Itt van Amerika
VINCZE SZABOLCS 2019.03.19 15:46 Frissítve: 2019.03.19 16:18

Biatlon önerőből – még a kajajegyét is lenyúlták a vezetők

Külföldön jobban ismerték Tagscherer Imrét, mint itthon, pedig sílövészetben három téli olimpián is képviselte Magyarországot. Sohasem kapott érdemi támogatást a szövetségtől, amellyel harminc évet felölelő karrierje alatt szinte folyamatosan harcban állt, így jobb híján amatőrként, saját erejéből érte el, amit elért.

3 téli olimpiára jutott ki a legjobb magyar sílövő, aki sportpályafutása 30 éve alatt végig dolgozott, hogy szponzorálja önmagát
(Fotó: Koncz György)

 

– Hogyan lett a nyolcvanas években egy budapesti kissrácból sífutó?
– Édesapám sífutott és biatlonozott, én pedig már kisgyerekként mentem vele, gyakorlatilag ő vitt bele a sportágba. Egyébként lesiklással kezdtem, a hetvenes-nyolcvanas években ugyanis fent laktunk a Normafán, és ahogy hazaértem az általános iskolából, azzal a lendülettel bedobtam a sarokba a táskámat, és rohantam síelni. Velünk szemben volt a lesiklópálya, amelyen sok hó és pezsgő élet volt akkoriban, adtunk két forintot a felvonót kezelő bácsinak, aki talán apám ismerőse is volt, és abba sem hagytuk estig. A sí iránti szerelem ott, a hegyen alakult ki.

– És hogyan kezdte versenyszerűen űzni?
– Annak idején a nagy kluboknak voltak síszakosztályai, amelyek a rendszerváltáskor sorban megszűntek. Amikor nagyobb lettem, apám az ismerősei révén levitt a Budapesti Honvédba, az lett az anyagegyesületem, de mivel annyira nem tetszett az edzésmunka, néhány év múlva abba is hagytam. Aztán mégis visszamentem: szerettem ugyan sportolni, ám elsősorban a társaság hiányzott, amiatt ragadtam ott. Jó kis közösség alakult ki, nagy zsiványok voltunk, nekem például sokáig az volt a becenevem, hogy Sumák, mert mindig lecsaltam az edzésadagokat.

– Nem vonzotta más, itthon nagyobb hagyománnyal rendelkező sportág?
– Dehogynem. Fociztam, és szerintem ügyesebb voltam benne, mint sífutásban! Lejártunk futballozni a mai MOM Park mellé, amely akkor grundos terület volt, és az MTK megfigyelője kiszúrt magának. A Honvéd is vinni akart, de végül nem engedtem egyik klub hívásának sem. Valamiért, meg nem mondom, miért, maradtam a téli sportoknál.

– És hogyan jutott el magasabb szintre?
– Más volt a motivációnk. Kiskorában mindenki világbajnok akar lenni, én is az akartam, de amikor eljutottam a juniorkorosztályig, tudatosult bennem: nem biztos, hogy teljesülni fog az álmom. Rájöttem arra is, pusztán a tehetségem miatt talán itthon sem juthatok el arra a szintre, amelyre szeretnék. Akkoriban a hazai mezőny is erősebb volt, nekem is jobban rá kellett állnom az edzésekre. A jó hangulat, amely addig a fő ott tartó erő volt, kezdett háttérbe szorulni, és egyre inkább maga a sport, a versenyzés és az eredményesség vált fontossá

– Ki volt a példaképe?
– Voltak, akik ösztönöztek, de nem lógott a szobám falán poszter a négyszeres olimpiai bajnok svéd sífutóról, Gunde Svanról vagy másokról. Szerettem az atlétikát és a kerékpározást is, a nyolcvanas-kilencvenes években folyton néztem a Tour de France-t. A sportszeretetemben apámnak volt óriási szerepe, mindig nézett valamilyen sportközvetítést a tévében, és amit ő nézett, gyerekként én is azt néztem. Ami őt érdekelte, az kezdett el engem is érdekelni.

