Öt baráti gól a románoknak a Stadionban

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2010.09.19. 09:35
null
Az 1954-es, ezüstérmet hozó vb után újra bizonyítaniuk kellett Kocsis Sándoréknak (balra)
Címkék
Minden újrakezdés nehéz. Nagy pillanatok után ismét bele kell rázódni valahogy a hétköznapokba. Ez történt 1954 őszén is, amikor a svájci világbajnokságot – utólag már tudjuk: a magyar labdarúgás csúcsteljesítményét jelentő vb-menetelést, majd a fájóan elvesztett berni döntőt – követően megint pályára lépett az Aranycsapat. És bár érte némi kritika a mutatott játékot, így is összejött egy olyan eredmény, amilyenről már régóta nem is álmodunk: 5:1-es verés a románoknak...

A Románia elleni találkozó akkoriban legfeljebb két okból emelkedhetett ki a többi közül: egyrészt presztízsharc volt az ismert történelmi okok miatt, másrészt 1954. szeptember 19-én a mieinknek újra neki kellett rugaszkodniuk, hogy a svájci vb után ismét kivívják a riválisok – valamint a meglehetősen igényes hazai szurkolók – elismerését.

Az ellenfél maga még nem tartozott az elithez: az addigi nyolc egymás elleni meccsünkből két döntetlen mellett hatot megnyertünk, hármat például kiütéssel. Utóbbiakra mind nem sokkal korában került sor: 1945-ben 7:2-re, 1948-ban 9:0-ra győztünk Budapesten, míg Bukarestben 1947-ben 3:0, egy évvel később 5:1 volt a javunkra. Keleti szomszédunk futballja azonban – nem utolsósorban az ottani magyarok tehetsége révén – kétségkívül egyre javult, és az 1952-es helsinki olimpián már csak nyögvenyelősen, 2:1-re kerekedett felül Magyarország. A turkui találkozón fellépők közül nálunk heten (cserékkel együtt nyolcan), míg vetélytársunknál öten (hatan) őrizhettek arról a napról személyes emlékeket.

Popescu, Pecsovszki, Dobay

A románok utolsó edzése után Gheorghe Popescu kapitány (nevén kívül nincs köze a kilencvenes évek klasszis játékosához!) elmondta, hogy az Austria Wien ellen megsérült az egyik legjobb csatáruk, a nagyváradi Pecsovszki (aki Perényi József néven a NAC-ból háromszor magyar válogatott is volt, mielőtt Észak-Erdély újra-elcsatolását követően 32-szer odaát is fellépett volna címeres mezben).

A vendégek szakmai felkészítésében részt vevő Dobay István – aki a harmincas években két „igazi" Mondialén is gólt szerzett, majd edzőként fontos szerepet játszott a főiskolai vb-n (a folyó esztendőben, Budapesten, ellenünk) aratott román diadalban – így nyilatkozott várakozásaikról a Népsportnak: „Válogatottunk szeretné bebizonyítani, hogy méltó ellenfele tud lenni a világhírű magyar csapatnak. Biztos vagyok benne, hogy nagy küzdelmet vív majd a két együttes." Közvetlenül a meccs előtt futballistáik szintén bizakodóak voltak (a nyugodt légkört illetően is), mondván, különösebb tét nincs.

A Népstadionba kilátogató 93 ezer néző jó része már az előversenyen, az atlétikai bajnokságon is emelte a hangulatot (az ötvenes években rendszeresen összekapcsolták a két sportág eseményeit a frissen felépített arénában), s az időjárás is jó kedvében volt: a szombati hideget és esőt meleg napsütés váltotta fel. Az idillhez tartozott az is, hogy a kivonuló két gárda minden tagjának csokor volt a kezében, amelyeket az üdvözlő taps és a himnuszok elhangzása után kicseréltek az ellenféllel. Ezután kifutottak a pálya szélére és a virágokat a közönség soraiba hajigálták.

