„Sosem volt az a szerb taktika a magyarok ellen, hogy durvulunk”

Vágólapra másolva!
2017.07.24. 08:41
Mindent megnyert már pályafutása során Filip Filipovics, a szerb férfi vízilabda-válogatott kiválósága, mégis motivált, és élvezi a játékot. A magyarországi rendezésű vizes világbajnokságon déli szomszédunk csapata legközelebb a keddi negyeddöntőben ugrik medencébe a Hajós Alfréd uszodában, így a szünnapot kihasználva a Pro Recco pólósával beszélgettünk, többek között a sportág változásairól, Kásás Tamásról, a nagy szerb–magyar csatákról és még sok minden másról.

 


– Szerb zászló van a szobájuk erkélyén. Az öné esetleg?
– Nem, nem, nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a kétméteres FilipFilipovocs, aki már az interjú első kérdésére válaszolva elkezdte tördelni a kezét. – Mi nem teszünk ki zászlót, nem keressük a nyilvánosságot.

– Mit ért ezalatt?
– Büszkék vagyunk az országunkra, hogy Szerbiát képviseljük. Nem kell, hogy tudják, honnan jövünk. Nem az a hazaszeretet, ha kiakasztjuk a zászlót az erkélyre.

– Hogy tetszik önnek Budapest?
– Voltam már itt korábban, bár azóta sok minden változott. Európa egyik legszebb fővárosa lett. Szeretünk itt lenni, a szervezés remek. Ezúton is üzenem a magyar szervezőknek, hogy le a kalappal, a legjobb világbajnokság, amelyen valaha voltam.

– Olimpiai bajnokként érkezett, pedig Belgrádban utcai bandáktól hemzsegő környéken nőtt fel.
– Azért kezdtem a vízilabdát, mert Belgrádban az uszoda volt a legközelebb a lakhelyemhez. A családban senki sem pólózott előttem. Voltak bandák az utcákon, s bár nem Bronxban éltem azért, de nagyon negatív környéken. A szüleim nagyon örültek, hogy szeretem ezt a sportágat, ám ha nem szerettem volna, akkor sem kallódtam volna el, sportoló lettem volna mindenképp.

– Sosem félt? Nem volt olyan, hogy kikezdték az utcán?
– Szerencsére nem. Azért a környéken ismerték a sportolókat, látták rajtunk, hogy edzésre megyünk, a sportot respektálták ott is. Például Novak Djokovics is azon a környéken nőtt fel, nem bántottak minket.

 

– A délszláv háborút hogyan élte meg?
– Szerencsére nem volt rám hatással akkor még. Gyerek voltam, fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Ültem a tévé előtt, néztem a híreket, de nem tudtam hová tenni. A családom biztosította a biztonságunkat, nem voltunk veszélyben.

– Volt példaképe, akire felnézett, vagy aki miatt elkezdte a vízilabdát?
– Amikor nekivágtam, fogalmam sem volt, mibe kezdek. Amikor lementem a Partizanhoz, ott játszott Dejan Szavics, a mostani szövetségi kapitány, valamint Vladimir Vujaszinovics is. Néztem őket, klassz sportnak találtam, büszke vagyok, hogy most idáig jutottam, és később köztük lehettem.

– Milyen a viszonya a szövetségi kapitánnyal?
– Hosszú történet. Először csodáltam, aztán együtt játszottunk, most meg a játékosa vagyok. Ahogy néztük, féltünk tőle, és az idősebbektől is. Nagyon tiszteltük őket, de tartottunk is tőlük. Féltünk tőlük, féltünk találkozni velük. Amikor láttuk, hogy jönnek a zuhanyzóba, azonnal kifutottunk. Ma minden megváltozott: ha egy gyerek zuhanyzik és odamegy egy idősebb játékos, azt mondja, foglalt, nincs meg a tisztelet. Nem kell rohanni, ahogy mi tettük, de tisztességet és tiszteletet mutatni kellene.

– Mikor tűnt el a félelem?
– Amikor felnőttem, közéjük kerültem, láttam, hogy nem olyan veszélyes arcok. Voltak történetek, pletykák… Azt mondták, az egyik srácot kicsit megdorgálták, aki nem ment ki a zuhanyzóból, amikor ők zuhanyoztak. Kiderült, hogy csak pletyka volt, aminek semmi valóságalapja nem volt.

– Dejan Udovicsics azt mondta, tizenöt éves korukban látni lehetett, hogy az önök generációja mindent megnyer majd. Önök is így érezték?
– Ezt nem lehet tudni. Gyerekként sem tudhattuk, legfeljebb bízhattunk benne. De nem hittem volna, hogy ilyen messzire jutunk. Senki nem így gondolkozott. Együtt voltunk, együtt nőttünk fel, 2009 óta együtt vagyunk. Együtt lógunk, közelebb vagyunk egymáshoz, mint némely családtaghoz. Több időt töltünk együtt. A versenyeken együtt élünk. Sosem veszekedtünk, a nézeteltéréseket mindig megbeszéltük. Nagyon büszke vagyok arra a hangulatra, ami minket jellemez.

 

– A korábbi szerb válogatott nem volt ennyire egységes?
– Teljesen más volt a hangulat. Nem lehet összehasonlítani a mostani csapatot a korábbival. Régebben talán egyénileg jobbak voltak, mindannyian legendák voltak: Sapics, Sefik, Vujaszinovics. De aztán a vízben csak néhányszor tűntek verhetetlennek, nem volt meg a kiegyensúlyozottság, ami 2009 óta jellemez minket. Azóta csak néhány meccset vesztettünk el. Ez hihetetlen sorozat, és a motiváltság nem múlik.

