Kemény létszámstop a póló Olymposzán

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.08.16. 07:54
null
Kemény Dénesnek sosem volt könnyű dolga, amikor keretet kellett hirdetni (Fotó: Meggyesi Bálint)
Magyar vízilabdázónak lenni jó, hiszen ha igazán tehetséges, ragyogó esélye van felérni a csúcsra, szemben számos más országbelivel, aki hiába kimagaslóan ügyes, erős háttér és társak híján sosem lehet olimpiai bajnok. Ugyanakkor pólósainknak sokszor rettentő nehéz is: oly nagy a konkurencia, hogy még a legjobbak közül sem mindenki számára jut hely a dicsőséget arató nemzeti együttesben. Ez a bánat érte a kilencvenes évek egyik meghatározó alakját, Vincze Balázst is, aki annyi siker után éppen a legnagyobb küszöbén, a sydneyi játékok előtt hullott ki Kemény Dénes kapitány legutolsó rostáján.

Együttérzésre késztet azon kiemelkedő sportolók sorsa, akik korszakos alakjai voltak valamely sikeres csapatnak, de az igazán jelentős diadalnak – a keretet összeválogató szakvezető döntése nyomán – már nem lehettek részesei.

Hogy csak a leginkább szem előtt lévő futball utóbbi néhány világbajnok együttese közül szemezgessünk, a 2002-es vb előtt a sokadik virágkorát élő Romáriót nem vitték magukkal a brazilok (ahogy már az 1998-as tornára sem, igaz, akkor a sérülése miatt), a 2008-as Eb-n, illetve az idei vb-n pedig Raúl nem kellett a szintén végső győzelemig jutó spanyoloknak. (Bár a pöttöm dél-amerikai azért mégsem annyira tragikus hős, mert 1994-ben őt ünnepelte mindenki, míg az olyan eseteket nem soroljuk ide, mint amikor az ikonikus Michael Laudrup épp a dánok 1992-es Eb-csodájáról csúszott le – de önként.)

Ezúttal a magyar vízilabda történetéből elevenítünk fel egy hasonló esetet, amelynek éppen most tíz éve. Főszereplője rengeteg mindent elért hosszú pályája során, csakhogy mifelénk, ahol kis túlzással Dunát lehetne rekeszteni a pólós olimpiai bajnokokkal, könnyen háttérbe szorulhatnak a kollektív emlékezetben azok, akik „csak" Európa-bajnokságot, világkupákat meg „egyebeket" nyertek.

Kemény Dénes szövetségi kapitány remek játékosok egész tömegéből választhatta ki azt a 19 embert is, aki 2000 nyarán a bő keret tagjaként készült, hogy a három évvel korábban megkezdett új nagy sikersorozatot Sydneyben teljesítse ki. Már ebbe a névsorba sem került be számos olyan vízilabdás, aki máshol biztosan befért volna a nemzeti együttesbe.

Nehéz döntés volt, az előzőnél is nehezebb, amikor a végső utazó 13 személyt kellett kijelölni. A hat itthon maradó is igazi klasszisnak számított, de többnyire ifjú titánok, akiknek lehetett még dobásuk a későbbiekben is. És akadt, akinek más nem... Az utolsó szűkítés áldozatai: Kiss Csaba, Kovács Zoltán, Madaras Norbert, Pelle Balázs, Varga II Zsolt és Vincze Balázs.

A mester sem a játékosoknak, sem a közvéleménynek nem kívánta megindokolni a döntését, azt, hogy kit miért hagyott ki, illetve válogatott be, mivel az előző évekből rossz tapasztalatai voltak ezzel kapcsolatban. Ahogy fogalmazott: sokan kiforgatták a szavait, csúsztattak rajta, ezért ezúttal nem akart kommentálni.

„Hány álmatlan éjszakát okozott a döntés meghozatala?" – hangzott a Nemzeti Sport kérdése a kapitányhoz.

„Egyet sem. Álmatlan napokat okozott. Ennyivel az olimpia előtt még korai ez, de nincs mit tenni, hiszen az előírt határidő miatt most kellett határoznom. Az előző ciklushoz képest nehezebb lett a helyzet, mert sokaknak romlott a formája. Újra és újra átgondoltam a választást, mérlegre tettem mindenkinek a pozitív és az esetleges negatív tulajdonságait, pontról pontra végigskáláztam mindent. Óriási szívfájdalom volt bárkit is kihagyni, ám sajnos nem vihetek ki mindenkit. Relatíve a legjobb megoldás mellett döntöttem, tiszta a lelkiismeretem" – fogalmazott Kemény Dénes, aki az érintettek reakciójára is kitért.