(Fotó: Koncz György)


– Melyik edzőjének köszönheti a legtöbbet?

– Kovács József volt a nevelőedzőm, aki még apámmal együtt versenyzett, és amikor befejezte, edzősködni kezdett Honvédnál. Nemcsak a sportolás területén köszönhetek neki rengeteget, nagyon jó nevelő hatással is volt rám – kemény volt, de engedékeny is, ha kellett. Olyan volt, mint a pótapám, szerettem vele dolgozni.

– Amikor már reálisan látta a lehetőségeit a sportágban, honnan merített motivációt?
– Az ösztönzött, hogy tudtam, jónak kell lennem, ha el akarok jutni külföldre, így Csehszlovákiába, Lengyelországba és talán Ausztriába nemzetközi versenyre. Ez óriási lehetőség volt akkoriban. Ehhez először is be kellett kerülnöm a klubom A-csapatába. Ha ez sikerült, mehettem országos sífutóversenyekre, Galyatetőre, a sportág egyik bázisára, ahol a legnagyobb lőtér volt. Az ország többi klubjának legjobbjaival versenyeztünk, utána pedig szintén volt egy ranglétra, amelyen fel lehetett tornázni magamat. Motivált, hogy minél jobban eddzek, mert minél jobb eredményeket érek el a téli és nyári versenyeken, annál magasabb szintre juthatok ezen a ranglistán.

– Nyári versenyeket említett?
– Persze, hiszen tavasztól őszig is kellett edzenünk valamit, és hogy ne legyen egysíkú a munka, más sportágakban is elindultunk. A síroller és a szárazfutó-biatlonversenyek mellett rajthoz álltunk például atlétikai, kerékpár-, duatlon- és triatlonversenyeken is. Utóbbit, mondjuk, én kihagytam, mert futni és bringázni jól tudtam, de úgy úsztam, mint egy fadarab – fenn tudtam maradni a felszínen, de az előrehaladással gondjaim voltak.

– Nem volt sok ez együtt?
– Egyáltalán nem éreztük annak. A nyári sportágak a felkészülés részét jelentették, kiegészítő sportágak voltak, amelyek megmaradtak pályafutásom végéig. Arról nem beszélve, hogy így az egész szezon során megmaradt bennünk a versenyszellem.

– Télen tudott eleget versenyezni?
– Sok klubnak volt síszakosztálya az országban, például az úttörő-olimpiákon előfordult, hogy ifi- vagy serdülőkorosztályban ötvenen is indultunk sífutásban. Áprilisban a szocialista rendszerben megszokott Felszabadulás-váltón huszonöt-harminc, egyenként négytagú csapat mérte össze az erejét. A csapatok egy-egy serdülő-, junior-, ifi- és felnőttkorú versenyzőből álltak. Akkoriban még ilyenkor is volt itthon hó, utána levezető táborokat tartottunk Szlovákiában. Mostanában decemberben sem esik eleget. Manapság ez is nagyon visszaveti a biatlont itthon, de mi is rendre pengeélen táncoltunk, mert sok minden függött attól, mennyi hó esik. Az utóbbi években ez már nem is kérdés – kevés.

Az izmait kerékpározással formában tartó Tagscherer Imre régi sífelszerelésből, éremből, serlegből és Csillagok háborúja-relikviából is takaros gyűjteményt őriz (Fotó: Koncz György)

– Mikor dőlt el, hogy a biatlon lesz a fő versenyszáma?
– Fokozatosan alakult ki. Először el akartam jutni Galyatetőre, aztán külföldre, a végén pedig nyugatra, például egy hollandiai sírollerversenyre. Akinek ez sikerült, kiváltságosnak számított. De miután én voltam a csapatból a Sumák, mindig csak annyit edzettem, hogy éppen beférjek a keretbe. Ha azt mondták, három versenyző utazik, én voltam a harmadik, ha kettő, akkor a második, ha csak egy utazhatott, addig dolgoztam, amíg én nem lettem a legjobb. Annyira toltam ki a határokat, hogy benne legyek a csapatban, de nem érdekelt az első hely, csak az, hogy utazni tudjak.

