A ciprusi modell BL-továbbjutást ér

(Amikor ez a bejegyzés eredetileg megszületett, még csak sejteni lehetett, ami szerdán meg is történt: egy ciprusi csapat továbbjutott a Bajnokok Ligájában.

Nem is akárhogy, eddig veretlen az APOEL, pedig mindenkivel játszott már idegenben, és az utolsó fordulóra az elvben legkönnyebb meccse maradt, otthon a már kiesett csoportutolsó ellen – vagyis az első hely is simán meglehet, és így szerencsés sorsolással akár tavasszal sem esélytelenek.)(Amikor ez a bejegyzés eredetileg megszületett, még csak sejteni lehetett, ami szerdán meg is történt: egy ciprusi csapat továbbjutott a Bajnokok Ligájában.

Nem is akárhogy, eddig veretlen az APOEL, pedig mindenkivel játszott már idegenben, és az utolsó fordulóra az elvben legkönnyebb meccse maradt, otthon a már kiesett csoportutolsó ellen – vagyis az első hely is simán meglehet, és így szerencsés sorsolással akár tavasszal sem esélytelenek.)

Lehet mondani persze, hogy ez az elitliga leggyengébb négyese (az APOEL mellett a Zenit, a Porto és Sahtar tagja a kvartettnek), de mégiscsak az elmúlt négy év három Európa-liga-győztese a szigetországiak ellenfele. Ráadásul ez már rövid időn belül a harmadik ciprusi BL-szereplés, és az előző két alkalommal is sikerrel vitézkedtek, gyűjtötte a pontokat tavalyelőtt az APOEL és előtte évben az Anorthoszisz is. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az idén az El-csoportkörben is ott van az AEK Larnaka.)

Vonjuk hát le a magyar futball számára is hasznos következtetéseket a ciprusi „csodából".

Ami egyértelmű: a ciprusiak szinte kizárólag légiósokra építve érték, érik el mindezt. Ezek azonban egyáltalán nem elérhetetlen és megfizethetetlen klasszisok, hanem olyan futballisták, akik – ahogy a mosóporok és egyéb háztartási termékek reklámjai is hirdetik – minőségi teljesítményt nyújtanak kedvező áron. Sokuk eleve ingyen kerül a klubokhoz, és a jövedelmükben sincs akkor különbség a magyarországi társaikhoz képest, amekkora az elmúlt évek UEFA-klubrangsorában kialakult a két ország ponttermése között.

Tegyük hozzá, hogy a futballisták döntését megkönnyítheti az a pozitív miliő, amely Cipruson a labdarúgást körülveszi, és amelyről minden ott megfordult magyar játékos áradozva beszél. Részben ez lehet az oka annak is, hogy a szigetországról viszonylag ritkán igazolnak tovább magasabban jegyzett bajnokságokba a légiósok – egyrészt ők is szívesen maradnak, másrészt a futballt övező rajongás megteremti a gazdasági alapot arra, hogy a klubok számára akkor is jövedelmező lehessen a leigazolásuk, ha később nem tudják vagy nem akarják mindenáron haszonnal továbbadni őket.

Az természetesen igaz, hogy az APOEL költségvetése magasabb a magyar csapatokénál: mintegy 10 millió euróból gazdálkodnak, ami ötszöröse egy magyar középcsapatnak, de már csupán két-háromszorosa a hazai elitnek. Ez még mindig nem elhanyagolható különbség persze, de a ciprusiak eredmény/költés aránya összehasonlíthatatlanul jobb. A mieink védelmében jegyezzük meg, hogy nagyjából éppen ezen a határon, tehát valamivel 10 millió euró alatt van az a szakadék, amely elválasztja egymástól a Bajnokok Ligájában megragadni képes klubokat az oda be sem jutóktól vagy csak átutazó epizódszerepet játszóktól.

Ennél kevesebb pénzből egyszerűen képtelenség eredményt produkálni ebben a sorozatban, viszont ez még olyan, amelynek befektetését fel lehet vállalni egy-két évre előre, hiszen – a Debrecen BL-szereplése az ékes példa rá – ennyi még egy 0 pontos részvételből is visszajöhet, hát még egy olyanból, amilyet éppen az APOEL-től látunk az idén.

A kérdés tehát az, hogy ha befektetünk, mibe fektessünk: kész futballistákba, utánpótlásba vagy infrastruktúrába?

A legnagyobb hiba valószínűleg éppen az, ha vagylagosan tesszük fel ezt a kérdést.

A három ugyanis nem működik egymás nélkül.

A ciprusi példa is igazolja ezt – igaz ugyan, hogy ott az utánpótlásképzés „lyukas", de az infrastruktúrát nyugodt szívvel megirigyelhetik szerte Európában. Nem véletlen, hogy a téli időszakban annyian járnak a szigetre edzőtáborozni, részben erre az iparágra és épültek ki a stadionok és edzőközpontok; Ciprus kedvező klímája ebben az értelemben az egész futball fejlődésének az egyik fő katalizátora, hiszen ennek köszönhetően valósulhattak meg az első beruházások, amelyek alapot adtak a játékosállomány fejlesztéséhez is.

A modell tehát annyiban nehezebben követhető idehaza, hogy nálunk az infrastruktúrát úgy kell fejleszteni, hogy nincs egy olyan külső bevételi forrás, amely gyorsan megtérülővé tenné a beruházásokat, ezáltal a létesítményberuházások többi ponttól (minőségi légiósok és/vagy utánpótlás) vonják el a forrásokat.

Azonban ha minden a kormányzat szándékai szerint alakul, akkor éppen ezt a hátrányt egyenlítheti ki a társaságiadó-kedvezmény, amelyet az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordítva nagyobb mozgásteret ad a klubvezetőknek abban, hogy a profi csapatok játékoskeretét megfelelő módon megerősítsék. (Ha azonban a klubok a támogatásokat a szabályokat kikerülve eleve „áthúzzák" a hivatásos játékosokhoz, vagy saját maguk nem tesznek újabb befektetéseket a játékosállományba, akkor rövidtávon nincs előrelépés, csak később, ha majd az utánpótlásképzés felfejlesztése tényleg ontani kezdi a jobb játékosokat. Ez is egy út persze – csak ez az írás most nem erről szól, hanem a ciprusi megoldásról.)

Nem mellesleg, a magyar klubok annyival jobb helyzetben is vannak a ciprusiaknál, hogy nem kell feltétlenül légiósokat igazolni, hiszen számos olyan futballista játszik külföldön, akiknek hazahozatala komoly erősítést jelentene, de anyagi okok miatt jelenleg nem megvalósítható. Ez is mutatja, hogy a magyar futball azért tehetségek terén előrébb tart a ciprusinál – ami hellyel-közzel a válogatottak szereplésében is megmutatkozik –, de a klubfutballt ez egyelőre nem lendíti előrébb.

Magyarországon eddig elsősorban a Debrecen és a Győr jeleskedett abban, hogy elérhető áron minőségi légióst igazoljon, erről a transzferbevételi adataik tanúskodnak. Nem teljesen véletlen, hogy éppen ez a két együttes áll a tabella élén. (A megfelelő légiósok felfedezésében mindenképpen dicséretet érdemel a Kaposvár is, csak ők sajnos a stabil tulajdonosi háttér hiánya miatt nem tudják ezt megfelelően kiaknázni – ennek illusztrálására ismét csak elég a tabellát segítségül hívni.)

El kell tehát felejtenünk a szokásos kérdést, miszerint saját nevelésű magyar fiatalokra vagy készen vásárolt (akár külföldi) játékosokra építsük-e a hazai klubcsapatokat. Szükség van mindegyikre, és egyik sem létezhet igényes infrastruktúra nélkül. Mindhárom pillér esetében égetően fontos azonban a minőségi munka, vagyis a megfelelő utánpótlásképzés, a megfelelő légióskiválasztás és a megfelelő létesítmények – bármelyik területen hiányzik is a minőség, az az előrelépés átléphetetlen akadálya lesz.