„Örömmel tölt el a kimaradtak korrekt viselkedése, az, hogy mindannyian megköszönték a munkát, sőt kérték, hogy a továbbiakban is a válogatottal készüljenek. Egyedül Vincze Balázs mondta, hogy pihenni megy, amit az ő esetében teljes mértékben megértek."

A sorból név szerint is kiemelt Vinczét nyugodtan nevezhettük a csapathirdetés legnagyobb vesztesének. A válogatott csúcstartója (358 szerepléssel) három olimpián vett korábban részt, a 2000-es lett volna a negyedik. Az ötödik, a hatodik és a negyedik helyezés után ezúttal reálisan remélhette, hogy végre dobogóra tudna állni – sőt akár a tetejére is...

A neve fogalom lett az évek folyamán. Az Újpestben vált ismert pólóssá, és a lilák színeiben a magyar ob-elsőségek mellett előbb LEN-kupát (1993), majd BEK-et (1994) is nyert – ez utóbbit az óbecsei klub, a Becsej légiósaként is (2000), ugyanis 1996-tól négy évig Jugoszláviában szerepelt.

A válogatottal pedig már a Kemény-korszak előtt volt egy vb-bronza (1991), egy vk-aranya (1995) és két Eb-ezüstje (1993, 1995). A legnagyobb sikereket persze neki is a kilencvenes évek második fele hozta el. A 33 éves játékos higgadtan, ám annál keserűbben beszélt annak idején lapunknak a gyomorszájra mért ütéssel felérő döntésről, vagyis hogy az esztendő legfontosabb versenyén nem lehet ott:

„Csalódott vagyok. Úgy érzem, nem kaptam elég lehetőséget a bizonyításra, már ha tizenöt év után egyáltalán bizonyítanom kell. Szép dolog a nagyszámú válogatott fellépés, de sohasem ez járt a fejemben, csupán a sikert reméltem. A mostani olimpiai ciklusban nyertem két Európa-bajnokságot, világbajnoki ezüstérmet, világkupát. A csapattól nemcsak kaptam, hanem tettem is valamit érte."

Vincze Balázst rövid idő alatt másodszor érte megrázó hír. Nem is sok idővel az ötkarikás keretszűkítés előtt addigi klubja, a friss BL-győztes Becsej vált meg tőle, felettébb fura módon. Mástól kellett megtudnia, hogy szerződtettek a helyére valakit. Most pedig elúszott számára Sydney is.

„Olaszországba akartam menni, de már nem érdekel a szerződés. Eddig figyeltem arra, hogy igazán jó csapatban játsszak, ahonnan be lehet kerülni a válogatottba. Igaz, többen a szememre vetették, hogy a Becsejben keveset szerepeltem, de hát a posztomon két jugoszláv válogatottal kellett felvennem a harcot, úgyhogy nem volt egyértelmű a helyzet. Tehát ez is a visszájára fordult. Mostantól mindegy, hol pólózom. Ezért valószínű, hogy igent mondok a török Galatasaraynak, és utólag már azt is tudom, az lett volna a legjobb, ha elfogadom a Szeged invitálását, ahová játékos-edzőnek hívtak."

Arra a felvetésre, hogy a következő esztendőben Budapest ad otthont az Európa-bajnokságnak, határozott választ adott:

„Elég volt! Olimpiai dobogón akartam állni, és ennek még a lehetőségét is elvették tőlem. Most úgy érzem, a válogatottság többé nem érdekel, nem akarok a csapatban játszani. Hogy haragszom-e a kapitányra? Inkább úgy fogalmaznék, kavarognak bennem az érzések."

Még hozzátette azt is: tudta, hogy nincs minden rendben, hiszen keveset játszott a tesztmeccseken. Legbelül érezte, hogy ez lesz a döntés. A bejelentés után váltott néhány szót a kapitánnyal, majd a társakhoz szólt: „Szerettem volna veletek lenni, olimpiát nyerni, ami persze nem lesz könnyű. Drukkolok nektek! Sziasztok!"

Aztán elment.

 

1930-ban e napon a Ferencváros futballcsapata barátságos mérkőzést játszott a szlovákiai Érsekújváron, ahol a vigasztalanul szakadó eső ellenére már a pályaudvaron is nagy tömeg fogadta a budapestieket.  A 2500 néző előtt megrendezett meccsen a zöld-fehérek a legendás T-betűs csatársor remeklésével 6:1-re nyertek: Takács II mesterhármast ért el, de Táncos, Turay és Toldi is betalált – egyedül a balszélső Kohut nem. Igaz, másnap Pozsonyban az előző riválishoz hasonlóan lényegében csak magyarokból álló helyi csapat ellen ő is gólt lőtt, sőt duplázni tudott. A találkozó hőse viszont a négyet vágó Takács volt, az érdekessége pedig az, hogy a PTE a félidőben még vezetett – ebből lett az 1:6.

