Ivan, az első szervátültetett futballKlasnic

Négy éve október végén tízezer St. Pauli-, 4764 Werder-drukker és a VIP-páholyban helyet foglaló teljes Klasnic család ünnepelte Ivan újbóli pályára lépését. A nézők száma ne tévesszen meg senkit, a brémai klub második csapatának Német Kupa-meccsét otthon, a Weserstadionban rendezték, de e helyütt nem ez a lényeg, hanem hogy a horvát támadót méltán éltették – két veseátültetés után is volt ereje az újrakezdéshez!

Egy szűk hónappal később aztán a Cottbus–Bremen bajnoki találkozóra Thomas Schaaf vezetőedző kezdőnek jelölte Ivan Klasnicot. A csatár visszatérése ezzel vált hivatalossá; ezt megelőzően 342 nappal korábban, még 2006. december 17-én szerepelt legutóbb Bundesliga-mérkőzésen.

Az NS 2007. december 1-jei beszámolója szerint a gondok még 2005-ben kezdődtek, amikor egy „szimpla" vakbélműtét közben kiderült, hogy az akkor 25 esztendős fiatalember ritka vesebetegségben szenved. Igaz, a szakembereket nem rémisztette meg a felfedezés, sőt úgy ítélték meg, páciensüknek nem a kórházat, hanem az edzéseket érdemes látogatnia.

A pályára lépéshez szükséges sportorvosi pecséteket ugyanúgy rányomták az igazolására, mint azelőtt. Ő pedig vígan futballozott tovább, egészen addig, amíg egy évvel később egy decemberi vizsgálat során meg nem állapították: ha sürgősen nem kap új vesét, az élete is veszélybe kerülhet...

„Lesújtott a hír, de percekkel később megnyugodtam, hiszen tudtam, hogy ez nem véletlenül történik velem, rádöbbentem, hogy a Jóisten kihívás elé állított" – emlékezett vissza kálváriájának kezdetére a mélyen vallásos támadó. A doktorok szinte még ki sem mondták, hogy nagy a baj, amikor a családtagok már jelezték is: bármelyikük lenne donor.

A választás végül az édesanyára, Simára esett, az operációt 2007. január 25-én végezték el. Négy nap elteltével az orvosok tudatták a labdarúgóval: a beavatkozás nem járt sikerrel, szervezete nem fogadta be az új szervet. Ivan Klasnic aznap töltötte be a 27. életévét...

„Biztosan annak is oka volt, hogy az első műtét nem a várt eredményt hozta. Életem legnagyobb próbája volt, pokoli napokat éltünk át mindannyian, de éreztem, ha kitartok, és a szeretteim is kitartanak mellettem, győztesen kerülök ki ebből a csatából" – elevenítette fel a legszörnyűbb időszakot a Werderrel 2004-ben bajnok és kupagyőztes játékos.

Anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet: a második operáció előtt már nemcsak az volt a kérdés, futballozhat-e még valaha, hanem az is, életben marad-e. Édesapja, fivére, valamint felesége is készen állt arra, hogy feláldozza az egyik veséjét, végül a papa feküdt be a fia mellé.

A hannoveri klinikán március 16-án került sor a második transzplantációra. Egy hétig nem lehetett tudni semmit, mígnem – az orvosokra hivatkozva – maga Klasnic jelentette be, hogy Istennek hála ezúttal minden rendben, édesapja jó egészségnek örvend, ő is jól van, és lám, egy vesével is boldog lehet az ember.

Mi az hogy! Amiként azt a szakemberek jósolták, hat-nyolc hét után „munkába állhatott", a szigorú előírásokat betartva fokozatosan tért vissza. A Werder orvosi stábja ugyan augusztusban még nem engedélyezte számára, hogy az első csapattal készüljön, azonban szeptemberben már újra a régi öltözőszekrényébe pakolhatott.

Hogy Brémában mennyire bíztak a felépülésében, jelzi: bár sokáig kétséges volt, magára öltheti-e még a klub szerelését, a vezetők egy évvel meghosszabbították a szerződését (a térdszalagszakadással bajlódó Lisztes Krisztiánnal is hasonlóképpen cselekedtek korábban – úgy fest, a rideg németekről alkotott képet nem a brémai elöljárókról mintázták meg).

A „Welcome back Ivan" transzparenst október 30-án feszítették ki a szurkolók: a Werder II és a St. Pauli kupamérkőzésén a hozzátartozókon kívül 4764-en és további tízezren köszöntötték felállva az 1994 és 2001 között éppen a vendég barna-fehéreket erősítő csatárt, aki tudniillik Hamburgban született, egy Boszniából kivándorolt horvát famíliában.

Ha problémája nem is volt ebből, 21 évesen törhette a fejét, melyik válogatottban akar szerepelni. Egyrészt Rudi Völler invitálta a Nationalelfbe, másrészt Blaz Sliskovic csábította azzal, hogy köré építi a bosnyák nemzeti tizenegyet, harmadrészt – noha nemhogy ő, családja sem élt ott soha – Horvátországban is szíves-örömest látták.

A vér döntött, s a betegségéig huszonhat alkalommal viselte a horvát dresszt. A 2008-as Európa-bajnokságra könnyedén kijutó válogatott kapitánya, Slaven Bilic az elsők között üzent neki: alig várja, hogy huszonhetedszerre is bevethesse.

A „mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyennek született" elvet valló, a visszatérésekor a pályára lépés előtt feleségével mobiltelefonon beszélő Ivan Klasnicot azokban a napokban arról kérdezte a németek Dévényi Tibi bácsija: ha hármat kívánhatna, mit választana? A logikus válasz kapásból érkezett: „Egészség, egészség és egészség."