Hírhedt karlendítő és fair play díjas egyben

Vágólapra másolva!
2011.12.06. 09:01
null
Paolo Di Canio nem éppen szalonképes önkifejezése (Fotó: archív)
A politika sajnos a sporttal, a futballal is sokszor összefonódott, a nagybetűs történelem jó néhány versenyző/játékos vagy csapat, sőt bajnokság sorsát befolyásolta, gyakran súlyosan negatív, időnként drámai, tragikus módon. Olyan esetek is vannak viszont, amikor a szereplők tettei nem befolyásoltak semmilyen eredményt vagy bárkinek is az életútját, de gesztusuk széles körben óriási figyelmet, s nem kevesekben felháborodást keltett. Közéjük tartozott Paolo Di Canio is.

Az 1968-ban Rómában született labdarúgó több mint 500 bajnokin szerepelt, több mint 100 gólt ért el, s a számos klubja színeiben szerzett különböző ezüstérmei nyomán csak azért nem nevezhetjük örök másodiknak, mert a Juventusszal azért egy UEFA-kupa-, a Milannal pedig egy európai Szuperkupa- és egy Serie A-elsőség is összejött neki annak idején.

Elsősorban azonban a Lazióhoz kötődött Paolo Di Canio neve (bár a West Ham hívei körében is megvolt a kultusza), és ha létezett futballista, akinek megítélésére – a fenti gazdag pályafutás ellenére – főként a politikai töltetű megnyilvánulásai nyomták rá a bélyegüket, ő biztosan ilyennek számított.

A 2008 márciusában a negyedosztályú Cisco Romából visszavonuló támadó (idén nyártól az angol negyedik ligás Swindon Town menedzsere) megemlítésekor a többség képzeletében nem a Lazio, a Ternana, a Juve, a Napoli, a Milan, a Celtic, a Sheffield Wednesday, a WHU és a Charlton korábbi játékosának képe jelenik meg, hanem a magából kivetkőző „vadember", aki a Lazio-keménymagot fasiszta karlendítéssel tüzeli.

Az egykor Benito Mussolini kedvenc csapatának számító római világoskékek saját nevelésű csatára provokatív gesztusával már pályafutása hajnalán „belopta magát" a szurkolók szívébe, az 1989-es városi rangadón ugyanis a Romának lőtt gólját az ellenfél hívei előtt ünnepelte. Nem csoda, hogy amikor 2004-ben kacskaringós pályája utolsó profi éveire visszatért a Lazióba, első edzésén ötezer lelkes drukker köszöntötte.

Az egyesület szélsőjobboldalhoz húzó ultráinál azonban a 2005. január 6-i római derbi után növekedett meg ugrásszerűen a népszerűsége: a Lazio 3–1-es diadalát követően Di Canio a nácik által is használt, úgynevezett „római köszöntéssel", rézsút kinyújtott karral, lefele fordított tenyérrel üdvözölte a fanatikusokat. A mozdulatért a felvételek elemzése után ő is, klubja is tízezer eurós büntetést kapott.

(Pedig előtte néhány nappal az új tréner, a december végén – a szurkolók által bálványozott játékossal összevesző, s részben ezért is ellehetetlenülő Mimmo Caso helyére – érkező Giuseppe Papadopulo már az első nyilatkozatában sietett leszögezni: „tizenegy Di Caniót akarok látni a pályán"...).

ANGLIA SZÉGYENFOLTJA
Az angol labdarúgás története egyik, ha nem a legszégyenletesebb mozzanatának tartják az 1938. május 14-én feljegyzett eseményt.
A szigetországi válogatott a berlini Olimpiai Stadionban játszott Németország legjobbjaival, és az összecsapás előtt – mint utóbb kiderült, Neville Chamberlain brit miniszterelnök utasítására – a vendégek náci karlendítéssel köszöntötték a nézőtéren helyet foglaló német vezetőket.
Bár Adolf Hitler nem jelent meg a stadionban, a mozdulat politikai üzenete egyértelmű volt: Anglia az európai béke fenntartása érdekében jótékonyan szemet huny Ausztria két hónappal korábbi bekebelezése, az Anschluss felett.
A körülmények ismeretében szinte lényegtelen adat, hogy a találkozót a többek között Stanley Matthews-zal felálló angolok nyerték meg 6:3-ra.

