Népsport: csak Jankovich István nem ugrott ki az Üllői úton

Több ezer érdeklődőt vonzott a magyar–svéd atlétikai viadal első napja az FTC Üllői úti pályáján 1914. június 28-án, a verőfényes délutánon nem is lehetett volna derűsebb a győzelemváró hangulat. A nyitó versenyszámot, a magasugrást a 100 méteres síkfutás követte, amelyben a néhány nappal korábban megrendezett bajnokság első két helyezettje, Szenes József (MTK) és Jankovich István (MAC) képviselte a magyar színeket. A Pesti Hírlap beszámolója szerint Krempels Viktor starter a kiugrások miatt már negyedszer indította el a futamot, és megint visszalőtte a mezőnyt, pontosabban csak lőtte volna, merthogy a revolverében nem maradt töltény – a két svéd és Szenes már ötven métert lefutott, mire érzékelte a fejleményeket, Jankovich viszont a startnál maradt. Nem csoda, hogy a következő rajtot a többiekkel ellentétben kipihenten várta, és nemcsak hogy a legfürgébbnek bizonyult, hanem 10.8-as idővel első magyarként szorította 11 másodperc alá a rekordot.

A harmadik „fogás”, a 800-asok csatája után aztán beszivárgott a világtörténelem az Üllői útra: „No, de mi az, miért nem csendesül a tribün? Bugás, szűnni nem akaró moraj. Tömpe Benő, az Az Est tudósítója lélekszakadva jön a telefontól. A trónörökös párt Sarajevóban állítólag meggyilkolták. A hír még nem hiteles, megerősítést várt. Kihirdetik a közönségnek. Általános elképedés. (…) Talán nem is igaz? (…) Az előbb még jókedvű, a magyar győzelemért lelkesülők táborára ólomsúlyként nehezedik a bizonytalanság” – emlékezett vissza a Sporthírlapban 1919. december 1-jén Fazekas Dezső, az FTC atlétikai szakosztályának motorja, aki szerint további

három versenyszám után bukkant fel újra Tömpe immár megerősítve a hírt, amelyet szócsövön a közönség tudtára adtak. (Az Est munkatársa révén valójában a négy órakor kezdődő viadal előtt értesült a történtekről a gyülekező közönség, sőt az Az Ujság című lap már két órakor megjelenő különkiadásában világgá kürtölte a drámai hírt.) Szarajevóban késő délelőtt dördült el a fegyver Gavrilo Princip kezében, kioltva a trónörökös Ferenc Ferdinánd és neje, Zsófia életét, Jankovich fél öt után repesztett – mint kiderült – tizenegy évig fennálló rekordot. Hát, így kapcsolódott össze a hazai sporttörténeti csúcsdöntés a világtörténelmet befolyásoló merénylettel.

A piaristáknál 1907-ben jelesre érettségiző (a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályában is kitűnően tanuló), majd joghallgató MAC-sprinter 1908 szeptemberében bukkant fel először versenyen. A következő évben már tizenegy egyéni győzelmet számlált, 1910-ben pedig felragyogott a csillaga: a legjobb német sprintert, Richard Raut legyőzve kaparintotta meg a Király-díjat, ami annak fényében különösen megsüvegelendő teljesítmény, hogy Rau az 1912-es olimpián bejutott a döntőbe és negyedik lett.

Jankovich 1911-ben teljesedett ki, amennyiben bajnoki címet szerzett 100 és 220 yardon, valamint 100 méteren kétszer, 220 yardon egyszer faragott a magyar csúcson (lásd a névjegyben). Az olimpiai évét katonai szolgálat tette bizonytalanná, 1911 októberétől „csak lovagolt, ágyút töltött és lőszert rakodott a tüzéreknél” – de kiharcolták neki, hogy 1912. április-májustól már edzhessen, és olyan jó formába lendült, hogy júniusban mindkét bajnoki címét megvédte. A júliusi olimpián 100 és 200 méteren, valamint a 4x100-as staféta tagjaként indult, de nem ért el helyezést – a váltó a franciákat megverve bekerült a hat közé, de mert a hármas finálét már nem tudta kivívni a svédek ellen, hivatalosan helyezetlen maradt.

Az 1913-as szezonban ínszalagrándulás hátráltatta, vagy éppen fegyvergyakorlatra hívták be, nem volt elég fitt, többször bizonytalan versenyszerepléséről adtak hírt az újságok – mindössze egyszer mérette meg magát: a Csepeli AK júliusi viadalán második lett Rákos Jenő mögött. Ezzel vissza is kanyarodtunk cikkünk elejéhez, ahhoz, hogy a nagy háború kitette a pontot pályafutása végére, 25 évesen.

Néhány nappal a svédek elleni „meccs” után, alig kilépve szöges cipőjéből kéthetes fegyvergyakorlaton kellett részt vennie, és bár utána felvetődött, hogy az őszi szezonra felkészül, a háború alakulása felülírta az elképzelést. A Kassa–Oderbergi Vasút Rt. dolgozójaként (fogalmazójaként) ideiglenesen mentességet élvezett, de novemberben már ő sem úszta meg a harctérre vonulást. Egy alkalommal, 1915 februárjában betegség miatt Budapesten lábadozott, az oroszok által megindított úgynevezett Bruszilov-offenzíva kezdetén, 1916. június 4-én a 140. honvéd nehéz tarackos osztály 1. ütegével orosz hadifogságba esett, ahonnan 1918 májusában hazaszökött. Visszamenőleg, 1916. november 1-jei ranggal főhadnaggyá léptették elő Jankovichot, aki – noha lebegtették – nem vette vissza a sportdresszt, ellenben 1919 májusában megnősült, és 1920. január 25-én megszületett István fia.

A Kassa–Oderbergi Vasútnál felügyelő, majd főfelügyelő beosztásban dolgozott, 1929-ben az Országos Társadalombiztosítási Igazgatóságnál (OTI) segédtitkárként kezdte, 1938-ban a személyzeti főosztály vezetőjévé lépett elő. A Balatoni Yacht Club tagja, balatonlellei villatulajdonos volt, a második világháború után kényszernyugdíjazták. Ötven éve, 1974. február 21-én 85. életévében szívszélhűdésben hunyt el Budapesten, a Népsport rövid hírt közölt haláláról. A Farkasréti temetőben búcsúztak el tőle március 1-jén, míg Svájcban élő fia és családja a zürichi Péter és Pál templomban mondatott érte gyászmisét.

Az ősi nemesi család sarjáért, pribéri Jankovich Istvánért, akiről így vélekedtek 1934-ben a Sporthírlap hasábjain:

„Nála és általában a sprintereknél nem a stílusbeli tájékozatlanság állta útját a nagy eredményeknek. De először útját állta a tréningrendszerek kidolgozatlan volta. (…) A sprinttréning nem sokkal állt többől néhány startnál, pár rövid sprintnél, egy hosszabbnál és egy bumli 200 méternél. (…) Egyenesen nevetséges, hogy a 10.8-as Jankovich 200 métert végig sem bírt rendesen futni, noha testi felépítettsége egyenesen 200, sőt 400 méterre predesztinálta. Ha semmi másban nem állt volna be különbség, csak a tréning beosztása változott volna meg, már Jankovich idői tizedekkel lettek volna jobbak, mint a mai rekordok…”