Erős kézzel

Lehet azt mondani, hogy erőből döntött a kajak-kenu szövetség, de ezt kellett tennie, még akkor is, ha a férje által bábuként rángatott háromszoros olimpiai bajnok, Douchev-Janics Natasa áldozatnak érzi magát. A témával már korábbi blogbejegyzésemben foglalkoztam, akkor a szövetség végső álláspontja még nem volt ismert, s azóta néhány korábban meg nem szellőztetett tény is napvilágot látott. Janicsot nem hívták a szerbek, mint ahogyan Andrian Douchevnek sem ajánlottak állást. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a férj sértettsége okán adta a lovat Natasa alá, hogy aztán kiderüljön, az nemhogy nem ló, de gebe sem.

Andrian Douchev edzői diplomáját nem fogadták el Magyarországon – ezen azért ne csodálkozzunk, mert a bolgár edzők nem hemzsegnek szerte a világon. Mint ahogyan magyar futballedzőket sem hívnak a Bundesligába… Továbbá Douchevék azt állították, Natasa edzője, Kovács László sértette meg őket, holott éppen fordítva történt, nem véletlen, hogy a szegedi szakember látni sem akarja korábbi tanítványát.

Szóval kicsit álságos dolog most az egyén szabadságának korlátozásán lovagolni, főleg úgy, hogy Natasát – ha megtartja magyar állampolgárságát – megilleti majd az olimpiai járadék. S annyira talán nem hevül fel a kajakos, hogy dühében lemondjon az állampolgárságról, az őt jogosan megillető pénzről.

Hogy Csipes Tamara is külföldön próbál(na) szerencsét, azt tudjuk be annak, hogy itthon erős a mezőny, no meg annak, hogy az új állampolgárságért remélhetően kasszírozható pénz megzavarhatta a mentálisan egyébként sem erősnek tűnő versenyző fejét. A két kajakos, Szalai Tamás és Dombvári Bence azeri partizánakciója is részben „pillanatnyi elmezavarnak” tudható be.

Van azonban a kérdésnek olyan vetülete, amellyel eddig kevésbé foglalkoztunk. Ez pedig az anyagi dotáció és a létesítményrendszer. Egész egyszerűen katasztrofális a helyzet, normális szülő a legtöbb helyen sarkon fordul, ha meglátja a „műhelyek” állapotát. Kis túlzással csupán szellemi tőke van, a többit úgy kell hozzákoldulni. Fogjuk fel úgy, a sportágban résztvevők az olimpiai sikerek után elérkezettnek látták az időt, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek (itt most nem Janicsről van szó). Még ha a módi, amit választottak, nem is a legmegfelelőbb eszköz, a versenyzők részéről fogyóban van a bizalom.

Az egyesületek egyik napról a másikra élnek: például az olimpiai ezüstérmes férfi négyes három tagjának bérével hónapokkal elmaradt klubja, de nem egyedi esetről van szó. Az infrastruktúra fejlesztése megoldható a társasági adóból, a fizetések időbeni utalása már rágósabb falat.

Summa summarum: az szövetség elnöksége üzent. S ne higgyük azt, hogy valami faramuci paragrafust kellett kreálni ehhez a döntéshez. Évek óta ez a szabály van érvényben. Más kérdés, hogy sportolók „mocorgása” bizalomvesztésként (is) értelmezhető. S ezt a folyamatot kellene elsősorban megállítani.A témával már korábbi blogbejegyzésemben foglalkoztam, akkor a szövetség végső álláspontja még nem volt ismert, s azóta néhány korábban meg nem szellőztetett tény is napvilágot látott. Janicsot nem hívták a szerbek, mint ahogyan Andrian Douchevnek sem ajánlottak állást. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a férj sértettsége okán adta a lovat Natasa alá, hogy aztán kiderüljön, az nemhogy nem ló, de gebe sem.

Andrian Douchev edzői diplomáját nem fogadták el Magyarországon – ezen azért ne csodálkozzunk, mert a bolgár edzők nem hemzsegnek szerte a világon. Mint ahogyan magyar futballedzőket sem hívnak a Bundesligába… Továbbá Douchevék azt állították, Natasa edzője, Kovács László sértette meg őket, holott éppen fordítva történt, nem véletlen, hogy a szegedi szakember látni sem akarja korábbi tanítványát.

Szóval kicsit álságos dolog most az egyén szabadságának korlátozásán lovagolni, főleg úgy, hogy Natasát – ha megtartja magyar állampolgárságát – megilleti majd az olimpiai járadék. S annyira talán nem hevül fel a kajakos, hogy dühében lemondjon az állampolgárságról, az őt jogosan megillető pénzről.

Hogy Csipes Tamara is külföldön próbál(na) szerencsét, azt tudjuk be annak, hogy itthon erős a mezőny, no meg annak, hogy az új állampolgárságért remélhetően kasszírozható pénz megzavarhatta a mentálisan egyébként sem erősnek tűnő versenyző fejét. A két kajakos, Szalai Tamás és Dombvári Bence azeri partizánakciója is részben „pillanatnyi elmezavarnak” tudható be.

Van azonban a kérdésnek olyan vetülete, amellyel eddig kevésbé foglalkoztunk. Ez pedig az anyagi dotáció és a létesítményrendszer. Egész egyszerűen katasztrofális a helyzet, normális szülő a legtöbb helyen sarkon fordul, ha meglátja a „műhelyek” állapotát. Kis túlzással csupán szellemi tőke van, a többit úgy kell hozzákoldulni. Fogjuk fel úgy, a sportágban résztvevők az olimpiai sikerek után elérkezettnek látták az időt, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek (itt most nem Janicsről van szó). Még ha a módi, amit választottak, nem is a legmegfelelőbb eszköz, a versenyzők részéről fogyóban van a bizalom.

Az egyesületek egyik napról a másikra élnek: például az olimpiai ezüstérmes férfi négyes három tagjának bérével hónapokkal elmaradt klubja, de nem egyedi esetről van szó. Az infrastruktúra fejlesztése megoldható a társasági adóból, a fizetések időbeni utalása már rágósabb falat.

Summa summarum: az szövetség elnöksége üzent. S ne higgyük azt, hogy valami faramuci paragrafust kellett kreálni ehhez a döntéshez. Évek óta ez a szabály van érvényben. Más kérdés, hogy sportolók „mocorgása” bizalomvesztésként (is) értelmezhető. S ezt a folyamatot kellene elsősorban megállítani.