Kotász, Zakariás, Czibor

Az összeállítások: Grosics (Komáromi, 75.) – Buzányzky, Lóránt (Várhidi, 80.), Lantos – Bozsik, Kotász – Tóth II (Budai II, 30.), Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi, illetve Toma – Zavoda II, Apolzan, Bacut (vagy Bakucz) – Calinoiu, Serfőző – Girleanu (Paraschiva, 46.), Nicusor, Ozon, Zeana (V. Neagu, 74.), Suru. A románok a mai szem számára szokatlan módon nem sárgában, hanem kék nadrágban és fehér mezben feszítettek.

A mieinknél akadt néhány újítás, amelyet a sportlap később nem hagyott megjegyzés nélkül. Az egyik, hogy a megelőző hetekben Zakariás, de még Dékány is jobb formában volt Kotásznál, mégis az utóbbi került be. Szégyent ugyan nem vallott, szólt majd a kritika, de – lévén amúgy is már 25 éves – a fiatalítási szándékot ezen a poszton nem látta indokoltnak az újság.

Megtudhattuk továbbá, hogy a Fenyvesi által (egyébként közmegelégedésre) pótolt Czibornak nem a tudása, hanem a magatartása ellen volt kifogás, ezúttal fegyelmi okokból maradt ki az alakulatból. Hogy melyek ezek a fegyelmi okok, arra vonatkozólag „azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Czibor helytelen beszédéivel ellentéteket szít a csapat tagjai között". No igen, sosem volt titok, hogy az öntörvényű ördöngös balszélső sosem jött ki könnyen a rendszerrel (és fordítva)...

Hidegkuti, Ozon, Toma

Vissza a meccshez. A kezdés után fokozatosan fölénybe kerültünk, a románok azonban a középpályásaikat is bevonták a kapujuk előtti elhárító munkába, és keményen védekeztek. A 13. percben Puskás rúgott kapufát, majd a 20.-ban ugyanő adott be balról, Hidegkuti átvette az éles, félmagas labdát, amelyet 17 méterről rátűzött. A labda a vetődő Toma kezéről a kapufára, onnan pedig kifelé pattant. Érkezett viszont Kocsis, aki egészen oldalról, éles szögből, jobb külsővel a jobb kapufa mellett a hálóba lőtt (1:0).

A 24. percben viszont az újonc Kotász eladott labdája végül a center Ozonhoz került, aki kettőt lépett Lóránt mellett és nyolc méterről nagy erővel a bal felső sarokba bombázott úgy, hogy lövése a lécről vágódott a gólvonal mögé (1:1). Amikor a bemondó a két nemzet B-csapatának párhuzamosan zajló találkozóján közölte a bukaresti stadion nézőivel az egyenlítést, az ottani közönség óriási lelkesedéssel ünnepelte a távoli Budapesten szereplő legjobbjaikat, és az információ a játéktéren iparkodó labdarúgóikat is fűtötte. Sajnos nem eredménytelenül: 2:1-re nyerni tudtak, ami akkoriban meglepetésként hatott.

Idehaza viszont nem maradt ennyiben a fordulat, mert a 35. percben végre egy gyors magyar támadás futott: Puskás–Hidegkuti–Kocsis összjáték után jobbösszekötőnk elhúzott Apolzan mellett, és négy méterről a bal alsóba gurított (2:1). Sőt a 44. percben Puskás előretört, és egy szép cselt követően 17-ről nagy erővel kapura suhintott. A labda a vetődő Toma melléről kipattant, mire érkezett Hidegkuti, s hat méterről magasan a kapu jobb oldalába bikázott (3:1).

Tóth, Fenyvesi, Puskás

Ekkor már nem volt a pályán Tóth II, aki a szünetben úgy fogalmazott: „Annyira felidegesítettek a bekiabálások, hogy én kértem a lecserélésemet."

