Unfair play díj a vérlázító vb-meccsért

Az 1982-es vb-n – a 24-esre kibővített mezőnynek köszönhetően – már két afrikai csapat vehetett részt, de nemcsak a létszám duplázódott meg, hanem a minőség is látványosan javult. Marokkó (1970) és Zaire (1974) leszereplése, majd Tunézia (1978) helytállása után Spanyolországban Kamerun veretlenül bukott el, a későbbi aranyérmes olaszoktól mindössze kevesebb lőtt góljával maradt le, Algériára pedig egyből felkapta a fejét a világ: Bellumiék mindjárt indulásként 2–1-re felülmúlták az Európa-bajnok Nyugat-Németországot!

Az arab együttes ezután is kitűnt egészséges, bátor támadójátékával és csapategységével, de Ausztriától 2–0-ra kikapott. A két nagy rivális által már legyőzött Chilének viszont egy félidő alatt berámolt hármat (Asszad egymaga kettőt), mire a szünetben a lelátón helyet foglaló német és osztrák vezetők meg szurkolók gondterhelt arccal tárgyalták az első 45 perc számukra roppant kedvezőtlen alakulását. Hiszen a később a Bayern ellen sarkalt BL-döntős góljával legendává váló Madzser csapatának így már a gólkülönbsége is veszélyesen jó lett a megszerzett négy pont mellé!

Szünet után azonban fordulat következett be, az afrikaiak teljesen visszaestek, az egyre nagyobb fölénybe kerülő Chile pedig rúgott két gólt és az egyenlítéshez is közel került. Ez végül nem jött össze, de Algériának, mint látni fogjuk, sokba került még ez a bekapott két találat...

Másnap, 1982. június 25-én Gijónban került sor az ominózus NSZK-Ausztria összecsapásra, amelynek a két ponttal rosszabbul álló németek „győzünk vagy meghalunk" jelszóval vágtak neki. Valósággal a kapujuk elé szögezték a „sógorokat", és fölényüket mi sem igazolta jobban, mint hogy az első negyedóra végén már 6–1-re vezettek – a szögleteket tekintve. A 12. percben pedig Littbarski húzott el a bal oldalon, az alapvonal közeléből középre adott, és Hrubesch közvetlen közelről a hálóba bólintott. A Bundesliga fejelő művészének gólját követően úgy látszott, a Nationalelf hamar padlóra küldi ellenfelet.

A kiütés azonban elmaradt, mert Rummeniggéék (a kétszeres aranylabdás csatár helyére amúgy később Matthäus állt be csereként) erősen visszafogták az iramot, és jó rokonként, békésen, nem túl nagymeggyőződéssel vezetgették akcióikat a már eleve behúzott fékkel futballozó osztrákok ellen. Már az első játékrész közepén úgy tűnt, hogy mindkét fél tökéletesen elégedett az 1–0-s eredménnyel, hiszen ez a különbség egyaránt kielégítő volt számukra – a szintén négypontos, de nem pozitív gólkülönbségű, és ekkor már tehetetlen Algéria rovására.

Ami pedig a második játékrészben történt, az egyértelműen barátságos passzolgatás volt, koncepciótlan labdaterelgetés, az igazi futball megcsúfolása. Schachner reklamálásért begyűjtött sárga lapján kívül nem történt semmilyen feljegyzésre méltó esemény...

A Népsport tudósítója a következőképp foglalta össze érzéseit: „Azt természetesen nehezen lehetett volna elvárni a huszonkét játékostól, hogy kiélezett küzdelemben kockára tegyék továbbjutásukat. Az azonban már felettébb bosszantó volt, hogy sem a stadionban helyet foglaló szép számú közönséget, sem a tévénézők millióit nem méltatták még csak annyira sem, hogy egy picit is elhitessék velük: vébémérkőzésről és nem békés testmozgásról van szó. A Mundial első úgymond »bundamérkőzése« aligha kerül be a futball aranykönyvébe!"

