzitással és precizitással végeztük, sajnos a fekvőtámasszal már nehezebb dolgunk volt.

Mivel igyekeztem mindvégig előírás szerint, helyesen elvégezni a push upokat, az lett a vége, hogy a hatodik-hetedik sorozattól teljesen elfogyott az erő a karjaimban. Az utolsó sorozatoknál már néha megfordult a fejemben, hogy inkább lent maradok a füvön és kicsit pihenek, mielőtt lenyomom a maradékot. Karjaim remegtek és nem akartak engedelmeskedni, miközben igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyire szánalmas képet festhetek kívülről, ahogy a fűben fetrengve erőlködöm. Aztán ilyenkor mindig jött kívülről egy biztató kiabálás… Bevallom, fogalmam sincs kitől, egyszer férfihang volt (de tutira nem Chris Hemsworth, mert nem volt akcentusa), máskor női. Csak annyit hallottam: „Gyerünk, Dóri! Menni fog, meg tudod csinálni!” Úgyhogy megcsináltam, nehogy csalódást okozzak. Az utolsó nyolcszáz métert, amit százötven guggolás elvégzése után kellett még lefutni, leginkább szívből teljesítettem. Ekkor kellett igazán előhívnom futótapasztalatomat, hogy egyenletes tempóban végigsprinteljem ezt az egyébként is gyilkos távot.

Huszonkilenc perc ötven másodperces idővel értünk célba Brigivel. Miután az ötvenperces szintidőhöz képest ezt mindketten megfelelő teljesítményként értékeltük, egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy farkaséhesek vagyunk, úgyhogy irány visszatölteni az elvesztett kalóriákat!

Összességében remek élmény volt a Murph-kihíváson részt venni. Annak ellenére, hogy másnap a katonai vonatkozását abban láttam leginkább, hogy úgy éreztem magam, mint egy agyonvert sereg a csata után, amelyen még egy tank is átment egyszer vagy kétszer. Reggel felkeltem, és régi ismerősként üdvözölhettem a pokoli izomlázat, amit már egy ideje nem éreztem.

De ez csöppet sem tántorít el attól az őrült tervemtől, hogy jövőre veletek ugyanitt…

…de akkor már egyéniben!

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!