– Mikor változott meg a hozzáállása?
– A magyarországi junior biatlon-világbajnokságon 1991-ben. Mert ilyen is volt ám az országban! Holéczy Tibor főtitkárnak köszönhettük, aki tényleg sokat tett itthon a sísportért. Magán a versenyen nagyon gyengén szerepeltem, a mezőny hátsó felében végeztem, mégis akkor döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni. Megragadott a hangulata, hogy együtt lehettünk más nemzetek sportolóival, és láttam azt is, meddig lehet eljutni a sportágban.

– Mármint magyar sportolóként?
– Igen. Az első fellelkesülés után próbáltam józan ésszel felmérni, mik a lehetőségeim, mennyit érzek magamban, és meddig juthatok el. Úgy gondoltam, ezzel a felkészüléssel, háttérrel és ilyen körülmények között a téli olimpiára igenis ki tudok jutni, ami nagyon tud motiválni egy sportolót. Legalábbis itthon, mert nyilván más, ha az ember profiként úgy készül, hogy az első háromban szeretne végezni, és más, ha amatőrként csak részvétel a célja.

– Milyen versenyző volt?
– Ha gyerekkoromban edzésen hajlamos is voltam a linkeskedésre, a versenyeken nagyon odatettem magam, és kihoztam magamból a maximumot. Ez ahhoz képest tényleg furcsa, hogy talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor futottam ki magam teljesen edzésen. Sok versenyem volt, amire büszke lehetek.

– Például?
– Kétszer nyertünk Ironman-váltót Nagyatádon; harmadik lettem a harminc kilométeres nemzetközi hegyi sírollerversenyen az olaszországi Cerviniában, és voltunk világkupán harmadikok váltóban. Egyébként öcsém, Zoltán bronzérmet szerzett a síroller-világbajnokságon. Négy év van közöttünk, de ugyanabban az érában edzettünk, ő sífutó volt, én biatlonos, mindketten három olimpián vettünk részt. Sőt, néhányszor be is segített az olimpiai kvalifikációban, hogy hozzuk a pontokat.

(Fotó: Koncz György)

– Említette, hogy amatőrként versenyzett. Mit értsünk ezen?
– A sportpályafutásom harminc éve alatt folyamatosan dolgoznom kellett a versenyzés mellett. Alig kaptam támogatást a szövetségtől – ha legalább egy év megadatott volna, amikor csak a felkészüléssel kell foglalkoznom... De ilyenben nem volt részem.

– Mit dolgozott?
– Autószerelő a szakmám, de sohasem szerettem, fiatalon az építőiparban kezdtem el dolgozni, tetszett, hogy létrehozunk valamit. Ráadásul a munkám kiegészítette egymást a sportolással: tavasztól őszig dolgoztam, ősztől tavaszig pedig sportoltam. És csak kijutottam három téli olimpiára...

– Külföldön jobban elismerték?
– Külföldön jobban ismertek, mint itthon, de ennek inkább az volt oka, hogy Németország a biatlon Mekkája, ott teljesen más a sportág megítélése és népszerűsége, mint Magyarországon. Emlékszem, egy ottani száraz biatlon-világbajnokságot úgy hirdettek, hogy felsorolták azokat az olimpiai és világbajnokokat, akik rajtolnak, majd név szerint engem. Ez nagyon jó visszajelzés volt. Itthon is sokszor megismertek, de kint előfordult, hogy név szerint nekem szurkoltak a pálya széléről, felismertek az étteremben, autogramot adtam, és elkérték a rajtszámomat.