Az algériai szövetség hivatalos képviselője rögtön tiltakozott a FIFA-nál. Szóvivőjük kijelentette: „Az volt a benyomásunk, hogy a két csapat megállapodott az eredményben. Partnerük volt ebben a skót játékvezető is, aki nem szólította fel komolyabb játékra az együtteseket. Egy páratlan bíró talán le is fújta volna a komolytalan játszadozást."

A nemzetközi szövetség részéről René Courte, a FIFA szóvivője egy nappal később a szervezőbizottság e témába vágó három és fél órás ülése után ezt mondta: „Algéria labdarúgó-szövetségének indítványa nincs összhangban a FIFA alapszabályainak szellemével, ezért a testület, bár megfontolta, elutasítja azt!"    

A fejlemények természetesen már menet közben, és nem csupán a „kisemmizett" afrikaiak körében gerjesztettek indulatokat. A lelátókon nagyon felforrósodott a hangulat, a mintegy 45 ezer ember tulajdonképpen azt követelte, hogy a két csapat takarodjon le a gyepről.

Igen kínos lehetett ez a díszpáholyban helyet foglaló Hermann Neubergernek, az NSZK szövetsége elnökének, egyben a szervezőbizottság vezetőjének is, holott az első tíz percben még nyugodtan mosolyoghatott. Aztán amikor erősödött a füttykoncert, megkérdezte a tolmácsot, mit is kiabálnak az emberek. „Azt mondják, hogy tongo" – jött a válasz. „És ez mit jelent?". „Hát, körülbelül azt, hogy csalók..." a német fejes ezután visszaült, és csendben végigszenvedte e találkozó őt sem kímélő hangos-haragos bírálatát.

Az sem volt meglepő, hogy a házigazda spanyolok is a dühükben a rendőrökkel „birkózó" algériai szurkolók mellé álltak; és hogy vastapssal ünnepelték az afrikai ország szövetségének elnökét, amikor az a televízió élő egyenes adásában szó szerint csalóknak nevezte a két európai gárda vezetőit és játékosait. Na de mit szóltak a közvetlenül érintettek?

„Ilyen izgalomban, ilyen túlfűtött hangulatban nehéz a futballistákon bármit is számom kérni. Nekünk a nulla egy megfelelő eredmény volt, utána öngyilkosság lett volna kockáztatva bármi másra törekedni, mint az eredmény tartására" – nyilatkozta Georg Schmidt osztrák szövetségi kapitány.

Ide kapcsolódik a „sógorok" tudásbeli korlátait szintén érzékelő NS-szakértő Machos Ferencnek (a Honvéd és a Vasas egykori sokszoros válogatott klasszisának) észrevétele: „Az előre borítékolt egygólos NSZK-győzelemhez szükséges találat gyorsan megszületett, s utána akár be is fejezhették volna a mérkőzést. Egyébként szent meggyőződésem, hogy ha »éles« a meccs, akkor a nyugatnémetek begyűrik a szomszédokat, vagyis ez a szűk vereség az osztrákoknak jelentett segítséget."

A németek sajtótájékoztatóján a leggyilkosabb kérdést egy francia újságíró tette fel Jupp Derwallnak, a Nationalelf szakvezetőjének (pedig ekkor még meg sem történt a két ország közvéleményét alaposan egymásnak ugrasztó Schumacher–Battiston affér…): „Azt mondja: minden csapatnak joga van annyit adnia a tudásából, amennyi a taktikai célok eléréséhez elegendő. Nem gondolja, hogy ez cinikus bűnpártolás? Nem érzi, hogy becsapták a jegyekért jelentős összegeket fizető embereket, a tévénézők százmillióit, és nem utolsósorban az algériai együttest, amely Egy nappal korábban három nullás vezetésnél nem állt be bekkelni Chile ellen? Hogyan tud ezek után a valódi sportemberek szemébe nézni?!" – kíváncsiskodott a riporter nem túl kíméletesen.

Derwall sokáig várt a válasszal, aztán rekedten csak ennyit mondott: „Én itt nem a vádlottak padján ülök, ilyen kérdésekkel nem vagyok hajlandó foglalkozni."

