Kajakosnőink megdöntötték a férfiuralmat

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.09.11. 07:07
null
Szabó Szilvia és Bóta Kinga hét éve három aranyat nyert a vb-n (Fotó: Tumbász Hédi)
Hét évvel ezelőtt a gainesville-i kajak-kenu világbajnokságon a magyar csapat túlszárnyalta korábbi legjobb teljesítményét, a 9 aranyérmet. Ám nem ez volt az igazán érdekes, hanem női versenyzőink káprázatos hatalomátvétele: végérvényessé vált (legalábbis napjainkig), hogy ők jelentik a húzóerőt kiemelten eredményes sportágunkban. Kilenc számból nyolcat megnyertek (az egyéniben duplázó Kovács Katalin összesen négyszer, míg Szabó Szilvia és Bóta Kinga háromszor ünnepelhetett), amihez a férfiak csak két „olimpián kívüli" kenunégyessel tudtak hozzájárulni (az egyikkel ráadásul csak később, a zöldasztalnál). S ez a trend azóta sem változott...

A magyar síkvízi kajak-kenu sport évtizedek óta igen sikeres – amibe természeti adottságaink mellett már jó ideje belejátszik a hagyomány és a felhalmozott szakmai tudás is –, de az utóbbi esztendőkben sokszor már kimondottan aranyszüretet tartottak versenyzőink a világbajnokságokon. Ez kissé megtévesztő lehet, mert menet közben több lett a versenyszám is, az azonban kétségtelen, hogy ha női kajakosaink nem törtek volna előre, megnézhetnénk magukat. A nemek közti erőegyensúly alapvetően eltolódott feléjük.

Nyilván kisebb a konkurencia a hölgyek nemzetközi mezőnyében, de ez nem a mi hibánk – az itthoni szakmai műhelyek (és elsősorban is Fábiánné Rozsnyói Katalin) elitképzésükkel verhetetlenné tették a szakágat, legfeljebb a németek állják velünk a sarat. Mielőtt kicsit elnosztalgiáznánk az áttörés folyamatában fontos mérföldkőnek tekinthető 2003-as gainesville-i vb éremdömpingjén, fussuk át gyorsan az idevágó számokat.

1986–2010

Az 1986-os montreali világbajnokság nagyszerű volt, hiszen az elsőségek kétharmadát lányaink szerezték, ez azonban akkor még szó szerint két diadalt jelentett háromból. Egy ugrás: a hét évvel ezelőttig csúcstartónak számító 1995-ös duisburgi csúcsviadalon kilenc elsőségnek örülhettünk, ám ebből hatot is férfikenusaink hoztak haza, és szegény Kolonics György egymaga öt diadalmas hajóban benne térdelt... Azért Kőbán Rita szintén besöpört két egyest, aki már az említett '86-os kanadai erőpróbán is ott volt az élen végző négyesünkben.

A döntő fölényt az új évezred első olimpiai ciklusa hozta meg: kilenc női számból 2001-ben (Poznan) négy, 2002-ben (Sevilla) hat, 2003-ban pedig – az atlantai ötkarikás játékokra kiépített georgiai regattaközpontban – nyolc győzelmet arattak a mieink! (Ezt egészítették ki a férfiak két, olimpián nem szereplő kenunégyessel.) És mindezt úgy, hogy a ma már szupersztárként elismert Janics Natasa, Jugoszláviából nemrég áttelepülve, még csak kopogtatott a szűkebb élmezőny „ajtaján".

Azóta 2006-ban hazai vízen, Szegeden minden létező rekordot sikerült megdönteni – összesen 12 arany, ebből kilenc (vagyis az összes) a nőknél –, majd a lendület Duisburgra (2007) is kitartott, amikor ismét összejött az egykor még rekordnak minősülő kilences, ám ebből csak négy származott a német henger alá kerülő nőktől. Dartmouthban (2009) és az idén Poznanban a mieink visszavágtak a nők között és hat-hat aranyat lapátoltak össze – amihez a férfiak egyetlenegyet sem tudtak hozzátenni a legfényesebb éremből...

Ugorjunk akkor vissza 2003-ra, az Egyesült Államokba, ahol ezen a napon, az arrafelé különösen rossz emlékű szeptember 11-én kezdődtek meg az előfutamokkal az athéni olimpiára kvótaszerző (s ezért kiemelt erősségű) négynapos küzdelmek. Alább csak a győztes számainkkal van időnk és módunk foglalkozni, és ez sem kevés...

1000 méter

A döntők első napján az 1000-es távokra került sor, és négyszer vigadhattunk, bár egyszer sem ötkarikás számban. Női négyesünk hatalmas különbséggel múlta felül a vb legelső fináléjában az ukránokat és az ausztrálokat. Fazekas Krisztina mellett a siker részese volt Dékány Kinga, a csapat tiszaújvárosi vezérevezőse is, aki az előző évben nem jutott ki a világbajnokságra, de most kárpótolta magát. A szegedi Janics Natasa élete második, Rasztótzky Eszter pedig az első világbajnoki aranyérmét szerezte:

Kovács Katalin is szinte körelőnnyel nyerte meg a női K–1-es számot, s nála ez a győzelem kiváló felvezetést, ráhangolást jelenthetett a másnapi, értékesebb ötszázas döntőre. „Az elején izgultam, de fél táv után már éreztem, hogy nem lehet baj. Wagner megpróbálta tartani velem a lépést, ám bíztam magamban. Most is bebizonyosodott: az én hajrám a jobb" – mondta.

Közben átéltünk néhány kisebb-nagyobb csalódást (a férfiaknál), a hölgyek viszont továbbra is képtelenek voltak hibázni. Pedig a ketteseknél a hazai válogatón a címvédő Szabó Szilvia, Bóta Kinga duót a részvételtől elütő Paksy Tímea és Benedek Dalma jó ideig csak a harmadik helyre nyújtotta be az igényét. Legalábbis ezt hihettük volna. Ők azonban előbb becsülettel haladtak a mezőnnyel, majd méterről méterre törtek előre. És a célvonalnak nevezett képzeletbeli lénia előtt néhány méterrel – a legjobbkor – kajakjuk orra legelőre került!

Hogyha az ő befutójukat csodásnak minősítettük, az összeállításunkban az egyik kakukktojást jelentő Hüttner Csaba, Joób Márton, Pulai Imre, Novák Ferenc kenus kvartett produkcióját bizton kiálthattuk ki fantasztikusnak. Az ifjoncként is kiváló Joóbbal megerősített szenzációs hármas száz méterrel a vége előtt még nagyon-nagyon tisztán merte a vizet a harmadik helyen.

Aztán a száztíz kilós, csupa izom Pulaival a fedélzeten addig visszafogott tempóban haladó vízi alkalmatosság szinte szárnyashajóvá változott. Hogy reálisan érzékeltessük a győzelem körülményeit, rögzítsük: a kenujuk orrából kiálló szálka szélességével kerültek a (többek közt Buday Tamással és Attilával küzdő) kanadai és a baráti lengyel egység elé.

„Vezérevezősként egyedül én láttam, hogy nyertünk" – mondta Hüttner, aki elárulta, a hajráig kénytelenek voltak a kanadai magyarok taktikájával versenyezni. „Nekem kellett volna bemondani az iramváltásokat, de olyan hullámos volt a víz, hogy a kormányzással bajlódva ezt rendre elfelejtettem. Sebaj, jobb híján mi is a riválisok hoppolására indultunk el" – vitte el a „balhét" Novák. „A végső hajrá elsöprő ereje elsősorban nekem köszönhető – vette át a szót Pulai, majd erre is rátromfolt: – Mindenki láthatta, hogy én egy robot vagyok. A befutó után már meg is keresett egy jenki producer, hogy leforgatná velem a Terminator 4-et."

500 méter

A Lanier-tavon, másnap reggel az 500-as döntők következtek. A Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet és Bóta Kinga összetételű női négyesünk sikerére ugyan nem csupán titkon számítottunk, ám mégiscsak különös értéke volt egy harmadjára is megvédett vb-címnek, ráadásul olimpiai számban.

Mindeközben a vezérevezős Kovács immár sporttörténeti jelentőségű magaslatra ért: egyesbeli győzelmével beérte a kilenc világbajnoki aranyával addig a magyar nők között – Szabóval holtversenyben – csúcstartó Kőbánt, majd ezzel az újabb sikerrel bezsebelte az abszolút rekordot jelentő tizediket is.

Extraklasszisunk aztán hamarosan harcba indult a következőért – hangsúlyozni nem győzzük: félórányi pihenő (avagy rohangálás, hajócsere, felevezés) múltán –, és ismét egy olimpiai számban. A tempót egyes-egyedül Aneta Pastuszka próbálta tartani vele, s épp ezzel puskázta el a jobb helyezést. A legközelebb félhajónyira tudta megközelíteni Kovácsot, becsülettel próbált melléérni, de a magyar a csapásszám emelésével ekkor még meggyőzőbb előnyre tett szert. Az amúgy Katihoz képest pihenten versenyző – a lengyel négyesnek arra az évre búcsút intő – Pastuszka a végére úgy kimerült, hogy a második helyet is elbukta: az ezüstérmet a nagy veterán kanadai Caroline Brunet kaparintotta meg.

Lányaink vasárnap kivétel nélkül tökéleteset alkottak. A párosok viadala során még azt sem bántuk, hogy Szabó Szilviának és Bóta Kingának mindvégig kőkemény versenyben kellett lennie a címvédésért. Száz méterrel a befutó előtt még a spanyol Beatriz Manchon Portillo, Teresa Portela Rivas duó vezetett. A mieink persze nem hagyták magukat, bődületes hajrába kezdtek, csakhogy elkezdték húzni magukkal a bolgár és a lengyel egységet is. Végül Dacseváék, valamint Skowronék előtt meggyőző előnnyel siklottak át a célvonalon (míg a spanyolok visszaestek a negyedik helyre).

Edzőjük, Fábiánné Rozsnyói Katalin fél perccel később a mérlegelőstégnél, könnyes szemmel fogadta tanítványait, és szeretetteljesen kilátásba helyezte: ha még egyszer ezt csinálják vele, elfenekeli őket...

200 méter

Újabb babár már csak délután, 200-on termett hazánknak. Pedig az előjelek akár mást is ígérhettek volna: Paksy Tímea, legjobb sprinter kajakosunk ismeretlen eredetű allergiás tünetekkel küzdött, amiből kifolyólag más megoldás nem lévén előbb a szövetség által bérelt méretes kisbuszban töltötte az éjszakát a hotel mellett, míg a záró nap előtti este másik szállodába költözött, ahol hirtelen jött betegségének már nyoma sem volt.

Ő pedig, mintha mi sem történt volna, ezen a távon is kiválóan kajakozott. Egyesben szerzett gyorsan egy bronzot – ez lett az egyetlen női szám, amelyet nem mi nyertünk meg (hanem Brunet) –, és alig szusszant egyet, máris ott állt a párosverseny rajtjánál Patyi Melindával.

Lányaink eleinte faképnél hagyták a többieket, ám nyolcvan méter megtétele után fáradni látszottak, s a címvédő spanyol hajó egy szempillantás alatt rájuk tapadt. Hogy is lehetne bírni egy ilyen sorozatterhelést!? Nos, úgy, ahogy Paksy tette. A vezérevezős ismét megrázta magát, felpörgette a csapásszámot, Patyi pedig jól követte le a mozgássort. Végül majd' méteres előnnyel győztek.

Másik női csapathajónk, a négyes is kiválóan szerepelt (milyen meglepő lehetett...). Az olimpiai összetételű kvartett – fedélzetén Kováccsal, Szabóval, Viskivel és Bótával – villámgyors kajakozással, az ötszázas futamhoz hasonlóan, szinte a rajttól a célig vezetve diadalmaskodott, persze most érthetően kisebb különbséggel, mint délelőtt. A csodás siker egyébiránt végérvényesen a legnagyobbak közé emelte Kovács Katalint és Szabó Szilviát: a két hölgy ugyanis a célvonalon átérve a tizenkettedik világbajnoki aranyérmét jegyezte, s ezzel beérte a valaha volt legeredményesebb magyart, Kolonicsot.

És ennyi. A fentieken kívül a férfiak szereztek további két második és egy harmadik helyet, amelyek közül viszont az egyik ezüst az idő múlásával arannyá nemesedett, ugyanis a C–4 200 méteren eredetileg negyed másodperccel megvert Malomsoki Sándor, Vasali László, Kozmann György, Kolonics György kvartett utóbb bajnokká avanzsált, mivel az oroszoktól Szergej Ulegin doppingolása miatt elvették a medáliájukat. Így aztán 9–2–2-es mérleg helyett 10–1–3-mal nyertük meg toronymagasan az éremversenyt, amit cseppet sem bántunk...

