BAKOS GÉZA 2012.01.24 12:25 Frissítve: 2015.02.18 01:57

„Kőkorszaki” Dino kapott Serie A-s esélyt

Dino Zoff minden idők legidősebb labdarúgó-világbajnoka, mivel 1982-ben 40 évesen, 4 hónaposan és 13 naposan ünnepelhette az olaszok címét. De nemcsak egyszerűen jelen volt, hanem végig védve, csapatkapitányként jutott fel a csúcsra, mégpedig a negyedik vb-jén. És hogy addig ugyanúgy letett ezt-azt az asztalra, jelezték a különböző rekordjai (van másik olyan is, amely még mindig él!), illetve hogy az IFFHS a 20. század harmadik legjobb kapusának választotta Lev Jasin és Gordon Banks mögött. Edzőként is akadtak sikerei, és az sem mindennapos, hogy valaki két évtizeddel a játékoskarrierje után már trénerként is kifusson a korból... Hősünk hét esztendeje megkapta az utolsó(?) feladatát.


 

Dino Zoff megérdemelten hagyhatta ott a kéznyomát a Bajnokok Sugárútján

„Úgy tűnik, engem mindenki elfelejtett" – jelentette ki Dino Zoff egy 2003 júniusában megjelenő interjúban. Az élő futball-legenda a nyolcvanas években a Juventusnál kezdett edzőként dolgozni, majd a következő évtized során a Laziót erősítette, előbb sokáig mint tréner, aztán az elnöki székben (amelyből egy kis időre, a Zdenek Zeman és Sven-Göran Eriksson közti periódus erejéig még visszatért a padra is). 1998-ban pedig elvállalta az olasz szövetségi kapitányi posztot.

DINO ZOFF
Született: Mariano del Friuli, 1942. február 28.
A-ligás bajnoki meccsei: 570
Válogatottságai száma: 112 (olasz csúcs)
Klubjai játékosként: Udinese (1961–1963), Mantova (1963–1967), Napoli (1967–1972), Juventus (1972–1983)
Edzői pályafutása: Juventus (1984–1986, kapusedző), olimpiai válogatott (1986–1988), Juventus (1988–1990), Lazio (1990–1994, 1996–1997), szövetségi kapitány (1998–2000), Lazio (2001), Fiorentina (2005)
Sikerei játékosként: Európa-bajnok (1968), világbajnok (1982), 6x olasz bajnok (1973, 1975, 1977, 1978, 1981, 1982), 2x Olasz Kupa-győztes (1979, 1983), UEFA-kupa-győztes (1977). 2x BEK-döntős (1973, 1983)
Sikerei edzőként: Eb-2. (2000), Olasz Kupa-győztes (1990), UEFA-kupa-győztes (1990), 2x bajnoki 3. (1994, 2001)

„Egyes edzők kiesnek a csapatukkal, de másnap már van másik klubjuk, irántam meg senki sem érdeklődik. Külföldről ugyan megkeresett néhány klub, de egyik ajánlat sem volt túl vonzó. Olaszországban szeretnék edzősködni, és eszem ágában sincsen visszavonulni" – tette még hozzá.

Egy esztendővel később, Roberto Mancini távozását követően ismét szóba került a neve a Laziónál, de nem ő lett az utód. Pedig azon a 2004-es nyáron, valamivel korábban nagy megtiszteltetés érte: az argentin Diego Maradona, a francia Just Fontaine, a brazil Dunga, a szintén olasz Gianni Rivera és a portugál Eusébio mellett ő is helyet kapott a Monte-Carlóban egy évvel korábban létrehozott Champions Promenade-on.

Zseniális társaival együtt Zoff a Golden Foot nemzetközi zsűrijének ajánlásával nyert bebocsátást a halhatatlanságba, így augusztusban elhelyezhette a kézlenyomatát a Bajnokok Sugárútján.

Ezzel a döntéssel biztos, hogy az összes drukker egyetértett, hiszen Dino minden idők egyik legjobb kapusának számít, aki játékosként sikert sikerre halmozott. Az sem elhanyagolandó tény, hogy mindig nagyon sportszerű volt, a botrányok rendre elkerülték, és a legtöbb szurkoló rokonszenvét a mindenféle sztárallűrtől mentes viselkedésével is kivívta magának.

Zoff a megbízható és nyugodt kapus mintapéldája, aki szűkszavúsága és szenvtelensége ellenére mindig csapata irányítójaként is funkcionált. Az 1942-ben született észak-olasz származású klasszisra a magyar futballrajongók többsége Juventus-kapusként emlékezik, pedig 1961-ben a szülővárosához közeli Udinesében mutatkozott be, majd volt a Mantova és a Napoli labdarúgója is, s „csak" 1972-ben szerződött Torinóba.