A szakvezetőt lehurrogták az újságírók, majd siettek, hogy afrikai kollégájának nyilatkozatát rögzítsék: „Nagy dicsőség Algériának, hogy két világhírű együttes ilyen eszközöket volt kénytelen igénybe venni továbbjutásának biztosításához. Ökölvívásban és birkózásban amúgy leléptetik azokat a versenyzőket, akik csak mímelik a küzdelmet. Ha így lenne a futballban is, az NSZK és Ausztria válogatottja már csomagolhatna..."

A nemzetközi visszhang is igen elítélően szólt a történtekről – mi itt csak két frappáns véleményt idézünk. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szinte mintha az Anschlusst idézte volna fel: „ezen a találkozón Ausztria és az NSZK a legteljesebb szégyenletesség közepette – fuzionált...". Michel Hidalgo francia szövetségi kapitány, a leendő vb-elődöntős és Európa-bajnok alakulat kapitánya máshonnan közelített: „Ha rajtam múlna, a két válogatottat felterjeszteném a Nobel-békedíjra!"

Előbb azonban az érintett csapatoknak kellett a közvéleményt megbékíteniük. Derwall egy nappal később már nyilvánosan is elnézést kért a szurkolóktól, amiért együttese csalódást okozott az osztrákok elleni mérkőzésen. Hamarosan pedig, a középdöntő közeledtével a németek szinte menekülve távoztak Gijónból, aztán alighogy berendezkedtek madridi szálláshelyükön, egy ismeretlen telefonáló közölte: bombát helyezett el a szállodában. Óriási pánik és kavarodás támadt, majd persze a tüzetes vizsgálat kiderítette, hogy álriasztással próbálták bosszantani őket.

Az NSZK-beli labdarúgók pontosan sejtették, hogy a következő összecsapásukon várhatóan mintegy százezer spanyol fogja buzdítani ellenük az angolokat. Derwall kapitány rezignáltan jegyezte meg: „felkészültünk arra lélekben, hogy Spanyolországban mindvégig közutálatnak örvendünk majd..."

A Nationalelf az angolok elleni 0–0 után a házigazdákkal is megmérkőzött (2–1), és míg Ausztria további győzelem nélkül simán kiesett a középdöntőben (a franciáktól vereség, az északírekkel döntetlen), a németek az elődöntőben folytathatták, ahol tizenegyesekkel Platiniékon is túljutottak egy drámai párharc végén. Népszerűségük még tovább csökkent Battiston említett brutális letarolása miatt, és ezen a mélyponton a menetelésük is megszakadt, mert a döntőben az olaszokat már nem tudták felülmúlni (1–3). Természetesen az ezüstérem is nagyszerű fegyvertény volt – csak hát ne árnyékolták volna be a fenti botrányok...

Hogy egy kissé távolabbra is tekintsünk, a vb e kellemetlen epizódja nyomán mértéktartó körökben is emlegetni kezdték a FIFA felelősségét. A „nagy" Beckenbauer is felszólalt: "Remélem, a szervezet levonja a következtetéseket és megváltoztatja a vébé lebonyolítási rendszerét. Nem szabad lehetőséget adni ilyen gyanús mérkőzésekre!" Ezzel összhangban a sajtóban felvetették, hogy több országban, így például éppen Ausztriában is már régen az az előírás, hogy a bajnoki hajrá küzdelmének élesedésekor, az utolsó három fordulóban azonos időpontban kell kezdeni a mérkőzéseket.

Ezt a sportszerűség szellemét érvényre juttató alapvető szabályozási lehetőséget különös módon pont a labdarúgás legnagyobb eseményén, a világbajnokságon nem vették figyelembe – történetünk időpontjáig. Mert Mexikótól (1986) kezdődően már győzött a józan ész, és a visszaélések esélyét minimalizáló (azaz nem tökéletesen megszüntető!) rendszer azóta is érvényben van – éppen ezekben a napokban, legközelebb ma délután és este tapasztalhatjuk meg újra ennek a demokratikus voltát és izgalmát.