– Miért nem kapott a hazai szövetségtől támogatást?
– Itthon biatlonszövetség sajnos nem létezett, csak síszövetség, amelynek sűrűn cserélődött a vezetősége, pályafutásom alatt pedig az energiám nagy része arra ment rá, hogy az aktuális vezetőkkel küzdöttem. Voltak kemény összezörrenéseink. Amatőrként kellett űznöm azt a sportágat, amely önmagában is nagyon nehéz. Volt, amikor a verseny rajtja előtt tíz perccel is hadakoznom kellett valamiért. Főként a mostani sporttámogatás tükrében éles a kontraszt a múlt és a jelen között. Persze támogatás régen is volt, csak éppen nem „ért le” hozzánk, sportolókhoz. Szinte a nemzetközi szövetségből éltünk, amely támogatott minket felszereléssel. Úgy éreztem, a hazai szövetségnek csak eszközök vagyunk: kiküld minket a versenyekre, hogy megkapja az értünk járó támogatást itthon és külföldön, amiből aztán mi semmit sem láttunk.

– Tudna példát is mondani?
– Évente volt tíz biatlon világkupaverseny, amelyen mindig megkaptuk a nemzetközi szövetségtől az akkor szokásos fejenkénti ezer euró körüli rajtpénzt. Az összeget átutalták a magyar szövetségnek, amely ebből kifizette az utazásomat és az étkezésemet, s felhívta a figyelmem a spórolásra. Egyszer például szememre vetették egy verseny után leadott számlám láttán, hogy nem tudtam volna-e olcsóbb sajtot venni... Amennyi pénzt hazahoztam, azt a szövetség visszakérte, de hogy azután mi lett vele, azt nem tudom. Pedig ezt az összeget ránk, sportolókra kellett volna fordítania, hiszen értelemszerűen azért kapta a nemzetközi szövetségtől.

(Fotó: Koncz György)

– Ez rendszeresen így ment?
– Folyamatosan el kellett játszani, és szerintem nem is értették, miért kérünk több támogatást. Vagy például minden évben kaptunk felszerelést, illetve valaki kapott a szövetségnél... Mert mi, sportolók alig. Hozzánk eljutott egy kesztyű, egy síbot, de akkor azt mondták, most már igazán maradjunk csendben. Volt olyan nemzetközi verseny, amelyen nekem kellett kölcsönadnom a csapatmelegítőmet a többieknek, hogy ki tudjanak állni valahogy. Olimpián is megesett, hogy a szponzori kajajegyeinket osztogatták szét a szövetség vezetői maguk között, én pedig csak évekkel később tudtam meg, hogy volt egyáltalán kajajegyünk.

– Ha ilyen nehéz volt, miért tartott ki mégis ennyi ideig a sportágnál?
– Rákényszerültem, hogy ilyen körülmények között is dolgozzak, hiszen a célom az olimpiai szereplés volt. Márpedig máshogy erre nem volt lehetőség, csak a szövetségen keresztül, hiszen az olimpián országok indulnak, nem függetleníthettem magam, és nem indulhattam el csak úgy, Tagscherer Imreként. Kényszerpályára kerültem, és ha nagyon reklamáltunk, kiküldtek helyettünk egy lelkes fiatalt, aki örült, hogy kint lehet egy nagy nemzetközi versenyen. Később persze a fiataloknak is elegük lett, amikor látták, hogy a szövetség úgy működik, mintha nem lenne holnap, de akkor a szervezet kerített más indulót. Ha nem lett volna világbajnokság és olimpia, már régen abbahagytam volna, de úgy éreztem, ezekért a célokért megéri vállalni a konfliktusokat.

– Sohasem kapott érdemi támogatást?
– Egyszer. A Magyar Olimpiai Bizottságtól féléves támogatást kaptam, de csak utólag adta oda, nekem kellett megelőlegeznem.

– Mikor lett elege?
– A 2010-es vancouveri téli olimpia után. Úgy éreztem, nem tudok többet elérni annál, hogy kijutottam három olimpiára. Felajánlottam, hogy folytatom még néhány évig minimálbérért, és segítem a következő generáció felkészülését, de a szövetségnél szinte fel voltak háborodva, mert „ilyen sok pénzt” nem akartak adni. Pedig ott mindenki a támogatásból élt, csak éppen a sportolók nem. Ebből is látszik, egy sportági szövetségnek felül kell rendben lennie, hogy jól működjön. Én meg úgy voltam vele, ha ennyit nem érek meg nektek, akkor inkább abbahagyom.

