Bogár János: visszatérés a Spartathlonra!

Mit csinált mostanság versenyek nélkül?
Nehezen bírtam – kezdte Bogár János, hazánk legismertebb ultrafutóinak egyike, aki a Hegyalja 2050 SE színeit képviseli. – A párommal szinte minden hétvégén indulunk valamin, rövidebb távokon vagy hosszabb ultrafutásokon. Ehhez képest az idei ötödik eseményünk volt csupán a Balaton Szupermaraton, amelyet szerencsére még meg tudtak rendezni. Nehezen éltük meg, hogy utána vége lett a versenyeknek, ám azt tettük, amit mindenki más, elfogadtuk a helyzetet.

Ugyanolyan aktív maradt?
Sajnos nem edzettem annyit, mint korábban. Míg sok futó maximális erőbedobással készült, és folytatta az alapozást, én visszafogottabb voltam. Az elmúlt harmincöt-negyven évben talán egyszer sem készültem így, cél nélkül nem voltam képes ráhangolódni. Szinte megmentett, hogy július elején elvileg megrendezik a versenyt a Tisza-tó körül. Felvillanyozott, most már vannak kétszázas heteim. Ugyanígy érzek a Spartathlon kapcsán is.

Tessék? Nevezett?
Simonyi Balázs utánajárásának köszönhetően elfogadták a nevezést. Az 1991-es sikerem is számított, nem is gondoltam volna, hogy így végigkíséri az életemet a győzelem. Az anyagi oldala ugyanakkor nyugtalanító, hiszen elég sokba kerül az indulás, közcélú munkásként nem tudnám előteremteni a költségeket.

Nagyon sokan próbálnak segíteni, hadd emeljem ki külön Lórántfy Lászlót és a Magyar Futósport Egyesületet, köszönöm mindenkinek, aki kicsit is hozzátesz az indulásomhoz.

Majdnem jubilálhat.
Legutóbb 1991-ben, a győzelmem idején indultam. Igazából már tavaly és tavalyelőtt is megfordult a fejemben, milyen jó lenne újra versenyezni a Spartathlonon. Nagyon örültem volna, ha a siker harmincadik évfordulóján sikerül, pláne boldog vagyok, hogy egy évvel előtte sikerülhet.

Mennyiben volt más akkor az esemény?
Még egyáltalán nem volt annyira felkapott, a Nemzeti Sportban rövidke cikk számolt be a sikeremről, és magán az eseményen sem kerítettek akkora feneket a győzelemnek. A mostani Spartathlonokat nézve az akkoriak amolyan háziversenynek tűnnek. A frissítés minősége és mennyisége ugyanolyan jó volt, ám sokkal kevesebben indultak, előfordult, hogy nagyjából százan álltunk rajthoz, és harminc-negyvenen értünk célba.

Én szinte lazán nyerhettem, Bódis Tamáséknak sokkal nehezebb dolguk van.

Nem voltak olyan jó futócipők, mint ma, többet bajlódtunk sérülésekkel és a regenerációval. Éppen a sikerem évében a Spartathlonhoz közeli időpontban rendezték meg a Bécs–Budapest Szupermaratont, ki is hagytam. Ezúttal egyébként az Ultrabalatonnal lesznek egymáshoz közel. Vérzik a szívem, mert az Ub a szívem csücske, de elképzelhető, hogy nem indulok rajta.

Tart tőle, hogyan bírja most az Athén és Spárta közötti kétszáznegyvenhat kilométert?
Fiatalon minden könnyebben ment, most sok összetevőnek kell klappolnia, hogy teljesítsem, ám az edzéseken múlik a siker: ha elvégzem a munkát, annak meg kell hoznia a gyümölcsét. Attól nem félek, hogy sikerül-e végigmennem, bár ötvenhat évesen biztosan sokkal nehezebb lesz, mint harminc éve, amikor úgy gondolkodtam: meg kell húzni az elejét, aztán lesz valami.

Motiváltabb az edzésekben?
A Tisza-tavi futás remek lesz felkészülésnek, a Spartathlon pedig óriási motivációt jelent. A csontkinövéssel volt csak gond, nem akarta megadni magát, de már megbarátkoztunk, néhány hete jól ment a kilencvenöt kilométeres edzés is.

Megműtötték végül?
Nem, azóta sem tudtam orvost találni, aki az ötcentis kinövést megoperálja. A doktorok is csodálkoznak rajta, meg én is, hogy miként javulhatott meg, ám teljesen megfordult a helyzet, korábban lépni is alig tudtam, most meg csak kisebb nyomást érzek a futáskor.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!