Másnap ehhez az NS a következő kommentárt fűzte: a közönség nem volt sportszerű, amikor a csatárt zavarta a bekiabálásokkal és Budait követelte a csapatba. Tóth II nem érdemelte meg ezt a barátságtalan fogadtatást. Kitűnő játékos, aki néhány hónappal korábban jól játszott az angolok elleni 7:1 során is, majd a vb-n hősi erőfeszítést tett, amikor a brazilok elleni negyeddöntőben „a lábán alig állva, sántikálva, nagy fájdalmával mit sem törődve küzdötte végig a mérkőzést, s igyekezett minden erejével valami hasznára lenni a csapatnak".

Kocsis Sándor ahogy debütálásakor,
 most is két gólt szerzett Románia ellen
Kocsis Sándor ahogy debütálásakor, most is két gólt szerzett Románia ellen

És e bírálatot a szerző még ki is tágította: „annak ellenére, hogy Tóth II maga kérte ezt, nem kellett volna kicserélni. A közvélemény szava rendkívül fontos, de egy válogatott mérkőzés során ne a közönség válogasson!"

Miközben a román játékosok kissé izgatottan vonultak az öltözőbe, és vezetőik csitítgatták őket, a magyar pihenőhelyen Sebes Gusztáv kapitány figyelmeztette labdarúgóinkat, hogy a folytatásban az egyéni játék helyett fordítsanak nagyobb gondot a csapatmunkára, az újonc Fenyvesit pedig bátorította, hogy ne ragaszkodjon olyan mereven az oldalvonalhoz, merjen bekanyarodni, kapura törni, sőt lőni is.

(Ismert tény: Czibor kalandozásaira is hatott, hogy az oldalán játszó összekötő, azaz Puskás hajlamos volt labda nélkül hagyni saját szélsőjét – ballal ugyanis jobbfelé adott szívesebben passzokat –, így az „rákényszerült", hogy maga keressen lehetőségeket a kibontakozásra.)

Budai, Lóránt, Várhidi

A második félidő elején szépen és pontosan adogattak támadóink, akik szinte állandó jelleggel az ellenfél kapuja előtt tanyáztak ekkor. Kocsis fantasztikus fejesét például csak a levegőben úszva tudta a léc felé tolni Toma. A látogatók teljesen beszorultak, de többnyire jól tömörültek.

Az 53. percben viszont nem: Fenyvesi hallgatott a tanácsokra, és miután Zavodával harcolva a hátvéd elcsúszott a tizenhatos sarkánál, szabaddá vált előtte az út befelé. Nem lőtte rá, bár megtehette volna (ennek amúgy igen jó visszhangja volt a szurkolók körében), hanem élesen beadott, és Hidegkuti pár lépésről nagy erővel a kapuba vágta a labdát. (4:1).

Ezután eleinte még mindig a mieink irányítottak, de lassan feljött az ellenfél is, amely már három, olykor négy csatárral támadott. Jókor született tehát az ötödik magyar találat. A 68. percben Kocsis a jobbösszekötő helyéről meredeken szöktette Budait, aki nagy lendülettel érkezett a labdára, és a kifutó kapus mellett élesen a jobb sarokba helyezett (5:1).

Ettől fogva a magyar együttes láthatóan könnyített az iramon, így a hajrára kezdett ellaposodni a játék, a román akciók pedig rendre lesre futással végződtek. Ugyanakkor egyre több szándékos szabálytalanság is becsúszott mindkét együttestől. E durvaságokat magyar részről főleg Lóránt és Bozsik követte el, ám mint az NS később kiemelte, a nézők sportszerűek voltak, és „román sportbarátainkra is jóleső hatást tett, hogy a közönség saját játékosaival szemben is kifejezést adott elégedetlenségének", ha ilyet látott.

A lagymatag, csapkodó végjátékot már csak ritkán színesítették mintaszerű támadások – az egyik ilyen román kapufával zárult. Az utolsó negyedórára beállt amúgy újabb két cserénk is. Várhidi Lóránt helyére került („erre nem volt semmi szükség, hacsak attól nem kellett félni, hogy még egy durvaság után Lórántot kiállítják"... – írta aztán a Népsport), míg a háló előtt Komáromi foglalt helyet. („Grosics szinte már ragaszkodik ahhoz, hogy az utolsó negyedórát átengedje a tartalékjának. Ez is fölösleges. A kapusnak sokféle tulajdonságát gyakorolnia kell, de a jószívűségét e legkevésbé" – ismét egy idézet a másnapi visszapillantóból.) Az 5:1 viszont már nem változott.

Sebes, Lantos, Bozsik

„Válogatottunk ma nem játszott úgy, ahogyan valóban tud – értékelt a lefújást követően Sebes Gusztáv kapitány. – Ez érthető is: a vébé után kissé kiengedtek a fiúk. A bajnokik torlódása miatt nem a megszokott módon folytak az előkészületek. Az edzőmérkőzések ritkábbak voltak, mint a múltban, emiatt a két újoncnak sem volt alkalma, hogy beilleszkedjék. A második félidőben azonban mindketten erősen feljavultak és hozzáidomultak a csapat stílusához. Mindenesetre dicséretre méltó volt az együttes lelkes játéka. A szünet után kijött a mienk technikai fölénye, egy-két játékosunknak azonban muszáj erősen javulnia – elsősorban Puskásnak, akinek a testsúlyából le kell adnia két-három kilót."

„Mindkét fél sokkal többre képes, mint amit most nyújtott. Csapatunk legtöbbször nem volt képes tömör védekezésből gyors ellentámadásba átmenni" – értékelt ugyancsak szigorúan a már említett Dobay a látogatók részéről, hiányolva az általuk elképzelt taktika megvalósítását.

És hogyan látta az NS? Egyénileg Kocsis, Lantos, Hidegkuti és Bozsik produkcióját emelte ki, míg összességében azt írta csapatunkról – melyet már eleve nagy szeretettel fogadott a közönség és a levonuláskor ütemes tapssal fejezte ki elégedettségét –, hogy megérdemelte a szimpátiát a válogatott, elsősorban azért, mert bár elmaradt attól a formájától, amellyel „emlékezetes nagy feladatait tudta megoldani, így is nagy gólarányú győzelmet aratott a lelkesen játszó, keményen védekező románokkal szemben".

A magyarok formája körül kétségtelenül bizonytalanság uralkodott, melyet a látvány aztán bizonyos fokig igazolt is, csapatunk futballja ugyanis távol állt a kiegyensúlyozottól. A győzelem azonban „minden elismerést megérdemel, ám a mutatott játékot legfeljebb csak biztató kezdetnek lehet nevezni, melyet további lényeges fejlődésnek kell követnie."

Feltétlenül dicséret illette ugyanakkor játékosaink lelkesedését, amelyre szükségük volt ahhoz, hogy a meglehetősen egyenetlen színvonalú mérkőzésen a két csapat közt meglévő tudásbeli különbség kidomborodjék. „Mindent egybevetve: válogatottunk újra szép sikerrel örvendeztette meg a sportkedvelő tömegeket."

English, Kocsis, Grosics

A szurkolók persze örültek, de azért már az egy héttel későbbi, egyértelműen keményebbnek ígérkező idegenbeli fellépésre gondolva azt is mondogatták: Moszkvában ez nem lesz elég! Egy angol újságíró, hallva az igen óvatos, mértéktartó, s néha fejcsóváló véleményeket a hazaiak szerepléséről, a következőt jegyezte meg: „Hát... Ha az angol közönség ilyen játékot látott volna, amilyet ma a magyar csapat mutatott, a lelkesedéstől szétszedte volna a pályát... Egy kicsit túl igényes a magyar közönség..."

Mire az öntudatos (volt mire!) válasz az újságtól: a magyar csapat nemcsak kialakult együttes, hanem klasszisok tekintetében is jobban áll, mint akármelyik más ország válogatottja. Tehát még mérsékeltebb formában is tud úgy teljesíteni, ami a külföldieket a legnagyobb elismerésre készteti. A magyar közönség azonban ismeri saját csapatát, és tudja, mire képes. És tisztában van vele, hogy ennél jóval többre is...

Jött is rögtön a szovjetunióbeli vendégeskedés – az első összecsapás a két ország között. Már a 19-i díszvacsorán ez járt az Aranycsapat tagjainak fejében, különösen Svédország (a következő vb ezüstérmese) ijesztő kudarca fényében (a két év múlva sorra kerülő melbourne-i olimpia aranyérmeseinél). Íme egy diskurzus az asztal mellől:

– Mi lesz vasárnap? – kérdezte szomszédjától Grosics.
– Nem lesz baj! – felelte Kocsis. – Amikor nagy a feladat, másképp megy a játék. Emlékszel? A svédek ellen sem ment, és utána jött a hat három!
– Nagy eredmény az a hét null Moszkvában! Pedig a svédek is tudnak.
– Nagyon jól kellett játszaniuk a szovjeteknek.
– Majd meglátjuk, Kocka sporttárs...

Jasin, Netto, Zavoda

Az izgalommal várt meccs – sok fiatal bevetésével – 1:1 lett. A többek között Jasin kapussal, Nettóval, Szimonjannal felálló szbornaja támadólag lépett fel, de végül is a rossz helyzetkihasználásunk miatt kellett beérnünk döntetlennel. A szovjet „mumusok" ellen később sem ment igazán, csak a legritkább esetben sikerült őket felülmúlnunk.

De azért a berni csapás után ez továbbra is inkább csak ritka kisiklásnak számított (mármint hogy nem nyertünk). A hanyatlás, a csúcsidőszak (1952–54) utáni törvényszerű visszaesés nem egyből következett be. Majd csak 1956-ban jöttek sorra a gyengébb eredmények – addig viszont 18 meccset játszottak legjobbjaink a vb-től számítva, és ezeket három iksz híján mind megnyerték, 74:22-es gólaránnyal! A csapat átlagban több mint négy gólt lőtt meccsenként, pedig az olaszokkal, a svédekkel, a svájciakkal, a skótokkal, a csehszlovákokkal is megütközött!

Na, ezért mondta a románok jobbhátvédje, Zavoda az őszinte elismerés hangján: „Az ember sohasem tudta kiszámítani, hogy mit fognak a következő pillanatban csinálni a magyar csatárok. Nem véletlen, hogy a világ legjobbjaiként emlegetik őket mindenfelé a világon!"

 

 

1934-ben e napon szomorkás kis hírecske jelent meg az NS-ben – olyan, amilyeneket főleg a rendszerváltozás után, a kilencvenes-kétezres években, azaz napjainkban olvashat(t)unk sokszor. „Mostanában csak igen ritkán adhatunk hírt új sporttelep létesüléséről. Annál gyakoribb újságnak számít a már meglévők megszüntetése." Eddig a hasonlóság. Kiderült, hogy a hétezer lakosú Valéria-telepen (a Ferencvárosban található, első világháborús szükségbarakkokból kiépült szegénynegyed, amelynek helyén ma a József Attila lakótelep áll) lévő két pálya jutott egyszerre a felszámolás sorsára: a Valéria SC és a MOVE Valéria-telepi Széchenyi TE telepe. A telek a főváros tulajdonát képezte, amely értesítette az érdekelt egyesületeket, hogy a következő két hétben bontsák le a pályákat, mer a területet bérbe adják – szántóföldnek. Na, ehelyett ma azt olvasnánk: újabb bevásárlóközpont épül.

1964-ben e napon érkezett a hír Addisz-Abebából a Népsport szerkesztőségébe, hogy az etióp sport nagy büszkesége, a római olimpián maratoni futásban (akkor még mezítláb!) emlékezetes diadalt arató Abebe Bikila vakbélgyulladással kórházba került, és a vizsgálat műtét szükségességét állapította meg. A sportoló azonban ennek ellenére reménykedett abban, hogy nem kell lemondania a szereplésről a néhány héten belül kezdődő tokiói játékokon. „A műtét igazán nem szerepelt a felkészülési terveimben... – mondta szomorúan. – Bízom benne azonban, hogy nem okoz majd nagyobb zavart, és az olimpiáig rendbe jövök, mert szeretném megvédeni a bajnoki címemet". Megvédte, méghozzá a világ addigi legjobb idejével (2:12:11.2)...

1974-ben e napon véget ért a Lengyel kerékpáros körverseny, amelyen hét ország sportolói vettek részt. A befejező napon három hazai kerekes zárt az élen, ám összetettben nem változott a sorrend: a harmadik a lengyel Matusiak lett, a második Peeters, míg az első a szintén belga, 24 éves Ludo Delcroix, a két esztendővel korábbi müncheni olimpia egyéni időfutamának negyedik helyezettje, aki pályája csúcsaként öt évvel később majd megnyert egy szakaszt a Tour de France-on.  Ennél azonban érdekesebb, hogy a díszes serleg mellé ezúttal személyesen a szejm (a lengyel országgyűlés) elnökétől vehette át a versenykiírásnak megfelelően járó másik díját – egy Polski Fiat 126-ost. Hogy mit kezdett egy belga egy „kispolákkal..."

1994-ben e napon játszotta le harmadik csoportmeccsét a magyar női kézilabda-válogatott az első ízben kiírt Európa-bajnokságon: a mieink 24–16-ra verték meg Romániát. Elsősorban Meksz Anikó kapus, illetve Kocsis Erzsébet (8 gól) és Farkas Ágnes (9) tűnt ki játékával a csapatból. Ekkor már túl voltunk a csehek legyőzésén és a szlovákok elleni döntetlenen, utóbb pedig a házigazda (és ettől függetlenül csoportgyőztes) Németországot felülmúltuk, míg Oroszországtól csúnyán, nyolc góllal kikaptunk. Sajnos ez csupán a kezdete volt egy rossz sorozatnak, mert az elődöntőben (ahová csoportmásodikként egyből bekerültünk) a dánok ellen egy góllal, majd a bronzmeccsen a norvégokkal szemben öttel maradtunk alul. (A döntőben a hamarosan olimpiát nyerő Dánia a németeket is megverte.) Laurencz László együttese egy évvel később aztán – igaz, hazai pályán – ezüstérmet szerzett egy még rangosabb tornán, a világbajnokságon!

2004-ben e napon: rendezték a gyorsaságimotoros-vb Japán Nagydíját, amelyen mindhárom géposztályban fölényes Honda-siker született (Motegiben ez korábban semelyik másik márkának nem jött össze). A 125-ösöknél győztes olasz Andrea Dovizioso és a 250-es kategóriában diadalmaskodó spanyol Daniel Pedrosa ráadásul annak is örülhetett, hogy a világbajnoki összesítésben is nagyon elhúzott üldözőitől, ami vb-címmel kecsegtette őket (okkal, mint utóbb kiderült). A MotoGP-ben nyerő Tamada Makoto ugyanezt nem mondhatta el magáról, mivel az ő mezőnyében az olasz motoros legenda, Valentino Rossi állt az élen Yamahájával, aki szintén növelni tudta az előnyét a frissen szerzett második helye révén (japán riválisa csupán ötödik volt ekkor). A három futamelső közül a legkisebb különbséggel (bő 3 másodperccel) Pedrosát intették le, de a Honda ezt cseppet sem bánta, mert a 250-eseknél a másik két dobogós (a spanyol Toni Elías és a japán Aojama Hirosi) is őket képviselte... A történeti hűség kedvéért: a 125-ös kategóriában induló két magyar közül a három évvel későbbi világbajnok Talmácsi Gábor nyolcadik lett Malagutijával, míg az apriliás Tóth Imre akkorát bukott (amitől saroktörést és agyrázkódást szenvedett), hogy emiatt azonnali leintették a versenyt, amelyet majd újra kellett indítani.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik