Női vízi Eb: klassziskülönbség – kinek jó ez?
A női torna eddig lejátszott 18 mérkőzéséből 11 tízgólosnál nagyobb különbséggel zárult (kétszer pedig kilenc gól volt a csapatok között). Ez persze borítékolható volt, hiszen amióta a LEN felemelte a csapatok számát nyolcról tizenkettőre, óriási a szakadék a résztvevők között. A kontinensen ugyanis hat erős válogatott van, és még a nyolccsapatos Európa-bajnokságokon is szerepelt két olyan együttes, amelyet tönkrevertek a többiek. A 2016-os – magyar győzelemmel záruló – belgrádi Eb óta annyi változott, hogy ez a szám kettőről hatra emelkedett.
Ez pedig senkinek sem jó.
Nem jó a nézőknek, akik távolmaradásukkal fejezik ki véleményüket az egyoldalú meccsekről. Nem jó az erősebb csapatoknak, amelyek az égvilágon semmire sem tudják használni ezeket a találkozókat, mert az ellenfél még edzőpartnernek is gyenge. Éppen a mieink ellen készülő görögök szövetségi kapitánya, Jorgosz Morfeszisz fejtegette, hogy két végtelenül sima meccs után mennyire nehéz felpörögni az első valódi értékmérőre (halkan jegyezzük meg, a mieinknek azért sikerült). És persze nem jó a kiscsapatoknak sem, amelyek megalázó vereségre vannak kárhoztatva.
A megoldást a jégkorong mintájára bevezetendő divíziók jelenthetnék, ebben az esetben minden csapat a saját erősségének megfelelő ellenfelekkel találkozhatna (a mezőny szűkítése nyilvánvalóan fel sem vetődik az illetékesekben). Azokból a meccsekből lehetne tanulni, mert attól nem fejlődik például a szlovák válogatott, hogy az élcsapatok ellen a támadásai felénél nem megy át a félpályán, így véve elejét a lefordulásoknak.
Az eddigi legnagyobb különbséget a torna nyitó mérkőzésén jegyezhettük fel, amikor az oroszok 31–2-re verték meg az említett szlovákokat, de a többi meccsnek is viszonylag kevés volt a sportértéke. A LEN sajtószolgálata alapján a csúfos vereségek után nyilatkozó játékosok többsége úgy kezdi a megszólalását: „Mit mondhatnék egy ilyen mérkőzés után...?”
Tényleg, mit?