Legfeljebb mégsem állta meg a helyét, hogy Kovácsék befogták volna Kolonicsot. De ami késik, nem múlik: noha a felejthetetlen Koló később 13-ról 15-re lépett, az 1998 óta gyűjtögető Kovács Katalin az idei vb-n megszerezte 28. és 29. vb-győzelmét is, amivel rátett néhány lapáttal a magyar sport panteonjában neki kijáró szobor talapzatának magasságára, hiszen minden idők legeredményesebb kajakosát, a német Birgit Fischert is lehagyta eggyel!

 

 

1953-ban e napon befejeződött a szovjet bajnokság. Az ötvenes években ez a külföldről érkező szegényes futballhírválaszték egyik kiemelt pontja volt, hiszen a nagy „baráti" szomszéd ország labdarúgóéletéről rendszeresen lehetett olvasni. Most például megtudhattuk, hogy a címvédő, egyben éllovas Szpartak Moszkva a (középmezőnybeli) Zenit Kujbisevet fogadta, és erős küzdelemben – az immár harmadszor gólkirály (később pedig olimpiai bajnok, illetve edzőként is igen sikeres) Nyikita Szimonjannak az első félidőben szerzett góljával – le is győzte 1:0-ra. Bár a jelentés szerint e meccsen múlott, hogy a fővárosi együttes megszerzi-e az ötödik szovjet élvonalbeli aranyérmét is, mi utólag hozzátehetjük: irreálisan nagy különbséggel kellett volna kikapnia ahhoz a Szpartaknak, hogy rosszabb gólarányával a másodikként végző Dinamo Tbiliszi mögé szoruljon... Előző napon játszották a „bronzmeccset", amelyen a Torpedo Moszkva szintén 1:0-ra verte meg a Dinamo Moszkvát. Az ötödik a Zenit Leningrád lett, majd ismét egy fővárosi gárda következett, a Lokomotiv. A 12 csapat között amúgy 8 orosz, 2 ukrán és 1-1 grúz meg litván szerepelt – az utóbbi esett ki.

1963-ban e napon az Újpesti Dózsa 3:2-re megverte a keletnémet SC Leipziget, és mivel Lipcsében előzőleg 0:0-ra végzett, továbbjutott a labdarúgó VVK-ban. A másik kupameccs sokkal nagyobb visszhangot váltott ki: a Ferencváros a BEK 1. fordulójának odavágóján a Galata Szeráj vendége volt (ahogy a korabeli újság írta...), és 4:0-ra kikapott (góllövők: Metin 2, Bahri, Tarik). Mivel a visszavágón Albert duplájával csak 2:0-ra tudott nyerni, ki is esett, míg az isztambuliak a következő körben három mérkőzés után csupán pénzfeldobással(!) búcsúztak a svájci FC Zürich ellenében. De vissza a törökországi találkozóhoz. A zöld-fehéreknél nem szerepelhetett Rákosi, Orosz és Mátrai sem, míg Albert az első félidő végén úgy megsérült (0:1-nél), hogy vissza sem tudott térni a pályára, így innentől a magyarok emberhátrányban játszottak. De milyen rosszul és enerváltan... Egybehangzó vélemények szerint sokkal nagyobb is lehetett volna a különbség, pedig a BEK-ben ennyire alárendelt szerepbe addig egyetlen csapatunk sem kényszerült. A fradisták lassúak és nehézkesek voltak, a galatások pedig sokkal erőszakosabbak, lendületesebbek és gyorsabbak. Az FTC többségében fiatal játékosait az is megzavarhatta, hogy olyan „minden képzeletet felülmúló döbbenetes" hangorkánnal és fanatikus szurkolással, mint Isztambulban, soha életükben nem volt dolguk, még megközelítőleg sem. Mindehhez azt tette hozzá a tudósító: meglátása szerit a több nappal korábban beadott védőoltás miatt (mert akkor még sokkal egzotikusabb és félelmetesebb úticélnak tűnt Törökország) lettek éppen a mérkőzés idejére fásultak és rossz közérzetűek labdarúgóink, akik nem sokkal előtte még kicsattantak az energiától. Akár így volt, akár nem, ekkora verést egy alig jegyzett ellenféltől ritkán kapott magyar együttes az egyébként sok dicsőséget hozó korábbi évtizedekben.

1973-ban e napon megtörtént az őrségváltás a magyar teniszben. Az országos bajnokságon egyesben és (a hat évvel idősebb Machán Róbert oldalán) párosban is a 19 esztendős Taróczy Balázs diadalmaskodott. A Vasas tehetsége már 1971-ben döntős volt, majd 1972-ben katonai szolgálata miatt nem próbálkozhatott újra. Az aktuális idényben viszont mind az öt hazai versenyét megnyerte, ezenkívül Eb-bronzérmesként (párosban Machánnal ezüstérmesként) és az universiade 2. helyezettjeként szállt harcba. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy a két arany közül az egyiket hazaviszi. Mind a kettő sikerült! Bár egyéniben Szőcsik és a jó nevű Benyik ellen küszködött, az adogatását nem találó Machánt már meglehetősen simán győzte le: 6:3, 6:2, 7:5. Ezzel ő lett a valaha volt legfiatalabb bajnokunk, megdöntve a legendás Asbóth József korábbi rekordját (a Roland Garros egykori meghódítója 21 évesen ülhetett fel először a hazai trónra). Taróczy pedig később egyéniben egészen a világranglista 13. helyéig (1982) jutott, míg párosban Wimbledont (1985) és Roland Garrost (1981) is nyert a svájci Heinz Günthardttal, míg összesen egyéniben (mindig salakon) 13, párosban 26 ATP-tornán lett első – egyszóval ő az open era (nyílt korszak, 1968-tól) legsikeresebb magyar teniszezője.

1983-ban e napon kezdte meg szereplését a XIX. női kosárlabda Európa-bajnokságon a magyar válogatott. Killik László csapata – Németh (17), Boksay (14), Gellérné (11), Winter (21), Kiss L. (24), illetve a cserék, azaz Medgyesi, Szuchy és Petrik – a románokkal vívott öldöklő küzdelmet Miskolcon: a két ország megszokott presztízsversengése mellett a mieinknek az ellenfél játékstílusa sem feküdt már hosszú ideje. Teljesítményünk legfeljebb közepes szintű volt; az első félidőt hatpontos vezetéssel zárta a csapat, de a végén már egyenlő volt az állás, 77–77-nél tehát jött a hosszabbítás. Ezt viszont már viszonylag simán hozta Magyarország, így 87–85-re felülmúlta a fele részben amúgy magyarokkal felálló vendégeket. És a jó rajt megadta a kellő lökést, mert házigazda együttesünk az 1956-os ezüstérem után újra dobogóra került: a jugoszlávok 82–79-es legyőzése révén megszerezte a harmadik helyet! (Amelyet aztán a következő két Eb-n sem adott ki a kezéből a nyolcvanas évekre összeállt nagy generáció: Németh, Kiss és Boksay mellett elsősorban Balogh és Beloberk). Az 1983-as torna döntőjében pedig a Szovjetunió megverte Bulgáriát.

1993-ban e napon két érdekes mérkőzést is játszottak a Premier League-ben. Az Arsenal 4–0-ra kiütötte az Ipswich csapatát, mégpedig az „ágyúsok" történetének egyik legnagyobb gólvágója révén, ugyanis Ian Wright szerezte meg a vezető találatot. A következő hármat pedig Kevin Campbell, akit éppen előtte bírált George Graham menedzser, hogy ritkán eredményes. Elegáns válasz, mit mondjunk... Az észak-londoniak ezzel felzárkóztak a második helyre, közvetlenül a címvédő Manchester United mögé, amely közben elvesztette a veretlenségét: 1–0-ra kikapott egy másik fővárosi alakulatnál, a Chelsea-nél (ez akkoriban nem számított csúcsrangadónak). A Cantona-féle MU – amely azért a szezon végén majd ismét aranyérmet ünnepelhetett – a legendás dán óriás, Peter Schmeichel kapus rémisztő hibájával ajándékozott egy gólt a kékeknek (0–1). Így már csak egy (kis)csapat, a negyedik helyen tanyázó Coventry dicsekedhetett azzal, hogy hét kör után még nem kapott ki. Visszatérve az MU-ra: néhány nappal ezután a BL-ben Budapesten kezdett, és 3–2-re felülmúlta a Kispest-Honvédot (majd a visszavágón 2–1-re) – viszont a második fordulóban, a csoportkörbe jutásért idegenben (nem) lőtt gólokkal kiesett a Galatasarayjal szemben, amely (lásd fentebb, 1963-nál) időnként bizony hajlamos borsot törni a sztárcsapatok orra alá...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik