Megjártuk az El Caminót – az indulás

Ha valaki még csak néhány évvel ezelőtt is azt mondja nekem, egyszer majd lesz kedvem végigjárni az El Caminót, biztosan megmosolyogtam volna már a feltételezést is. Annyit tudtam akkoriban a Caminóról, hogy van egy út Észak-Spanyolországban, amelyen – leginkább keresztény emberek – egyedül nagyon sokat gyalogolnak, hogy végül elérjenek egy szent helyre. Ebből is látszik, hogy mennyire felszínes volt akkoriban a tudásom erről az egészről. Mentségemre legyen szólva, hogy szerintem Magyarországon nagyon sokan tudnak nagyon keveset a Caminókról!

Azóta kiderült számomra is, hogy nem csak egy Camino van, nem csak vallási meggyőződésből, és nem feltétlenül csak egyedül szoktak nekivágni az útnak.

Miután a párom javaslatára tavaly nyáron hét nap alatt körbesétáltuk a Balatont (210 km), két dolog vált nyilvánvalóvá számomra. Az egyik, hogy nagyon jó sport ez a túrázás, a másik pedig az, hogy biztosan nem bírnám végigcsinálni a „legnépszerűbb” Caminót, a Francia utat (780 km).

Azután karácsonyra kaptunk az idősebbik fiamtól (aki imád túrázni) egy általa írt, és saját rajzaival illusztrált, kizárólag a számunkra készített könyvet, amely tulajdonképpen egy humoros köntösbe bújtatott kézikönyv a kezdő „caminózók” számára! Ott és akkor döntöttük el, hogy azt nekünk meg kell csinálnunk! Végül azért esett a választásunk az El Camino Primitivóra (eredeti vagy ősi út), mert az „csak” 320 km, és egy kéthetes szabadság alatt végig lehet járni – még az oda-vissza úttal és a végén egy kis pihenéssel egybekötött kikapcsolódással együtt is belefér három hétbe.

Az indulást szeptember 16-ára tűztük ki. Ezután következett a megfelelő felszerelések beszerzése, majd a kötelező formába hozás (munkába járás gyalog, különböző erdei és hegyi túrák teljesítése). Utánaolvastunk a témának, és akkor derült ki, hogy a Primitivóval nagyon beválasztottunk. Mivel az út első fele átszeli a Kantábriai-hegységet, ez a legszebb Camino, viszont cserébe a legnehezebb is. De már nem volt visszaút!

Este indult a gépünk Asztúriába, ahová egy barcelonai átszállást, és hatórás várakozást követően másnap reggel érkeztünk meg. Egyórás buszút után el is jutottunk Oviedóba, tulajdonképpeni Caminónk kezdőpontjához. Az oviedói katedrális megtekintése, és a kötelező kezdőpecsét megszerzése után nekivágtunk az útnak, hiszen aznap még teljesítenünk kellett a 25 kilométeres távot – ami végül nekünk 29 lett.

Este érkeztünk meg Gradóba, és az általunk kiszemelt zarándokszálláson a kérdésünkre, hogy van-e szabad ágyuk, igenlő választ kaptunk. Én még soha nem örültem így annak, hogy egy emeletes ágyon aludhatok!

Reggel korán indultunk, hogy Salasban ne kelljen izgulnunk, lesz-e szállásunk... Bennünket is meglepett, de az aznapi és a másnapi etapot is simán teljesítettük, és még jó időt is „futottunk”.

Azért az nem véletlen, hogy a szállásunk (ágyunk) elfoglalása után mindenhol azt láttuk: a zarándokok megpróbálnak regenerálódni, vízhólyagjaikat, esetleges izomsérüléseiket próbálják kezelni és a napi vitaminszükségletüket pótolni – vagy csak egyszerűen a hálózsákjukba burkolózva aludtak.

Aki esetleges fájdalmai, sérülései miatt nehezebben viselte a megpróbáltatásokat, annak lehetősége volt a helyi postaszolgálattal négy euró ellenében előreküldeni a hátizsákját a következő szálláshelyére. Ahogy az egyik zarándokszállás tulajdonosa mondta nekünk: „Végül is nem a hátizsáknak kell végigjárnia a Caminót, hanem a zarándoknak!”

(A szombati, második részből kiderül, mi az a txirimiri, hogyan lehet utolérni az idősebb német zarándokokat, miért vezet az út a békésen kérődző tehenek között.)