Örök dilemma, hogy melyik a helyes: öröm az ürömben vagy üröm az örömben? A lényeget tekintve egyébként mindkettő, hiszen a boldogság édessége és a bánat (vagyis az üröm nevű gyomnövény) keserűsége gyakran kéz a kézben jár. Majd’ minden élethelyzetben ott vannak egymással vegyülve, összekeveredve, nyilván az arányuk a meghatározó. Bár a United együttes beszédes című számában – Keserű méz – azt állítja, mindez nem is érdekes: „Amíg érzel, mindegy, milyen rossz vagy jó az íz.” A lényeg, hogy érezzünk, ugye, legalábbis a zenekar szövegírója szerint.
Eme fejtegetés az RB Leipzig szerda esti madridi helytállása kapcsán jutott az eszembe, s fogalmazzunk úgy, meglehetősen vegyesek azok a bizonyos érzéseim. Túlzás lenne megveszekedett Lipcse-drukkernek titulálni, ám az elitligák jelenlegi legmagyarosabb csapatát természetesen kiemelten és honfitársi rokonszenvvel figyelem a Bajnokok Ligájában is. Ezúttal a csúcsformájához közelítő Gulácsi Péter magabiztossága, s főként a sérüléséből szintén nemrég visszatérő Willi Orbán remeklése a BL rekordgyőztese ellen számomra több örömöt szerzett, mint bánatot az, hogy kiestek a németek. Nekik nyilván nem, ez persze érthető. Ha már üröm, Orbán volt az elszenvedője a mérkőzés egyik legvitatottabb jelenetének, a későbbi hazai gólszerző, Vinícius Jr. előbb letarolta, majd nyakon ragadta és ellökte őt. Érthetetlen, miért ért ez a sportszerűtlen jelenetsor összességében csupán sárga lapot Davide Massa olasz játékvezetőnél és a VAR-t kezelő (tettes)társainál… S nemcsak én gondolom így, hanem olvasóink többsége is, a Nemzeti Sport online szavazásán majdnem 90 százalékkal „nyert” a kiállítás.
Mégis, nálam összességében az öröm kerekedett felül, hiszen Willi Orbánt választották meg az UEFA-nál a mérkőzés legjobbjának, többek között azért, mert védőmunkája mellett látványos gólt fejelt a királyi gárda hálójába. Ezzel bekerült azon magyar labdarúgók illusztris és nem túl népes társaságába, akik a sporttörténelem során legalább egyszer mattolták a Real Madridot. Kubala, Kocsis, Kis Szolnok, Csabai, Szalay, Bundzsák, Csordás, Pál, Ladinszky, Weimper, Csapó, Kiss, Májer, ifj. Albert, Kenesei, Vadócz, Orbán – ki tudja, mikor nő tovább a lista? Számomra ennél is jelentősebb azonban, hogy a magyar válogatott „másfél” kulcsembere – hiszen a kapuban nincs ok Dibusz leváltására Gulácsira – felépült sérüléséből és a legmagasabb szinten teljesít a klubjában. Ki merem jelenteni, a poszttársaira gyakorolt hatásában Orbán jelenléte talán még Szoboszlaiénál is fontosabb a formálódó Európa-bajnoki csapatban. Szóval: némi üröm az alapvető örömben.
