A Leicester-csoda

Hát... elsőre talán nem sokkal, de azért van ez-az a tarsolyban.

Sportszakmailag nyilván lehet elemezgetni Claudio Ranieri taktikáját és húzásait, de hát azt mondjuk-halljuk mindig, hogy a több pénz jobb futballt csinál, a nagyobb költségvetés győzedelmeskedik a kisebb felett.

Erre pont a Premier League-ben dől meg ez a tétel?!

Abban a bajnokságban, amely messze a legtöbb bevételt termeli, és amelynek csapatai a legjobb anyagai helyzetben vannak az egész világon?

Mert bár a legnagyobb bevételű labdarúgóklubok között (lásd a sokat emlegetettDeloitte-listát) az első két helyen a két spanyol óriás, a Real Madrid és a Barcelona áll, a mögöttük lévő 7 csapatból már 5 angol (vagyis a top 10 fele), míg a top 20-ban 9, a top 30-ban pedig 17 angol található! Innen már talán nem nehéz kitalálni, hogy a 20 csapatos Premier League-ből hány klub szerepel a világ 40 legnagyobb bevételű egyesülete között: igen, mind a 20.

Itt van tehát a kutya (pontosabban: a róka) elásva.

Nem egyszerűen csak arról van szó ugyanis, hogy az angol klubok sokkal több forrás felett rendelkeznek, mint más országok csapatai, mert például a Tottenham több pénzt keres, mint az AC Milan vagy az Atlético Madrid, az Everton többet, mint az Internazionale, a West Brom pedig előzi a Napolit. (Na igen, az olasz futballra nézve különösen lesújtó az adatsor.)

A fenti 20/40 arány fő mondanivalója az, hogy a Premier League a „legkiegyenlítettebben gazdag" liga is a világon, hiszen még a relatíve leggyengébb klubjai is rendkívüli potenciállal bírnak. Tehát bár itt is vannak óriások, akik gazdaságilag (is) kiemelkednek a mezőnyből – mint Spanyolországban a Real és a Barca, Németországban a Bayern, Franciaországban a PSG –, a mezőny vége is még olyan lehetőségekkel rendelkezik, amellyel képes reálisan felvenni a versenyt a nagyokkal.

Mert azt ugye tudjuk (vagy ha nem tudtuk, akkor legkésőbb a Leicester bajnoki ünneplését nézve majd megtanuljuk), hogy a pénz csak 80-90%-ban képes előre jelezni a győzelmeket, a maradék százalékok már a sportolókon, edzőkön, no meg a szerencsén múlik. De minél nagyobb a pénzbeli különbség, annál jobban beszűkül ez a százalékos mozgástér – a spanyol és a német ligában csupán 1-2%, az angolban viszont tényleg eléri a 10-20%-ot.

Mindez nem véletlen: az angolok tudatosan törekszenek a kiegyenlítettségre, és – ami fontos – megvannak ehhez a megfelelő forrásaik is. A Premier League televíziós bevételei minden más nemzeti bajnokságét felülmúlják (több mint 1 milliárd font évente, amely jövőre már 1.7 milliárdra nő), ennek a bevételnek a legnagyobb részét pedig normatívan osztják el, vagyis egyenlően a csapatok között. (Kisebb részét a bajnoki helyezések, illetve a televíziós nézettségek alapján.) Spanyolországban ugyanez úgy néz ki, hogy a Real és a Barcelona kapásból elviszi a tv-bevételek több mint egyharmadát, csak a nevük alapján. A Premier League-ben ugyanakkor ez az óriási összeg, illetve annak a fenti elosztása kiváló alap a „kicsik" helyzetbe hozására – ráadásul ezen felül az angol piac még bőven ellátja plusz bevétellel azokat is, akik nem a dobogós helyezésekért küzdenek.

Ez ugyanis az az ország, amely nemcsak Európa egyik legerősebb gazdasága, kiemelten fizetőképes lakossággal, hanem talán a legfanatikusabb futballnemzet is, ahol a szurkolók a legszorosabban kötődnek szeretett klubjukhoz. Mindegy melyik osztályban játszanak, mindegy hogyan szerepelnek az adott bajnokságban, ők ott vannak a meccseken, megveszik a (rendkívül drága) jegyet, a mezt, a sört, meg minden egyebet, amely a klubnak bevételt jelent. Ahol ciki, ha valaki nem a csapat legújabb mezében megy a meccsre, ott nyilván elképesztő bevételeket tud besöpörni minden klub.

Ezek teszi lehetővé az ún. kereskedelmi stratégia alkalmazását: a klub nem feltétlenül a sportszakmai teljesítmény fokozására törekszik, megengedheti magának, hogy ne akarjon mindenáron sikereket elérni és ezért túlzott kockázatot vállalni, mert megfelelő marketingmunkával és termékekkel ezen a piacon különösebb sporteredmények nélkül is biztosítottak a bevételek.

Mindebből tehát következik, hogy ha van topliga, ahol a feje tetejére állhat a tabella, ahol előfordulhat, hogy egy kiesőjelöltből bajnokcsapat válik, az éppen Anglia, míg Spanyolországban és Németországban ez ma már elképzelhetetlen lenne. (Hrutka János és Szűcs Lajos tudna mesélni a Kaiserslautern újoncként elért Bundesliga-elsőségéről, de az – sportgazdasági értelemben – még egy más világ volt.)

Abban tehát gazdaságilag semmi meglepő nincs, hogy a Premier League lett a csoda földje, de hogy miért pont a Leicester a kiválasztott, azt már nem lehet csupán a sportgazdaság eszközeivel megmagyarázni.

Mondjuk visszatérve a Deloitte-listához, a világ 24. legnagyobb bevételű klubjáról van szó (137 millió euró a legutóbbi évben), ami persze Angliában „csak" a 12. helyre elég, de azért nem lebecsülendő adat.

És azt se felejtsük el, hogy Ranieri csapatának legkitartóbb üldözője nem az öt legnagyobb költségvetésű csapat (Man. United, Man. City, Arsenal, Chelsea, Liverpool) volt, hanem a Tottenham – jól mutatva, hogy ez a menetelés elsősorban a nagyok botladozásának köszönhető. Ez persze semmit sem von le a Leicester érdemeiből, amely visszahozott valamit a klasszikus, Premier League előtti angol futball hangulatából.

A sportág rajongóinak mindenképpen jó hír, hogy van remény: nem csak a pénz határoz meg mindent. És nem csak egy-egy meccsen borulhat a papírforma, hanem ezek szerint akár egy egész szezonon keresztül is.

Lehet újra szurkolni, lelkesedni, bizakodni – az élet meg előbb-utóbb visszatér a normális kerékvágásba. Vélhetően már a következő szezonban...

SZABADOS GÁBOR