1942-ben e napon a MAC atlétikai viadalán új országos rekord született: a rendező klub egyik sportolója 51.63 métert ért el kalapácsvetésben. A Nemzeti Sport másnapi száma ekképp kommentálta a történteket: a versenyszámmal „mindössze harmadik éve foglalkozó Németh Imre a mai európai viszonyok között erősen számottevő eredménnyel új, kiváló csúcsot állított fel. Komolysága és szorgalma folytán biztosra vehető, hogy ezt a teljesítményt is rövidesen túl fogja szárnyalni". És így is lett: a (manapság már) nagy hagyományokra visszatekintő magyar kalapácsvetés első olimpiai aranyérmét éppen Németh Imre szerezte – hét évvel a MAC erőpróbája után, 1948-ban Londonban, 56.07 méterrel (a következő három évben pedig többször is megdöntötte a világrekordot, amellyel majdnem átlépte a 60-as álomhatárt).

1962-ben e napon nemzetközi labdarúgó-mérkőzésen a Lengyelországban vendégszereplő Debreceni VSC (amely az 1961–62-es idényben jutott fel magyar élvonalba) 2:0-ra kikapott Krasnikban a négycsapatos torna „bronzmérkőzésén" a Legia Warszawától, pedig az első félidőben a tudósítás szerint sokkal jobban játszott (az tény, hogy tizenegyest is rúghattak a vasutasok – kihagyták... –, illetve a kapufát is eltalálták). A Loki csatársorban pályára lépett Puskás Lajos, aki később a Vasassal bajnok és kupagyőztes lett, illetve hétszer szerepelhetett a magyar nemzeti együttesben is. Az első helyet Krakkó válogatottja szerezte meg, miután 4:1-re megverte Lublin válogatottját.

1972-ben e napon az NB I-es bajnokság 27. fordulójának legnagyobb bravúrját a középmezőnybeli Videoton hajtotta végre, amikor 4–3-ra legyőzte a vendég Ferencvárost. A zöld-fehéreknél egész sor meghatározó játékos mondott csődöt: Géczi kapus és Páncsics „csupán" sokat bizonytalankodott, de Juhász, Kű és Bálint kimondottan csak árnyéka volt önmagának. Így aztán a fehérváriak hamar, 24 perc alatt 3–0-ra elhúztak, majd kiegyenlítettebbé vált a mérkőzés képe (az egyik szépítő gólt szerző Albert például egészen jól futballozott), végül az utolsó tíz perc nagy izgalmakat hozott, de maradt a Kalocsai Géza dr. együttese számára kedvező eredmény. A Fradi ekkor nem is volt dobogós, mert a Salgótarján(!) és a Honvéd is megelőzte (ez utóbbi kettő később helyet és érmet cserélt), míg az élen magabiztosan menetelt az Újpest. Ez nem is csoda úgy, hogy a góllövőlista első két helyén hatalmas előnnyel két dózsás, Bene (25) és Fazekas (21) állt...

1992-ben e napon 1500 dollár pénzbüntetésre ítélték a wimbledoni tornán a férfitenisz fenegyerekét, Andre Agassit. A második fordulóbeli mérkőzését a szovjet-orosz Andrej Csesznokov ellen (sötétedés miatt) két részletben megnyerő amerikai a supervisor (főellenőr) jelentése szerint „állandóan káromkodott". A hivatalos megfogalmazás szerint „trágár szavakat" használt, sőt egy esetben azt is mondta, hogy „istenverte". Agassi úgy kommentálta a döntést, hogy az igazságtalan, mert valóban káromkodott, és az idézett kifejezést is használta, de nem túl hangosan, így azt csak a játékvezető hallhatta meg... Nos, ilyen kezdés után Agassi pont ebben az évben, és éppen most, Londonban harcolta ki sikerekben gazdag karrierjének első Grand Slam-diadalát...

2002-ben e napon egynapos sztrájkot tartott 200 norvég profi és félprofi labdarúgó. A kilenc élvonalbeli és négy második ligás – tehát nem az összes első és másodosztályú – csapat játékosai a jobb átigazolási és biztosítási feltételekért harcoltak. Az őket képviselő szakszervezet és a munkaadók tárgyalásai sikerrel végződtek, így nem volt akadálya, hogy folytatódjon a bajnokság (a skandináv országok nagy részében ugyanis nyáron is zajlanak a küzdelmek).