1940-ben e napon adott hírt arról a Nemzeti Sport, hogy a jugoszláv vízilabda-bajnokságban milyen csuda dolgok történtek. A ma is jól hangzó nevű Jadran Split és Jug Dubrovnik közti dalmát derbi első félideje nagyon izgalmas, de egyben felettébb durva is volt. A szünetben aztán váratlan esemény történt: sokan körülvették a játékvezetőt, nagy vita folyt, és amikor dr. Sef éppen jelt adott volna a második játékrész kezdésére, az egyik szurkoló egy evezővel meglökte, mire a bíró az egyensúlyát vesztve a tengerbe esett... A sportembert ugyan kihalászták, de nem volt hajlandó tovább vezetni a mérkőzést. Eközben a lapátos drukker gyorsan felszívódott, és később is hiába keresték...

1970-ben e napon tizenegy ország részvételével rendeztek Prágában nemzetközi gyorsaságimotoros-viadalt, amelyen a 125 kcm-es géposztályban értékes magyar siker született a kiváló Drapál János révén. A Bp. Honvéd versenyzője MZ gépén 31:19.3 perc alatt teljesítette a 62 kilométeres távot, és biztosan győzte le a második helyezett Döhnert és a szintén NDK-beli harmadikat, Prasst.

1980-ban e napon BEK-selejtezőt játszott a Bp. Honvéd. Ez nem volt jellemző akkoriban (ahogy a korai, augusztusi kezdés sem!), és ezúttal is csupán egyetlen előmeccsre volt szükség az egész mezőnyben, hogy teljes legyen a 32-es tábla. (Hiába, jóval kevesebb ország volt még, és nemzetenként csak egy-egy gárda a rangosabbik két kupában...). A katonacsapat a Népstadionba vitte az odavágót, de vesztére, mert a Vasas és a Ferencváros nagyjából azonos időben kezdődő bajnokija is elvonta a nézők egy részét, valamint az ellenfél sem hozta lázba a szurkolókat. Ma már vért kell szenvedni egy máltai együttes legyűréséhez is, de harminc évvel ezelőtt a Valletta FC még annyi ellenállást sem volt képes kifejteni a tudósítás szerint, mint egy megye 1-es alakulat. Tagjai arra rugdosták el a labdát, amerre bírták, ám még így is átjáróházként funkcionált a (tizenegy tagú) védelmük. Bár Tichy Lajos vezetőedző a meccs előtt nyugtalan volt, azért négy csatárral dobta harcba a tanítványait, akik már a 4. percben két találattal vezettek és végül simán, 8–0-ra nyertek (Dajka és Varga rúgott két gólt, Bodonyi, Garaba, Esterházy és Kocsis egyformán egyet). A folytatás a 3-as szám jegyében telt el: a kinti visszavágón 3–0-ra győztek a kispestiek, majd az első fordulóban 3–0-s összesítéssel búcsúztatták a portugál Sporting CP-t, utána pedig ugyancsak 0–3-mal estek ki a későbbi döntős Real Madriddal szemben.

1990-ben e napon a svájci színekben versenyző nemzetközi nagymester, Viktor Korcsnoj, aki 1974 és 1981 között nagy csatákat vívott Anatolij Karpovval a világelsőségért, fontos döntésként értékelte és üdvözölte Mihail Gorbacsov szovjet elnök azon rendeletét, amellyel több tucatnyi külföldön élő személynek adta vissza az állampolgárságát. Az említett listára felkerült többek között az 54 éves sakkozó neve is, aki 1976-ban döntött úgy, hogy Svájcban telepszik le, és 1979 óta szerepelt választott új hazáját képviselve. Korcsnoj azonban – aki még húsz éve, ennyi idősen is harcban volt a világbajnokjelöltek küzdelemsorozatában, sőt rekorderként még jelenleg is aktív! – nem kívánt élni a lehetőséggel (annak ellenére, hogy örömmel nyugtázta a lépést): „Néhány évvel ezelőtt megjósoltam, hogy Gorbacsov jelentős lépéseket fog tenni a demokratizálódás felé. Szülőhazám jövője miatt boldoggá tesz a döntés, ugyanakkor nem kívánok visszatérni a Szovjetunióba."

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik