Nemzetisport.hu 2012.02.27 10:49 Frissítve: 2015.03.29 01:03

Habi Ronald: kettétört láb, kettétört karrier

Debrecenben még példakép volt, Újpesten idővel inkább csak megtűrt, Siófokon pedig már felesleges ember. A posztján anno a szerb liga legjobbjának választott Habi Ronald hét éve, Lothar Matthäus szövetségi kapitánysága idején a magyar állampolgárságot igazoló dokumentummal párhuzamosan a válogatott meghívójára is várt, azonban a 2005-ös sérülése drasztikus fordulatot hozott az akkor 28 esztendős játékos pályáján, míg a 2008-beli kidőlése végképp betett a profi szintű folyatásnak.

 

Habi Ronald már túl volt a fénykorán – és egy nagyon súlyos sérülésen (Fotó: ujpestfc.hu)

– A fővárosban van most?
– Siófokon – felelte fátyolos hangon az NS 2009. február 27-i számában Habi Ronald, miután az éppen lábadozó középpályással szerződést bontott a ligautolsó Balaton-parti egylet.

A HATÁRTÓL A HAJDÚSÁGIG

Habi Ronald 1977-ben született horvát területen, a magyar határhoz egészen közel eső, dél-baranyai Főherceglakon (Knezevo), de futballozni már a Szerbiához tartozó Vajdaságban kezdett, és két kiscsapat után a Vojvodinában lett ismert labdarúgó. Az újvidékieknél néhány év alatt 80 élvonalbeli meccsen játszott, s közben egyszer bajnoki 4. helynek, egyszer kupaelődöntőnek, egy ízben pedig az Újpest UEFA-kupából való sima kiejtésének örülhetett.


A magyar származású, magát jugoszlávnak valló Ronald Habi (akkor még e néven) 2002-ben szerződött a Debrecenhez, amelynél a csapat igazi nagy felemelkedésének aktív közreműködőjeként 75 NB I-es mérkőzésen szerepelt (egy góllal), része volt a nagy UEFA-kupa-menetelésnek is, míg a harmadik szezonját aranyérem koronázta meg.
Csakhogy aztán 2005 júliusában a Hajduk Split elleni hazai BL-selejtezőn (3–0) térdszalagszakadást szenvedett, ami gyakorlatilag kettétörte a karrierjét: nemcsak a remélt válogatottbeli játék ugrott, de a MU elleni folytatás, sőt a komplett évad is.


Utána igazolt Újpestre, ahol a második idényében újra gyakran szóhoz jutott a védekező középpályás (5, majd már 22 meccset játszott, összesen 4 találattal), ám két év után, 2008-ban kölcsönadták Siófokra, ahol 4 mérkőzés (és 1 gól) jutott neki, mert kettős lábtörés érte – ez volt a második súlyos sérülése, amely bevégezte a balsorsát.


Olyannyira tönkrement a lába, hogy hiába igazolt 2009 elején az interjúban emlegetett amatőr Bárándhoz, nem bírta a terhelést, nem léphetett pályára. Végül 2010 elején került Hajdúszoboszlóra, amellyel megyei bajnokságot nyertek és feljutottak a harmadosztályba.

– Meggondolták magukat a klub döntéshozói?
– Nem, de maradunk.

– Miért? Papíron ön nem az Újpest játékosa?
– De igen. Amikor Siófokon közölték velem, hogy nem kellek, felhívtam Sallói Istvánt, az Újpest ügyvezetőjét, ám ettől a diskurzustól sem lettem vidámabb. Azt mondta: az első keret összeállt, nincs rám szükség, és pénz sincs, csak a minimálbért tudnák biztosítani, a második csapatnál pedig a fiatalok kapnak lehetőséget. Ez van. Azért nem költözünk vissza a feleségemmel Budapestre, hogy egy- vagy kétszázezer forintot kidobjak az ablakon az albérletre. Szóval maradunk Siófokon.

– Októberben a Honvéd elleni bajnokin kettős lábszártöréssel vitték le a pályáról. Edzhet már?
– Futok. Nem siettetem a visszatérést, nem is akarom, nem vagyok már huszonéves.

– Mikor játszhat?
– Nem tudom pontosan, de még az orvosok sem.

– Ha egyetlen klubnál sem tartanak önre igényt, mi köti Magyarországhoz?
– Például a feleségem. Gyermeket vár, az ő szempontjukból jobb, ha maradunk. Horvátország nem uniós tagállam, más megítélés alá esne, minden egészségügyi szolgáltatásért, ellátásért fizetnünk kellene. Egyébiránt az nem stimmel, hogy sehol sem számítanak rám. Bárándon például örömmel látnak.

– Viccel?!
– Úgy gondolja? Sándor Tamással és Madar Csabával szerepelhetnék egy csapatban, azaz a barátaim mellett focizhatnék a megye egyben. A klub vezetője ismerősöm, s üzent: a huszonegyes számú mez rám vár.

– Egy dolog a barátokkal focizni, más megélni. Az elmúlt három és fél évben a sérülései miatt csupán harmincegy bajnokin játszott, amit nyilván a pénztárcája is megsínylett. Vannak tartalékai?
– Hm... Újpest ebből a szempontból mínuszt jelent, a korábbi megtakarításaimat horvátországi és szerbiai ingatlanokba fektettem. Nincsenek, és remélem, nem is lesznek napi gondjaink. A futball azonban számomra az az elfoglaltság, amely többet jelent a kenyérkeresetnél – szerelem.

– Miért küldték el Siófokról?
– Néhány nappal ezelőtt behívtak tárgyalni, és – a válságra hivatkozva – azt javasolták, hogy a nekem járó pénzt csökkentsük a harmadára. Abban maradtunk, hogy átgondolom az ajánlatot, aztán keressük egymást. Nagyjából annyi választásom maradt, hogy vagy elfogadom az új feltételeket, vagy visszaküldenek Újpestre. Napokig nem kerestek, így hát én jelentkeztem: rendben, elfogadom az alacsonyabb összeget. Akkor viszont már azzal szembesültem, hogy késő, nem kellek, mert szűkíteni kell a keretet, és így tovább. Mindenki másra hivatkozott, másra mutogatott: a város klubot érintő döntésére, Nemes Ferenc tulajdonosra, Aczél Zoltán edzőre, az ügyvezetőre... Elegem lett a tologatásból, abból, hogy ide-oda küldözgettek. A keretszűkítés, a válságra utalás egyébiránt védhető álláspont: az első csapathoz huszonhét, a másodikhoz tizenhat vagy tizennyolc futballista tartozik. Ennyien talán a „kis" és a „nagy" Lokiban sincsenek...

– Befejezi a futballt?
– Nem tudom, mi lesz, két hete azon töröm a fejem, mit csináljak. A profi korszak alighanem lezárult, az alacsonyabb osztályú foci még belefér.

– Mihez kezd, amíg Bárándra kerül?
– Nem tudom. Civilben villanyszerelő lennék, de aligha a szakmámban kötök ki, márpedig dolgozni szeretnék.

– Akad valami ebben az utóbbi négy évben, amit a mai fejével másként tenne?
– Szerbiában kellett volna maradnom. Úgy értem, a debreceni térdszalagszakadás utáni rehabilitációra nem kellett volna visszajönnöm Magyarországra. Vagy ha már köteleztek rá, hogy Debrecenben kell felépítenem magam, Dankó Mihályra és nem Jámbor Lászlóra bíznám magam. Ott, akkor ment el a hajó...

HABI HATALMAS GÓLJA (DVSC–VARTEKS, 2003)