HIRDETÉS
HIRDETÉS
VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2018.08.07 23:32 Frissítve: 2018.08.07 23:33

Ember a Föld hátán – Vincze András publicisztikája

HIRDETÉS

 

Magyarország különleges hely, nem csoda, hogy a magyar földön élő ember is különlegessé lesz – mert bár a hon kicsi, ám a szív és a tehetség nagy.

Az sem lehet véletlen tehát, hogy a mindennapokban észrevétlenül, a maga csendességével köztünk élő, csaknem ötvenesztendős s a hosszútávú futásért rajongó férfi különösebb csinnadratta nélkül valami olyat tett, amire csak a legnagyobb sportolók képesek. Néhány nappal ezelőtt – július utolsó hétvégéjén – az Egyesült Államok, s egyben a Föld egyik legforróbb pontján a saját és ezzel együtt a magyarok dicsőségére kicsivel több, mint harminchárom óra alatt lefutott 217 kilométert.

Még egyszer leírom betűvel is: lefutott kétszáztizenhét kilométert!

Ment előre, futott, kocogott a pokolban, a Death Valley-ben, azaz a Halálvölgyben, ahol néha „csak” negyven, többségében mégis inkább ötven Celsius-fok volt az úton. Futott és futott, s aztán még mindig futott; futott magába fordulva, fájdalommal küzdve, fogcsikorgatva, szitkozódva, euforikusan, összezuhanva, megtörve, Főnixként éledve, kitartóan futott másfél napon át a Teremtő érintése által született sókatlanban, ott, ahol az út a tengerszintről indul, majd hosszan kígyózó, végeláthatatlan emelkedőkön át egy termetes hegy szívéhez-lelkéhez, a 2530 méteren lévő Mount Whitney Portalhoz vezet el.

Roskovics Miklós célba ért, s ezzel valóra váltotta egyik (újabb) álmát. Meghajolok előtte, s mélységesen tisztelem a küzdelméért, s teszem ezt úgy, hogy nem ismerem, sohasem találkozhattam vele. Ha láttam is, csupán aprócska pont volt a szemem előtt, amikor a GPS-es nyomkövető segítségével figyeltem a számítógép monitorát lesve, hogyan halad előre centiről centire valahol a világ egy másik pontján, s hol tart éppen a többi magyar ultrással együtt a nagy futásban. Az évek sodrásában így, pöttyemberként láthattam már küzdeni a görögországi Spartathlonon, s most, néhány napja az egyesült államokbeli ultraversenyen, a Badwateren, így tudtam meg, hogy ott is célba ért.

Micsoda őrültség ennyit futni – mondhatják.

Micsoda bátorság, micsoda szív, micsoda erő ennyit futni – mondom erre.

Persze, tudom, elfogult vagyok, futóbolondként tán nagyobbnak látom ezeket az éteri kis „pöttyöket”, akiket az emberfeletti teljesítéseik kapcsán az ilyen írások közhelyjellemzéseiben hősökként aposztrofálunk. Elkezdjük őket csodálni, ünnepelni, s ez így is van jól, hiszen amit tesznek, példaértékű, pedig mi nem látjuk őket akkor, amikor – mondjuk – a huszadik órája tartó futásuk legfájdalmasabb pillanataiban próbálnak előrébb jutni, márpedig a hősök azokban a töredékpillanatokban léteznek csupán. Amikor fel kell állniuk földről, ahová lezuhantak, a székre, amire lerogytak, a padra, amely csábító magányban áll a semmi közepén – merthogy az ultrafutásban minden bizonnyal felállni és tovább menni sokkal, de sokkal nehezebb, mint befutni a célba égnek emelt kézzel.

Mi a célba érő futót szeretjük látni, még ha azt sem tudjuk valójában, kit is ünneplünk.

Tudjuk-e, hogy kicsoda Roskovics Miklós?

Na, igen, hobbifutó. Megszállott amatőr sportoló, aki a munkája mellett a szabadidejét, a pénzét áldozza arra, hogy úgy és azzal a szenvedélyével (is) élhesse az életét, amelyért rajong. Nem akar ő felhajtást maga körül, ha kimegy futni, akkor azt úgy teszi, mint a másik ezer és millió ember, aki a kemény betont vagy az erdő puha földjét csoszogja; ha versenyre utazik, akkor a maga pénzét öli bele, s ha már rajthoz állt, akkor a bőrét feszítő futózsákja alatt a maga szívének dobbanásait és a lelkének félelmeit viszi el az útjaira.

Szóval, semmi különös nem történik, csak egy férfi fut itthon, vagy valahol messze Magyarországtól, egy csipetnyi magyar porral a cipőtalpának barázdáiban, a gondolataiban olykor a piros-fehér-zöld színek kavalkádjával, erőt ad neki a célba éréshez, hogy majd ott kifeszítheti a feje felett a zászlót, és sóhajtva elküldheti a hazafelé suttogott imáját: sikerült!

Nincs fényárban, nem néz szembe a vakuk tüzével, a kamerák óriási, kíváncsi, világra nyitott optikájával, nem ismeri a napokon, heteken át zajló ünneplés mámorát – tőle legfeljebb egy fáradt mosolyra telik, amelyet csak néhány kivételesen szerencsés ember őrizhet meg az emlékeiben, azok, akik megtapsolhatták a célba érkezésnél, akik látták a küzdelmét a kétszáztizenhét kilométeres, harminchárom órán át tartó futása során.

A futó jutalma pedig egy érem, Amerikában egy övcsat, és persze az álmai. A múlt versenyeinek emlékei, amelyek hitet adnak neki ebben a gyarló, irigy, egyre butább, s gyávább világban, amelyben legyőzni másokat könnyű, önmagunkat megmenteni viszont rendkívül nehéz, hiszen egyre többen vannak, akik a hétköznapokban éppen a futó hátán próbálnak egyre feljebb jutni, és mind kevesebben azok, akik – mint a futó – képesek az önnön erejüket használni a célba éréshez.

Sokan, sőt egyre többet futnak, ám a világ – sajnos – tőlük sem változik meg... Viszont a célba érőnek ott van a másik jutalma is, a jövő tervei, az újabb nagy, kíméletlennek ígérkező futások gyönyörűséges vágya, mert már várja a sivatagi verseny, várják a hegynek felfelé vezető meredekek, vonzza az aszfalton megtett kilométer- és métergyötrelem – az élményeknek azon dekái és darabjai, amelyeket nem lehet egyetlen boltban sem megvásárolni.

Az ultratávú futások kiporciózott dicsőségeit – amelyekből ennek a piciny országnak az elmúlt évtizedek során oly sok hatalmas is jutott – sehol sem reklámozzák, pedig érdemes lenne végre befektetni ebbe a sportágba is, hiszen egy-egy ilyen gyönyörű célba érés micsoda imázst kínál nekünk, magyaroknak. Persze, az is igaz, hogy kétszáztizenhét, kétszázhuszonkettő vagy kétszázötven kilométer teljesítéséhez nem elég a pénz, nem elég megvásárolni a jó futócipőt, a zoknit, a nadrágot, a pólót, nem elég aztán inni a vizet, pótolni a kalóriát, ennél sokkal több kell hozzá – test, szellem, erő. Itt nem lehet tetoválással, frizurával, dumával menőnek lenni, nem lehet fetrengeni a földön, remélve, hogy hamissággal is előrébb jutsz a pályán, s nem lehet edzés nélkül teljesíteni.

Futni kell, mert itt csakis futni lehet.

Monotonul elemészteni valami belső tűzben a magad erejét, gondolatát, ami aztán a legkíméletlenebbnek tetsző fájdalmakon is átlendíti a természetben oly magányosan döcögő emberfiát.

Kétszáztizenhét kilométert lefutni semmi és minden.

Semmi, mert a kétszáztizenhetedik kilométer végén elveszik a vágy, hogy visszafordulj, és megtedd még egyszer az utat, és mégis ez a minden, mert ennél csodálatosabb teljesítés nem létezhet: önmagaddal voltál, a saját énedet segítetted, önmagaddal küzdöttél, s tudtad végül legyőzni a gyarlóságodat, a gyengeségedet.

Aztán pedig maradsz az, aki voltál, és megpróbálsz újra felülkerekedni magadon.

Mint Roskovics Miklós. A férfi, aki ha maga mögött hagyja a távot, akkor újból és újból megpróbálja legyőzni – önmagát. Ha éppen a namíbiai sivatag, vagy az amerikai Halálvölgy forró poklába készül, akkor idehaza sem tesz mást, minthogy kilép a felettünk tűző Nap alá, és kocogni, majd futni kezd; aki a késő őszi, kora téli éjszakában a hálózsákjában a háza teraszán alszik, hogy felkészüljön a Szaharát bevilágító csillagok alatt reá váró próbatételre. Ő az, aki nap nap után képes az öltönyös, nyakkendős, pénz körül forgó világot felcserélni arra az izzadtságtól savanyú, sós érzésre, amiben tulajdonképpen az égvilágon semmi jó nincs, és mégis olyan magasztos, misztikus és felemelő – leginkább abban a pillanatban, amikor feltűnik a cél.

Egy verseny ismét véget ért. A pokol útja. A júliusi Badwater, amelynek mindig éppen az év legforróbb napjaiban vágnak neki a világ minden tájáról összegyűlt futók, akik néhány pillanattal a rajt után apró pontok lesznek csupán az éterben, hangyaszorgalommal lépésről lépésre előrébb araszoló emberek a hatalmas Föld hátán.

Egy verseny véget ért. Az érdi férfi átszakította a célszalagot, s lett tizenkettedik célba érő a kétszáztizenhét kilométeres táv végén. Ennyi a története.

Nem csodálkozom tehát, ha most sokan azt kérdezik: kicsoda Roskovics Miklós?

Csupán egy futó közülünk – és közöttünk.

Talán azt kellene inkább kideríteni: hol vagyunk mi tőle?

HIRDETÉS

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

HIRDETÉS
2018.08.12 10:31:19

Atlétika VINCZE SZABOLCS

Hét év után tért vissza Magyarországra a világklasszis amerikai hármasugró.

2018.08.12 00:12:52

Atlétika VINCZE SZABOLCS

NS–VÉLEMÉNY. Van a kontinens-viadalon egy stabil döntősünk az egyik legnehezebb versenyszámban.

2018.08.08 16:27:44

Atlétika VINCZE SZABOLCS (BERLIN)

Újdonsült Eb-érmesünknél nem áll meg az élet, máris azon morfondírozik, mit kellett volna másképp csinálnia.

2018.08.07 23:36:51

Atlétika MIHÁLYI ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Azt gondolom, messze még a vége.

2018.08.07 23:33:37

Atlétika VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Semmi különös nem történik, csak egy férfi fut itthon, vagy valahol messze Magyarországtól, egy csipetnyi magyar porral a cipőtalpának barázdáiban.

HIRDETÉS
HIRDETÉS