– És majdnem abba is hagyta.
– Egy-másfél évet tényleg kihagytam. Nem könnyű egy harminc évig tartó pályafutást hirtelen lezárni, volt egy kis „honvágyam”. Biatlonozni már csak dacból sem akartam, néhány esztendeig még sífutottam, és 2015-ben „szereltem le” végleg. Egyébként még most is ki tudnék jutni a világbajnokságra, de már nem akarok ebben részt venni. Megnősültem, két gyerekem van, és családi vállalkozásom.

– Nem is térne vissza a sportághoz? Például edzőként?
– Dehogynem. A szövetséggel volt is próbálkozás, de én olyan típusú vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, s beláttuk, jobb a békesség. Nehezen viseltem volna, ha a tanítványaimmal ugyanazt csinálják, amit annak idején velem. Szóval belevágnék én szívesen, de csak abban az esetben, ha tisztességes csapattal tudnék együtt dolgozni. Másképpen nem is menne, mert már tényleg mindent a nulláról kellene kezdeni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 2-i lapszámában jelent meg.)

TAGSCHERER IMRE
Született: 1972. május 25., Budapest
Sportágai: sílövészet (biatlon), sífutás
Klubjai: Budapesti Honvéd (1979–1990), Micro SC (1991–1993), Gyöngyösi Honvéd (1994–1995), Vasas (1996–2003), KIS (2004–2007), Vasas (2008–2015)
Edzője: Kovács József
Kiemelkedő eredményei: 3x olimpikon (2002, 2006, 2010), 8x világbajnoki induló (1995–2010), váltóban északisí-világbajnoki 16. (2007), váltóban biatlon világbajnoki 22. (1995, 1996), biatlon világkupa-26. (2010), téli triatlon világbajnoki 24. (2007), sokszoros országos bajnok, 10x az év legjobb sílövője Magyarországon
 HÁROMSZOR TELJESÜLT AZ ÁLMA
 A sílövő Tagscherer Imre álma az volt, hogy hazánkat képviselhesse a téli olimpián, ez pedig háromszor is megadatott neki. Amatőrként, munka mellett sportolva ott volt 2002-ben Salt Lake Cityben, 2006-ban Torinóban és 2010-ben Vancouverben. Az elsőn 48. lett sífutó egyéni sprintben, 74. a tíz plusz tíz kilométeres üldözőversenyben, 75. biatlon sprintben és 70. egyéniben.
Ezután már csak sílövészetben indult az ötkarikás játékokon. Négy év múlva a 74. helyen végzett sprintben, és a 77. helyen egyéniben, 2010-ben pedig 80. lett sprintben és 82. egyéniben. Harmadik olimpiája előtt, 38 évesen az utolsó pillanatban kapta meg az indulási jogot a nemzetközi szövetségtől.

 

 

 

 

 

 

 

 

2014.03.27 18:06:37

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A 30 évvel ezelőtti téli olimpia helyszínei siralmas látványt nyújtanak.

2014.03.16 16:16:54

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A sílövő Martin Fourcade három versennyel a vége előtt megnyerte az összetett világkupát.

2014.03.12 12:49:01

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

Svindal és Höfl-Riesch lett az évad a legjobb lesiklója. A német bukott, kérdéses a folytatás.

2014.03.02 17:35:58

Archív téli olimpia nemzetisport.hu

A síző szerint sportszakmailag az olimpiaihoz hasonló eredmény a Crans Montanában elért 5. hely.

2014.02.24 11:35:20

Archív téli olimpia KARÁDI ZOLTÁN

Björndalen két arannyal zárt a téli olimpián, a női curlingdöntő hat játékosa elmúlt már 37 éves.