– A sorozatban három olimpiai bajnoki címet nyerő magyar „Aranycsapat” meccsein sokan úgy látták, hogy mi vagyunk jobbak tudásban, amit a szerbek megpróbálnak verekedéssel kompenzálni. Valóban része volt ez a taktikának, hogy a kelleténél jobban keménykedjenek?
– Semmi ilyesmi nem volt. Azt a magyar válogatottat csak akkor lehetett legyőzni, ha az elsőtől az utolsóig hiba nélkül vízilabdáztál. Az egyik legnagyobb kihívást jelentette legyőzni azt a csapatot, büszke vagyok, hogy néhányszor sikerült, és sajnálom, hogy a pekingi döntőben nem találkoztunk. A 2009-es világbajnokságon még ott voltak néhányan abból a gárdából, de az már nem ugyanaz volt. Viszont nem voltunk keményebbek ellenük, mint bárki más ellen, nekünk ez a stílusunk, ez a szerb iskola. Talán durvábbnak tűnik, ám nem ellenségként tekintettünk a magyarokra. A Kemény Dénes vezette válogatott megismételhetetlen teljesítményt nyújtott. Egészen varázslatos dolgokat művelt a vízben, ahogy játszott, hihetetlen volt.

– Együtt játszott többek között Kásás Tamással, Benedek Tiborral és Madaras Norberttel. Ki volt a legjobb vízilabdázó, akivel egy csapatban vízilabdázott?
– Kásás Tamást mondanám. Figyeltem, ahogy mozog, ahogy edz, ahogy gondolkozik, ahogy játszik, ő a valaha volt egyik legjobb játékos.

– Ő volt a legjobb, akivel játszott?
– Az egyik legjobb, aki valaha játszott. Sokat tanultam tőle, mindennap figyeltem, de abban az időben pólóztunk együtt, amikor már nem volt a topon, és nem mindig volt a legmotiváltabb. Azonban szerencsés vagyok, hogy vele készülhettem, senki sem tudja utánozni, ő megismételhetetlen volt. Ahogy mozgott, ahogy a gyakorlatokat végezte, annyira más volt, mint a többiek.

– Most pedig önök a művészek, akik nemcsak nyernek, hanem mindezt szép játékkal is teszik.
– Büszkék vagyunk, mert tudjuk, hogy nem csak egyéniségek vagyunk, más válogatottban talán nem lennénk ennyire jók. Csapatként azonban megmutatjuk, mennyi energia van bennünk, erre büszkék vagyunk. Akadtak hullámvölgyek, de a legjobb, hogy mindig felülkerekedünk ezeken, mindig felállunk hátrányból emiatt az egység miatt. Londonban nem sikerült az olimpia, pedig tudtuk, hogy bajnokok lehettünk volna. Akkor türelmetlenek voltunk, Rióban viszont már nem, ami kifizetődött.

 

– Felvetődött valaha eddigi pályafutása során, hogy Magyarországra igazoljon?
– Nagy megtiszteltetés lenne itt játszani. A Szolnok elnöke megkeresett az idén, de úgy döntöttem, hogy további három évig a Pro Reccóban maradok. Talán elvesztettem az esélyt, elvégre már harmincéves vagyok. Nem tudni, mit hoz a jövő. Budapest gyönyörű város, szívesen játszanék egy itteni csapatban.

– Szerbiában milyen a sportág megítélése?
– A szerb szövetség nem követi a sikereinket, a címeinket, a hozzáállásunkat. Pedig az elmúlt négy-öt esztendőben megmutattuk, hogy nem számít, milyen versenyről beszélünk, mindig ugyanúgy állunk neki. A gond az, hogy a szövetséget ez nem érdekli. Évről évre rosszabbak a lehetőségeink, a korábban kapott prémiumot megvonták tőlünk a gazdasági válságra hivatkozva, és ezen a téren az elmúlt években semmi változás nem történt. Azt mondják, a válság még mindig tart, ezért nem tudnak jobb körülményeket biztosítani. Az olimpiai győzelem után elvesztettük a főszponzort, és a szövetség további három szponzort veszített. Ezt senki sem értette, hogyan lehet egy olimpiai diadal után értéktelenebb a szerb vízilabda? Ez az igazság. A szomorú igazság.

– Mi a véleménye a folyamatosan átalakuló vízilabdáról?
– A szabályok jelentik a legfőbb gondot. Sok döntés a játékvezetőkön múlik. Hogy a bíró épp hogyan ítéli meg az adott helyzetet. Ez nem jó a sportágnak, ezért van az, hogy sokan nem értik, és legközelebb nem mennek ki a meccsre. Ilyen egyszerű ez. Na meg nyáron kellene rendezni a mérkőzéseket, nyitott medencében, a melegben, nem pedig ősszel és tavasszal.

– Gyakorlatilag mindent megnyert, amit egy vízilabdázó megnyerhet. Mi motiválja még?
– Sok motivációm van. Az olimpia után volt egy megingásom, de néhány hét után eldöntöttem, hogy ez az életem, ezért élek, megtaláltam a motivációt a következő ötkarikás ciklusra, és örülök, hogy itt lehetek. Ezt a kérdést a magyar válogatott tagjaitól is meg lehetne kérdezni, akik három olimpiát nyertek egymás után!

– Egy Rakovice nevű faluban a családi erőszak áldozatait támogatja.
– Rakovice Belgrád egyik külső része. Azért döntöttem így, mert láttam, milyen életkörülmények között élnek a főváros bizonyos részeiben az emberek. El sem tudja képzelni. Olyan embereknek akartam segíteni, akik általában nem mernek segítséget kérni, viszont rászorulnak.

 

Fotók: MTI, AFP, Waterpolo Serbia

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik