BAKOS GÉZA 2010.08.13 08:24 Frissítve: 2014.05.30 02:29

Légióskörkép: magyar főszereplők nyugaton

A nyolcvanas évek végén hazánkból, a (bomlófélben lévő) vasfüggöny mögül a futballisták még nem igazolhattak dömpingszerűen a határon túlra, és – más okból – a kinti klubok sem alkalmazhattak tömegesen külföldieket. Pontosan huszonegy éve akadt egy nap, amikor huszonnégy órán belül két neves játékosunkról született meg az egyezség a kérőjével, míg másik kettő gólt rúgott és remekelt valamelyik jegyzett nyugati ligában. Egy ötödik társuk pár nap csúszással csatlakozott e kis csoporthoz – másik öt légióssal kiegészítve ők alkották a magyar válogatott gerincét. Pillanatfelvétel 1989-ből.

Időrendben haladva Disztl Lászlóval kell kezdenünk, akinek ügyére 1989. augusztus 13-án, vasárnap hajnalban került pont a hosszú szombati tárgyalások után. A Bp. Honvéd 27 éves középhátvédje 150 ezer dollárért öt évre az FC Bruges játékosa lett.

Kiprich a Feyenoordban (Fotó: Action Images, archív)

Szerződését némi szóbeszéd övezte, a korábbi bundaügyekre utalással a „korrupció melegágyaként" emlegetve a kispesti klubot, amely a vádak szerint egy Magyarországról kitiltott menedzser révén hozta össze a 11-szeres (pályafutása során majd összesen 28-szoros) válogatott játékos eladását. A klub akkori ügyvezető elnöke visszautasított mindenféle gyanúsítást, mondván, ők a belga klubbal alkudoztak, másokkal nem állnak pénzügyi kapcsolatban, de különben is, kinek mi köze ehhez, amúgy meg nem dolguk lenyomoztatni üzleti partnereiket. Még továbbá: ha ennyi valutát tudnak szerezni az ország számára, ezen belül ennyi millió forintot a klubnak, akkor azért „az ördöggel is megéri egyezkedni"...

Nem tisztünk igazságot tenni a vitában, csupán megjegyezzük, hogy a megbeszéléseket a határon túl, a(cseh)szlovákiai Révkomáromban folytatták le a felek (magyarán a Budapesthez legközelebb eső és legkönnyebben megközelíthető külföldi városban, ahol a vendégeknek nem kellett a Magyar Népköztársaság területére lépniük...), viszont az egyik hivatalos magyarázat úgy hangzott erre, hogy a bruges-iek másik kiszemeltje egy pozsonyi bekk volt, akit az esetben vettek volna meg, ha a Disztl-féle kontraktus meghiúsulna.

Maradva a futballnál: a Csepel–Honvád meccs láttán dönthették el végleg a flamand klubnál, hogy kell nekik Disztl Péter kapus öccse, aki egy héttel később már odakint tájékozódott a körülményekről – ennyire villámgyorsan nyélbe ütötték az üzletet a XIX. kerületi klub, az MLSZ és az Országos Sporthivatal mozgósításával, hogy a védőnek még az UEFA-kupa-nevezési határidőként megszabott 15-e előtt rendben legyen az összes papírja.

 „Olykor az hiszem, nem is igaz ez az egész. Arról volt halvány értesülésem, hogy Belgiumból már tavasszal is figyeltek, de a Csepel elleni találkozó napjáig fogalmam sem volt arról, hogy az FC Bruges-ről van szó. Őszintén szólva, alaposan meglepődtem" – nyilatkozta néhány nappal később a Népsportnak Disztl László.

„Elmondták, hogy velem együtt négy külföldi játékosa van az FC Bruges-nek. Egy megkapja a belga állampolgárságot, így egyszerre mind a négyen pályára léphetünk. Különben csak három légiós szerepelhetne a belga bajnokikon – tért ki újabb gyakorlati tudnivalókra, majd klubváltása érzelmi vonatkozásairól is szót ejtett. – Az álmaim, szerencsére, sorra valósággá válnak. Annak idején Baján élvonalbeli csapatról, NB I-ről ábrándoztam, aztán a Videotonnal eljutottam az UEFA-kupa-döntőbe is. Majd kifejezetten azzal a céllal szerződtem a Honvédhoz, hogy itt bajnokcsapat tagja lehessek, és stabilabbá váljon a helyem a válogatottban, valamint könnyebben juthassak külföldi szerződéhez. Minden teljesült!"

A Honvéd színeiben kétszeres magyar bajnok Disztl Lászlóval új csapata egy év után visszaszerezte az élvonalbeli aranyérmet, majd két esztendővel később ugyanezt a sikert megismételte. Ottani öt idénye alatt még egy kupa- és négy Szuperkupa-trófea megszerzésében is része volt a légiósnak, aki kintléte alatt csak ritkán koptatta a kispadot, majd egy szezon erejéig a Videotonhoz visszatérve fejezte be 1995-ben a profi pályafutását.

Ugyancsak ezen a vasárnapon dőlt el egy másik, még sokkal nagyobb volumenű szerződés sorsa. Szombaton még úgy nézett ki, hogy további maratoni tárgyalások lesznek (állítólag már előtte is egy hétig szinte éjjel-nappal folytak), ám másnap késő estére a Tatabányai Bányász dűlőre jutott a Feyenoorddal Kiprich József ügyében. A 36-szoros (70) válogatott jobbszélső öt évre kötelezte el magát, míg a vételára – mint a holland féltől kiderült, mert a magyarok nem árulták volna el a sajtónak – 596 ezer dollárra rúgott.

„Nagyon örülök, hogy sikerült a nagy múltú Feyenoordhoz szerződnöm. Az meg csak külön jó, hogy Rotterdamban van Róth Antal is, mert az első hetekben valószínűleg nehézségeim lesznek, miután nem beszélem a nyelvet – fogalmazott a 26 éves csatár, az 1985-ös bécsi osztrák–magyar (0–3) hőse, aki a szakmai háttérről is kifejtette a meglátását. – Három éve húzódik az eladási ügyem, most mégis úgy érzem, jól jártam. Elterjedt a hír a városban, hogy azért nem tud eladni a Tatabánya, mert sokat kér értem. Erről az a véleményem, hogy a korábbi tárgyalások részben azért hiúsultak meg, mert azokon a mérkőzéseken, amelyeken a megfigyelők jelen voltak, »betliztem«. Úgy gondolom, ezúttal azért ment minden ilyen gyorsan, mert Pim Verbeek edző mielőbb pályára szeretne küldeni."

Az említett trénerről annyit, hogy őt láthattuk az idei vb-n Ausztrália válogatottját irányítani, míg Rotterdamban tőle függetlenül is nagyon várták Kiput, akit nem befejező csatárnak szántak, hanem a tervek szerint a mélyen előretolt Wlodzimierz Smolarek (az ebben a klubban felcseperedő, majd sokat játszó, Lengyelországban még ma is aktív Ebi Smolarek apja) mögött kellett érkeznie a második hullámban.

Mint kiderült, ez egy nagy találkozás volt! A hazája három nagycsapata közé tartozó Feyenoord éppen az egyik legrosszabb időszakát élte, és bizony már a kieséstől kellett tartania. A magyar szélsővel viszont elindult felfelé az emelkedőn, és a szezon végén a 11. helyig kapaszkodott. Kiprichet azonban már a legelején nagyon megkedvelték a szurkolók játéka, góljai, küzdőszelleme és a személyisége miatt.

Hamarosan az egyik kulcsember lett, és hat évig töltött be fontos szerepet a klub életében! Egyetlen idényt leszámítva mindig húsznál több bajnokin lépett pályára, összesen 53 gólt lőtt az élvonalban, és a négy kupadiadal, illetve az egyszeri KEK-elődöntős szereplés mellett 1993-ban visszajuttatta társaival a Feyenoordot a holland futball csúcsára. Az elsőt leszámítva minden évadjában nyert egy trófeát!

(Sajnos a 29 éves és ugyanennyiszeres válogatott – ebből egy ekkor még hátravolt – pécsi Róth Antal kimaradt a jóból: ő három évvel hamarabb érkezett a kikötővárosba, ahol épp ekkor kezdte a negyedik, egyben utolsó szezonját, mielőtt krónikus sérülése visszavonulásra nem kényszerítette – ezúttal pont nem lépett pályára, de ezt nem kellett bánnia, mert így legalább nem volt része az előző idényben alsóházi Utrechtnél elszenvedett 3–0-s vereségben. Nem véletlenül mondtuk, hogy volt honnan felemelni a csapatot...)

Mielőtt Kiprich visszajött volna a Tatabányához, még volt három évadja Cipruson (meg majd egy a holland Den Boschnál) is, és az első évben minden létező díjat besöpört az APOEL Nicosia színeiben! Huszonöt bajnoki gólt lőve ez nem véletlen... A szigetországban, de főleg Rotterdamban máig szívesen emlegetik az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb magyar légiósának nevét.

Szintén Hollandiában futballozott a húszegynéhány évvel ezelőtti Ferencváros egyik nagy kedvence, a gólvágó Fischer Pál. A cikkünkben tárgyalt labdarúgók közül tán neki jutott a legnevesebb alakulat: az Ajax. A 23 esztendős játékos számára a belépőt oda a zöld-fehéreknél mutatott játék, a két kupadöntő és a bajnoki ezüstérem jelentette, valamint a 4 válogatottság (később 19 lett belőle).

Első németalföldi fellépéséről az NS tudósítója a következőképpen számolt be: „Felesleges volt az aggodalom, Fischer remekül mutatkozott be az Ajaxban a bajnoki rajton. Az amszterdamiak az újonc Den Haag otthonában léptek pályára, és nyertek 4–0-ra. Fischer is kivette a részét a gólgyártásból, ő lőtte a másodikat. A csapatkapitány Van't Schip labdájával egyedül léphetett ki, vezette vagy harminc métert a labdát, aztán a kapust is kicselezve lőtt gólt. De nem is ez volt az igazi nagyjelenete! Fejelt egy kapufát is, méghozzá remek mozdulattal. A meccs után is lelkesen ünnepelték, a játékos a legszebb reményeket látszik megvalósítani. Gyors volt, agresszív, uralta a légteret."

Sajnos amilyen parádésan alakult ez a hétvége számára (is), annyira nem sikerült végül gyökeret eresztenie az Ajaxban, ahol persze nem lehetett könnyű dolga, hiszen néhány évvel később az amszterdamiakból vált a kontinens legjobb csapata, és a felemelkedés csírája már ekkor is ott rejlett a gárdában – vagyis nagy volt a konkurencia. Fischer mindenesetre holland bajnokként jött haza, majd itthon a Fradiban egy szezon alatt begyűjtött egy ezüstöt, egy kupadiadalt, illetve egy megosztott gólkirályi címet is. Bajnok végül a Kispest-Honvéddal lett 1993-ban, de miután visszatért külföldről, sehol nem volt maradása, évről évre mindig új együtteshez igazolt. Huszonhat éves kora után már a válogatottban sem játszott.

Tartósabb öröm jutott az MTK-ban ismertté váló Bognár Györgynek, aki egy eddig nem említett harmadik bajnokságban szerepelt. Kisebb klubban futballozott, mint az eddig felsoroltak, de erősebb ligában: a francia Toulon profija volt, immár egy esztendeje. Ezúttal pedig éppen a 28 éves, 27-szeres (50) válogatott középpályás volt az aktuális forduló egyik sztárja! Riviérai csapatának az előző heti megalázó kudarcot kellett feledtetnie – és sikerült is: a gárda esélyt sem hagyott az újonc Brestnek.

A 22. percben Bognár lövését kézzel hárította a tizenhatoson belül a vendégek egyik védője. A büntetőt maga a magyar játékmester vágta be a hálóba. Az 59. percben aztán már „rendes" gólt is szerzett: Burszacs lepattanó lövését varrta be minden teketória nélkül. Ezzel a Toulon a Bordeuax mögött holtversenyben a második helyen állt – olyan együttesek előkelő társaságában, mint a Nantes, a Marseille és a PSG!

Bognár György ezzel együtt még két idényt húzott le a dél-francia kiscsapatban, amelyben összesen 61 meccsen 8 gólt szerzett, majd átköltözött egy évre Belgiumba, a patinás Standard Liege-hez. Onnan jött vissza Magyarországra, ahol még volt néhány jó éve a BVSC-nél.

És ha már a Ligue 1: néhány nappal később érkezett a hír, hogy hosszas huzavona után megállapodás született Kozma István ügyében. Az Újpest 16-szoros (40) válogatott középpályásának bordeaux-i szerződéséről már korában megállapodtak, de most azt is sikerült tisztázni, hogy a 800 ezer dolláros vételárat részletekben törleszti a vevő. A Girondins-nél nem titkolták: nem tartják meg a 25 éves labdarúgót, hanem továbbadják a Dunfermline-hoz, mivel a skót első osztály szerintük jó iskola a profi életbe való beilleszkedéshez.

Más kérdés, hogy a jelentéktelen brit egylettől Kozma végül soha nem került vissza a Bordeaux-hoz, hanem három idényen át volt az egyik kedvence a szigetországi klub szurkolóinak, és teljesítményével majdan kiérdemelte, hogy a „nagy" Liverpool szerződtesse. Sajnos az egyetlen anfieldi idényében hat bajnoki és három különböző kupameccs jutott neki összesen, és egyáltalán nem marasztalták. Cipruson, a fentebb már szóba hozott APOEL-nél azonban „kivirágzott", majd két esztendő után visszajött az NB I-be, ahol az Újpestben és két másik együttesben szerepelt még. 

Visszatérve 1989 augusztusához: a vizsgált négy plusz két futballistán kívül válogatottunk alapemberei közül nívós bajnokságban rúgta a labdát Kovács Kálmán (Auxerre), Vincze István (Lecce), Garaba Imre (Charleroi) és nem utolsósorban Détári Lajos (Olympiakosz) is, de utóbbiaknál még nem kezdődött el a bajnoki idény. Ha csak a magyar játékosállomány akkori krémjén múlik, talán ott lett volna a helyünk az 1990-es vb-n is – ám 16 esztendő után először nem jutottunk ki, és lassan mindenki előtt nyilvánvaló lett: (máig tartó) mélyebb válság rejtezett a felszín alatt...

 

1939-ben e napon újabb mérkőzést játszott a Franciaországban túrázó Kispest, ezúttal az előző idény 11. helyezettje, a Le Havre ellen. Az északi kikötővárosban a vége ugyanúgy döntetlen lett (2:2, a magyar gólokat Olajkár I és Nemes lőtte), mint néhány nappal korábban az ország túlsó, déli felén egy sokkal rangosabb riválissal szemben: akkor a vendégek a bajnoki ezüstérmes – tehát már akkoriban is jól csengő nevű – Marseille-jel játszottak 4:4-et. A nagy rohamokkal kezdő Olympique előbb két góllal húzott el, majd kétszer is eggyel, de a Kispest az első félidőben Devecseri és Nemes, a másodikban pedig Kincses és Olajkár II révén egalizált. Legközelebb már a győzelem sem maradt el: a szintén élvonalbeli Cannes-t 0:1-ről fordítva Déri, Nemes és Zalai találatával 3:1-re verte meg az itthoni erősorrendben az idő tájt közvetlenül a dobogósok után következő együttes.

1969-ben e napon felkészülési meccset játszott a magyar A-válogatott az NB I B (vagyis a másodosztály) legjobbjaival – és bizony csalódást okozott! A végeredmény 4:3 lett (a „nagyok" találatait  Kozma, ismét ő, majd büntetőből Káposzta, végül Bene szerezte), de a kapott gólok száma ijesztően hatott. Az összeállítás (Szentmihályi – Káposzta, Páncsics, Szűcs, Ihász – Juhász, Göröcs – Fazekas, Bene, Kozma, Zámbó) a nevek alapján erős volt, ám azt Sós Károly szövetségi kapitánynak is el kellett ismernie, hogy nem ment a játék, vagy ahogy a sajtó fogalmazott: „nincs még csapatunk". Ez „mindössze" azért volt gond, mert közeledett a csehszlovákok elleni sorsdöntő szeptemberi vb-selejtező, amelyen a 3:2-es dániai vereséget kellett volna győzelemmel korrigálni. Sajnos azóta már tudjuk, hogy Párágában 3:1-es vezetésünkről a házigazdák egyenlíttettek (3:3), és végül a csoportelsőségről nem a (számunkra kedvező) gólarány döntött, hanem szétlövés egy semleges helyszínen: márpedig azt decemberben 4:1-re elbuktuk Marseille-ben, és ezzel a magyar futballválogatott története során először nem tudta magát kvalifikálni egy világbajnoki döntőre!

1979-ben e napon – miközben az elnök Lord Killanin éppen hazánkban tartózkodott az öttusa-világbajnokságon, és a rendezők jóvoltából a versenyek látogatása mellett mindennap más-más kulturális és turisztikai programon múlatta az időt – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság illetékes testülete úgy döntött, hogy az 1980. évi téli (Lake Placid) és nyári (Moszkva) játékokon részt vevő összesen mintegy 13 500 sportoló utazási költségeihez egymillió dollárral járul hozzá a szervezet. Természetesen ezt az (akkoriban még a mai értékénél nagyobbnak számító) összeget méltányosan tervezték szétosztani, figyelembe véve a szegényebb nemzeti olimpiai bizottságok helyzetét és a földrajzi távolságokat.

1999-ben e napon szomorú hírek láttak napvilágot Belgiumban. Az egyik antwerpeni klinikán elvégzett térdműtétje után elhunyt Brima Kanu, az élvonalbeli Lokeren 21 éves labdarúgója. Az orvosok szerint a Sierra Leone-i játékos operációja sikeres volt, és nem értették, hogy miért állt meg a fiatal futballista szíve. A légiós öt évvel azelőtt, tehát még szinte gyerekként került klubjához, ahol a tartalékok között kapott lehetőséget, miközben bátyja, Musa az első csapat keretében szerepelt. Eközben Enzo Scifo esetében is komplikáció lépett fel, de neki szerencsére végül nem esett nagyobb baja. A korábbi 84-szeres válogatott sztár a deune-i kórház intenzív osztályára került, mivel komplikációk léptek fel a válloperációját követően: a 33 éves Anderlecht-játékos tüdejében vizenyő keletkezett. Állapota azonban az orvosok szerint kielégítő volt, majd meg is gyógyult, és visszatérhetett a pályára (igaz, már kevesebb szerepet kapott, és két év múlva a Charleroi-ból visszavonult, de ez persze a korából adódott).

2009-ben e napon a NOB végrehajtó bizottságának berlini ülésén eldőlt, hogyan változik meg a kajak-kenu olimpiai műsora, már a 2012-es londoni játékoktól. Eszerint a férfiaknál mindkét szakágban eltörölték az 500 méteres versenyeket, az egyest és a párost is. Cserébe a kajakosok két 200 méteres számot kaptak (K–1, K–2), míg a kenusoknál és a nőknél egyaránt bevezették a sprinttávú egyest. A magyar sportdiplomaták azért harcoltak, hogy az eddigi 12 helyett összesen 13 számot rendezzenek a sportágban, de a NOB ezt – a papírformának megfelelően – elutasította, mondván, limitálni kell az indulók létszámát. Így aztán míg a nálunk bivalyerős női szakág plusz egy lehetőségével jól jártunk (akárcsak talán a férfi kajakosok sprintviadalaival), az 500-as számokért fájhat a szívünk, elsősorban a dicső múlt, a rengeteg „középtávú" aranyérem miatt.