A Juvéval az együttes történetének egyik legendájává vált, hat bajnoki címet, két Olasz Kupát és egy UEFA-kupát nyert. Miután a Hamburg ellen 1–0-ra elvesztett 1983-as BEK-döntőt követően 41 évesen befejezte, klubja szakmai stábjához csatlakozott, és amikor 1988-ban az olimpiai válogatottól visszatérve vezetőedzővé lépett elő, a „zebrákkal" e minőségében is maradandót alkotott, hiszen 1990-ben az Olasz Kupát és az UEFA-kupát egyaránt elhódították. (Utána mégis mennie kellett, s akkor került tartósan a Lazio kötelékébe.)

A VILÁGBAJNOK KAPUS

 

Két jelentős itáliai gárdánál dolgozott tehát, de a hosszú várakozásnak most egy harmadik vetett véget újabb fél évvel a monacói ünnepség után. A Fiorentina vezetősége 2005. január 24-én úgy döntött, hogy meneszti Sergio Buso mestert, a helyére pedig Dino Zoffot szerződteti.

A korábban kapusedzőként dolgozó Buso már maga is helyettes volt, hiszen a lilákat az előző évadban a Serie B-ből felhozó Emiliano Mondonicót váltotta a 7. fordulót követően. Diego Della Valle, a firenzei együttes tulajdonosa azonban nem elégedett meg a táblázat közepén hol előrébb, hol hátrébb elfoglalt helyekkel, ő ugyanis a következő évadban az UEFA-kupában akart indulni a csapatával, nem törődve azzal, hogy a 2002-es csődöt és alsóbb osztályú újrakezdést követően még csupán most érkeztek vissza az élvonalba.

A legendás olasz kapus

A majdnem 63 éves Zoff mindenesetre merész választásnak tűnt a 15. pozícióban szerénykedő, és épp a Roma elleni friss 1–2-n túllévő alakulatnál, hiszen ekkor már majdnem három és fél esztendeje nem ült kispadon – utolsó feladata a Lazio irányítása volt 2001 elejétől, de ez, a tavaszi bronzérem ellenére, hamar véget ért a következő szezonbeli gyenge rajt miatt. Aztán lehetett gyakran panaszkodni hallani, hogy senki sem keresi.

(Érdekes tény, hogy a Milannal hagyományosan rosszban lévő Della Valle, akinek egyik fő célja volt ekkoriban, hogy leváltsa Adriano Galliani Milan-alelnököt a profiliga elnöki posztjáról, éppen azt az edzőt kérte fel, aki 2000 nyarán csúnyán összeveszett Silvio Berlusconival...

A franciák ellen aranygóllal elveszített Eb-döntőt követően ugyanis a Milan-tulaj miniszterelnök gyakorlatilag lehülyézte a kapitányt, szerinte ugyanis a rossz taktika miatt buktak el azok után, hogy a normál játékidő leteltekor még a squadra azzurra vezetett. Zoff az ezüstérem másnapján emiatt lemondott.)

A lilákkal másfél éves megállapodást kötő egykori kapusfenomén a következőket nyilatkozta a beiktatásakor: „Örülök, hogy segíthetek a Fiorentinának, amely az egyik legeredményesebb olasz egyesület. Rendkívüli lelkesedéssel látok munkához, alig várom, hogy levezessem az első edzést. Az elmúlt hetekben többször is láttam a csapat meccseit a televízióban, de ez kevés ahhoz, hogy megmondjam: milyen célokkal vághatunk neki a tavaszi idény folytatásának, és szükségem van-e új játékosokra."

A nagy felkapaszkodás jelei azonban eleinte egyáltalán nem látszottak, zsinórban háromszor veszített a gárda, majd amikor egy reményt nyújtó siker után megint kínos kudarc jött, február végén a következő közlemény látott napvilágot: „Dino Zoff nincs veszélyben. Az edzőnk eddig jó munkát végzett, bár az eredmények nem ezt mutatják. Pályája során talán sohasem volt még ilyen nehéz helyzetben, de biztos vagyok benne, hogy tapasztalatának köszönhetően ki fogja tudni húzni a csapatot a kátyúból."

Ezek a mondatok Fabrizio Lucchesitől, a Fiorentina általános igazgatójától származtak, és cáfolták azt a pletykát, amely szerint a veterán tréner alatt ingott a kispad. A sportvezető véleményét támasztotta alá az a tény is, hogy Della Valle klubelnök a sienai bajnoki fiaskót követően szintén nem a szakmai főnököt hibáztatta: „Néhány játékosunknak szégyellnie kellene magát, hogy fel meri venni a fizetését ezért a produkcióért."

Egyszóval még nehezebb lett a helyzet, mint a trénercsere előtt volt, ám az utolsó négy fordulót sikerült vereség nélkül lehozni, és a zárónapi Brescia-verés (3–0) elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a firenzeiek – többek között a ki-ki meccsen megvert áldozatuk helyett – az utolsó pillanatban megmeneküljenek az osztályozótól, s így a kieséstől.

A liláknál azonban érthetően ennél többre vágytak, és Cesare Prandelli személyében új szakvezetőt bíztak meg – az utód a Parmánál szerzett elismerést, miután a szerény anyagi hátterű klubot kétszer is az ötödik helyig vezérelte az A-ligában –, és az ambícióhoz méltó erősítésekbe is fogtak.

Ekkor került az Arno partjára Sébastien Frey kapus, Stefano Fiore, Christian Brocchi és főképp Luca Toni, akik a már egy éve ott szereplő Martin Jörgensennel, Tomás Ujfalusival meg a többiekkel közösen egy évvel később BL-selejtezőt érő 4. helyezésnek örülhettek! Zoff ellenben azóta sem edzősködött, és nyilván nem is fog már, hiszen néhány hét múlva betölti a hetvenet...

Ráadásul a 2004–2005-ös idény legvégén, amikor a bennmaradást kiharcolták ugyan, de a munkája folytatásáról le kellett mondania, az egyik régi rekordja is a „kimúlás" szélére sodródott. Amikor ő 1983-ban a 22 szezon alatt összehozott 570 A-ligás mérkőzéssel a háta mögött szögre akasztotta a kesztyűjét (nem volt az a sokat kihagyó kapus: 332 egymást követő  Serie A-találkozó jelentette az egyéni csúcsát a hetvenes évekből), sokan úgy gondolták, hogy ennyi meccset soha senki sem fog lejátszani többé az első osztályban.

Ehhez képest 2005 nyarához érve így festett a vonatkozó olasz örökrangsor: 1. Zoff 570 mérkőzés, 2. Pagliuca 569, 3. Maldini 568. Elképesztően szoros lett a verseny, ráadásul Gianluca Pagliuca, a Bologna kapusa (korábbi Samp- és Inter-hálóőr), illetve Paolo Maldini, a Milan ikonikus hátvédje még a következő idény(ek)ben is javíthatta a statisztikáját.

És így is történt: előbb Maldini előzött, már azon az őszön, majd egy évvel később Pagliuca is az Ascoli színeiben – neki az volt az utolsó idénye, de a kapusok között élre állt, azaz Zoff a saját posztjának részlistáján is a második helyre szorult. Az igazság kedvéért persze el kell mondanunk, hogy Dino idejében a bajnokságok jelentős részét 16 csapattal rendezték, azaz neki egy idényben csak 30 meccse volt, szemben a szezononként 38 találkozóval „gazdálkodó" két kései „riválisával"...

És akkor a válogatottbeli teljesítményéről még nem is beszéltünk, pedig Zoff a Juve mellett ott is meghatározó egyéniség volt. Hazája kapusai közül a legtöbbször ölthette fel az azzurrik mezét: 1968 és 1983 között 112 alkalommal volt válogatott – e tekintetben épp most novemberben érte őt utol Gianluigi Buffon, aki nyilván nem marad sokáig holtversenyben vele (az is közös bennük, hogy négy-négy vb-n vettek részt).

A nemzeti mezt csak elég idősen, 26 éves korában – amikor Mantova helyett már a jobban szem előtt lévő Napoliban védett – felöltő Zoff két Eb-n is szerepelt, és mindjárt az elsőn, 1968-ban Európa-bajnok lett! 1982-ben, 14 évvel később pedig a jól ismert módon világbajnok is...

DINO ZOFF NAGYSZERŰ PILLANATAI

 

Ezen kívül ő az a kapus, aki a leghosszabb ideig nem kapott gólt nemzetközi mérkőzésen. 1972. október 7. és 1974. június 8. között 12 egymás utáni válogatott meccsen (ezek között hat vb-selejtező is volt, s az olaszok Anglia és az NSZK mellett a brazilokkal is játszottak), pontosan 1142 percig bevehetetlen volt a kapuja – tehát abszolút vitathatatlan, hogy jogosan lett 2004-ben a Bajnokok Sugárútjának első hálóőre.

Dino Zoff edzőként is hagyott maga után emlékezetes nyomokat, de elsősorban a gólvonal előtti több évtizedes produkciójának (lesz) nehéz a nyomába érni.