Mint a Nemzeti Sportban 2008. december 6-án megjelent életrajzi összeállításból megtudhattuk, Di Canio nem tanult az esetből, 2005 őszén újabb három alkalommal, a kommunista kötődésű Livorno, valamint a Siena és a Juventus elleni mérkőzésen egyaránt megismételte a köszöntést. Utóbbi eset után ismét lépett az olasz szövetség, megint 10-10 ezer eurós bírsággal sújtva az egyesületet és a játékost, akire ezúttal egymeccses eltiltást is kiróttak.

A visszatérő jelenség azonban ekkor már nemcsak Olaszországban keltett feltűnést, szóvivője útján még a tagjai belső ügyeibe ritkán beavatkozó Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) is hallatta a hangját: „Mint a sportágért felelős szervezet, kitüntetett figyelemmel követjük a témát. Ez esetben, mivel Serie A-mérkőzésről beszélünk, az olasz szövetség feladata, hogy a lehető legsürgősebben megoldást találjon."

A nyilatkozat érdekessége, hogy 2001-ben a FIFA még egészen más megfontolásból szentelt megkülönböztetett érdeklődést Di Caniónak: az akkor a West Hamet erősítő játékos a nemzetközi szervezet fair play díját és mellé Sepp Blatter elismerő levelét is megkapta.

Hogy miért? Néhány hónappal korábban, a londoniak Everton elleni bajnokiján egy kifutás során megsérült Paul Gerrard, a liverpooliak kapusa, ám Di Canio jó helyzetben – 1–1-es állásnál – nem próbálta kihasználni a lehetőséget, hanem habozás nélkül a kezébe vette a beadásból hozzá érkező labdát.

A FAIR PLAY DÍJAS MEGMOZDULÁS

A történet mutatja a labdarúgó markáns, de ellentmondásos személyiségét. Jellemére hatással volt Benito Mussolini kultusza, rokonszenvesnek találta a fasiszta diktatúra tekintélyelvű világát, s az egykori kormány- és államfőnek külön fejezetet szentelt önéletrajzi könyvében, amelyben „szigorú elveket valló, etikus egyéniségnek" nevezte.

Ehhez képest sokakat meglepett, hogy kifogásolt karlendítése után a következő kijelentést tette: „Profi futballistának vallom magam, az ünneplésemnek semmi köze a politikához". Később ugyan sok helyen megjelent ezzel ellentétes tartalmú megjegyzés is („fasiszta vagyok, de nem rasszista"), eme nyilatkozat tényét tagadta, hozzátéve: „A római köszöntéssel bajtársaimat üdvözöltem, az üzenet a saját táboromnak szólt, és nélkülözött minden rasszista tartalmat."

A felsőtestére a Mussolinira használt Duce („Vezér") kifejezés latin megfelelőjét, a Dux szót és egyéb fasiszta szimbólumokat is feltetováltató Lazio-ikon karlendítése sokáig témát jelentett az olasz közéletben, s majdnem minden jelentősebb közszereplő véleményt nyilvánított a kérdésben.

Silvio Berlusconi miniszterelnök (akkori ellenzéki vezető) szerint „az eset jelentéktelen, Di Canio pedig jóravaló, bár kissé exhibicionista srác, ám semmiképp sem fasiszta". Mussolini unokája, a jelenleg is aktív politikus Alessandra az ominózus mérkőzésen maga is ott volt a Stadio Olimpicóban, és mint utóbb bevallotta, igencsak elérzékenyült a mozdulat láttán, sőt köszönőlevelet tervezett küldeni a futballistának.

Francesco Storace, Lazio tartomány korábbi kormányzója pedig felháborodással fogadta a büntetéseket: „Botrány, ami történt. Amíg a Livorno-játékosok következmények nélkül mutathatnak kommunista szimbólumokat, mint az ökölbe szorított kéz, a Lazio politikai ügyeinél egészen más a mérce."

Noha Olaszországban máig felettébb zavaros a fasizmus korszakának megítélése, a többség klubszimpátiától függetlenül egyértelműen elítélte a mozzanatot. Maurizio Gasparri, a közismerten a Romához húzó volt kommunikációs miniszter is így tett, igaz, őt nem annyira az elvi kifogások vezérelték: „Szegény fiú! Mint a Lazio valamennyi szurkolója és játékosa, Di Canio sincs hozzászokva a győzelemhez..."

DI CANIO-GÓLOK A ROMA ELLEN, TÖRTÉNELMI HANGALÁFESTÉSSEL

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik