Forró mérkőzésen igazoltuk jó hírünket

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2010.06.24. 13:16
Az 1962-es világbajnokságon Magyarország a negyeddöntőben nagyon balszerencsés módon kapott ki a későbbi ezüstérmes Csehszlovákiától, de az általános vélekedés – külföldön is – úgy tartotta, hogy a chilei torna egyik legjobb csapata a mienk volt. Válogatottunk aztán pihenés helyett hamarosan Bécsbe utazott, ahol a bizonyítási vágytól (no meg az embertelen hőségtől) feltüzelt osztrákok ellen igazolta: valóban sokra hivatott együttes. A meccs így méltó keret volt az Aranycsapat utolsó mohikánja, Grosics Gyula búcsújához.

Az 1954-es vb-n még a világ legjobbjaként vártuk az aranyérmet, és egyetlen balszerencsés meccs (a döntő) néhány balszerencsés momentumán múlt, hogy nem lett a miénk, csupán az ezüst. Az Aranycsapat generációjának „kifutásával" törvényszerű volt a visszaesés, amire „rásegítettek" az 56-os forradalomból fakadó kényszerű változások is. 1958-ban a magyar válogatott nem jutott tovább a svédországi vb-csoportjából, és a játéka sem volt az igazi.

Grosics ott volt Chilében is
Grosics ott volt Chilében is

Éppen a fentiek miatt jelentett nagy elégtételt, hogy 1962-ben Chilében remekeltek legjobbjaink: Angliát 2:1-re, Bulgáriát 6:1-re verték meg, majd hősies küzdelemben birkóztak ki 0:0-t az életükért harcoló argentinok ellen. Csoportelsőként az elődöntőbe kerülésért a rendkívül masszív Csehszlovákia következett, amely egy mázlista góllal korán vezetést szerzett, majd kivédekezte a komplett második félidőt, és a szovjet Latisev sporttársnak köszönhetően Tichy szabadrúgásánál sem jutott túl a labda a gólvonalukon. Mármint papíron...

A Népsport Dél-Amerikát megjárt szakírójának tollából a június 24-i számban – éppen a bécsi osztrák–magyar napján – a következőket olvashattuk a világbajnokságot összegző értékelésében:

„A legnagyobb meglepetés a magyar együttes játéka volt. Ezen a vb-n ugyanis – beleértve a világbajnok brazilokat is – a labdarúgást a magyar válogatott játszotta. A mi csapatunk futballja volt a legkiegyensúlyozottabb abban az értelemben, hogy a hátsó játék és a támadásvezetés között harmonikus volt az összhang, nálunk a modern játékfelfogás jutott érvényre.

Amíg a résztvevők zömének teljesítménye az ötlettelen izzadságszagot árasztotta a »gólt nem kapni« elve alapján, addig a magyar labdarúgók elöl és hátul egyaránt játszva játszották a futballt, anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkeztek volna a biztonságról és a sportszerűségről.

Hogyan következhetett be ez a fordulat? Talán amiatt, hogy ezen a vb-n felszabadultan játszottak fiaink. Ezen a tornán már nem nyomta őket az elődök nagyságának súlya, a folytonos összehasonlítás a régiekkel, s játszhatták azt, amire a tehetségükből telt. S ezen a tornán bebizonyosodott, hogy technikai tudásuk nagy ellenfelekkel szemben is fölényt biztosított számukra.

A csehszlovákok elleni vereség alkalmával – a mezőny legszervezettebb csapatával szemben is – rengeteg helyzetet dolgoztak ki, s ezek legnagyobb részét közeli vagy távoli lövésekkel fejezték be. Huszonegyszer kellett hárítania Schroiffnak, aki úgy védett, ahogyan a legnagyobb kapus is csak talán egyszer életében! Csak a határtalan balszerencse fosztott meg bennünket a győzelemtől...

Hogy miért csupán most érvényesült a magyar csapatban rejlő sok értékes tulajdonság? A másik ok, hogy míg korábban a szakmai előkészítés mellett kevesebb gondot fordítottak a lelki előkészítésre, ez az együttes most nem egészen két hét alatt valóban együttessé kovácsolódott össze, amely tudta: miért és mit kell tennie.

A magyar válogatott mindenkit meglepett: keveset, nagyon keveset vártak tőle. Nos, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk – s ezzel nemcsak a magunk véleményének adunk kifejezést, hanem az általános étékelést foglaljuk össze –, hogy a vb legkiegyensúlyozottabb, legszebben játszó csapata volt. Amikor kiesett a további küzdelmekből, semmivel sem foglalkoztak vele kevesesebbet, gyakran hasonlították össze játékát másokéval, s ez mindig pozitív megállapításokkal végződött.

Ismét nevünk van tehát a nemzetközi labdarúgásban!"

Pontosan két héttel az említett peches találkozó után rég nem látott hatalmas érdeklődés övezte Bécsben a 105. Ausztria–Magyarország mérkőzést, amelyre minden jegy elkelt. Mindkét fél bizonyítani akart: az osztrákok azt, hogy az októberi 2:1-es hazai sikerük valós volt ellenünk – és folytatva sorozatukat olyat tesznek, amire a több évtizedre visszanyúló közös futballtörténelmünkben sohasem volt még példa: zsinórban harmadszor is megvernek bennünket –, míg a mieink azt, hogy chilei helytállásuk nem holmi szalmaláng volt.

„A magyaroknak nincs szükségük propagandára, különösen most nem, amikor a vébén is bizonyították, hogy a brazilokkal együtt mesterei a kulturált labdarúgásnak" – hangzott a Sportfunk magyarázata arra, miért várják annyira izgatottan a „sógorok" a számukra presztízs jellegű összecsapást, amelyen meg kívánták mutatni, hogy „ők sem lettek volna az utolsók között Chilében" (ahová az előző két évben sokat fejlődő válogatottjuk azért nem juthatott el, mert el sem indult a világbajnoki selejtezőkön...).

A győzelemre készülő vendéglátók elsősorban a Kohlhauser, Senekowitsch, Nemec, Fiala, Rafreider csatársoruktól reméltek sokat, továbbá kisebb meglepetésre a századik válogatottsága felé közelítő Hanappit (akinek nevét régóta az – általa tervezett – Rapid-stadion őrzi Bécsben) Puschnik kiszorította a középpályássorból. A mieink egyetlen különbséggel (Solymosi helyett Nagy István került be a kezdő tizenegybe) ugyanabban az összetételben álltak fel, mint a csehszlovákok elleni végzetes vb-mérkőzésen: Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy I., Sipos – Sándor, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi dr.

Többet (és formásabban) támadtunk, de a rekkenő, bágyasztó hőségben viszonylag lanyha volt az iram. A 42. percben aztán Sándor Csikar labdájával Albert kapura tört, két remek csellel átjátszotta a védőket, majd pompásan Tichyhez ívelt, aki hat méterről a léc alá fejelt.

Az 58. percben a tarthatatlannak bizonyuló Tichy a kapufát találta el, és amikor visszapattant hozzá a labda, Fraydl kapus a földön fekve megfogta a lábát, mielőtt az üres kapuba lőhetett volna. Nagy meglepetésre a nyugatnémet játékvezető (Dusch) továbbengedte a játékot. Három perccel később egy középre ívelt szabadrúgásból Nemec négy lépésről a hálónkba fejelt, így 1:1 lett az állás. Harsogott a nézőtér – a közismerten és hagyományosan forró légkörű Práterben 75 ezren foglaltak helyet –, nagy volt az izgalom, s a kedélyeket az újabb magyar találat még inkább felhevítette.

A 63. percben ugyanis Sipos tért ölelő indításával Tichy megugrott és a kétségbeesetten kifutó Fraydl mellett nagy nyugalommal, 13 méterről a bal sarokba gurított. Az osztrákok lest reklamáltak, és a közönség is vehemensen tiltakozott: szódás- és sörösüvegek, ülőpárnák repültek a játéktérre... Miután valamelyest helyreállt a rend, eseménydús hajrá következett, helyzetekkel mindkét oldalon, de az utolsó percekben a mieink már inkább a biztonságra törekedtek.

Egyéként hihetetlen meleg uralkodott a stadion katlanjában, ziháltak a tüdők, csuromvizesek voltak a mezek, és levegő után kapkodtak a futballisták, akik – az egyik újság szavaival – szinte megsültek a negyven fokos hőségrekordban. A veterán Sándor Károly már az 51. percben cserét kért (az újonc Ihász állt be a helyére), a szintén lecserélt Puschnik pedig egyenesen rosszul lett és kórházba kellett vinni. A mentők sok nézőt is elszállítottak a lelátóról. A kánikula egyik hangulatos színfoltjaként a Kurier című lap egy képet is közölt, amint egy derűs bécsi szurkoló ingujjban ül a nézőtéren, a fején vizes borogatás, lábait pedig egy vödör vízben áztatja, miközben hűti azt az üveg sört is, amellyel szomjúságát csillapította...

Az eredmény (2:1 a javunkra) mindenesetre már nem változott, vagyis a nagy fizikai és idegi megterhelést jelentő világbajnokság, valamint a fárasztó hazautazás után néhány nappal „labdarúgóink nemcsak nagy akaraterőről tettek tanúbizonyságot, hanem időnként abból a játékból is bőséges ízelítőt adtak – a pihent osztrákok ellen –, amellyel a chilei vb-n elnyerték a dél-amerikaiak és a külföldi szakemberek elismerését".

„Végtelenül örülök. Azt hiszem, hogy küzdőszellemből, játékfelfogásból és jó csapatjátékból kitűnőre vizsgáztak a fiúk. Mindenki derekasan megtette a magáét" – nyilatkozta a lefújás után Baróti Lajos szövetségi kapitány, míg osztrák kollégája, Karl Decker elsőre csak annyit mondott: „A magyarok megérdemelték."

Az osztrák lapok dicsérték együttesünket, és bár Tichy második gólját lesnek látták, azt elismerték, hogy Fraydl kapus szabálytalankodott a csatárral annál az ominózus esetnél, akikor a bíró sípja néma maradt. A Kurier egyenként is jellemezte a vendégcsapat legjobbjait: „Albert bámulatosan cselez, s elegánsan játszik... Rákosi olyan fürge, mint egy gyík... Tichy erőteljes, gólképes csatár... Sándor még mindig nagyon tud..."

A Népsport értékelése szerint a nagy hőség károsan befolyásolta a mérkőzés színvonalát, amely ennek ellenére is – főleg a mieink jóvoltából – sokszor huzamosabb ideig az átlag fölé emelkedett. Csapatunkat a szervezett, biztonságos védekezés, a nagyfokú taktikai fegyelem, s a kifogástalan küzdőszellem jellemezte, míg támadójátékunk, főként az Albert, Tichy kettős összeszokott produkciójának köszönhetően, sokkal veszélyesebb, tetszetősebb volt, valamint nagyszerű egyéni bravúrok is tarkították. Összegezve: minden tekintetben jobbak, ütőképesebbek voltunk Ausztriánál, és ami a lényeg: a 2:1 és a mérkőzés képe „megerősítette a hitünket abban, hogy chilei eredményeink valósak".

Igazuk volt: a magyar futball végleg maga mögött hagyta az Aranycsapat korszakát – e mérkőzésen volt utoljára „igazából" válogatott a hírmondónak megmaradt Grosics Gyula (akit aztán néhány percnyi játék erejéig az ősszel rendesen is elbúcsúztattak egy budapesti összecsapás alkalmából) –, és folytatta útját, ismét felfelé.

Két évvel később Tokióban 12 esztendő után megint olimpiát nyert Magyarország, sőt ami ennél kevésbé fényes siker ugyan, de szakmailag talán értékesebb: válogatottunk 1964-ben bronzérmes lett az Európa-bajnokság (akkor még Nemzetek Európa-kupája) második kiírásában, miután az elődöntőben csak hosszabbításban kapott ki a végső győztes spanyoloktól, majd a bronzmeccsen 2:1-re felülmúlta Dániát.

És 1966-ban, a következő világbajnokságon az újabb negyeddöntős szerepléssel (amikor csak szűken kaptunk ki a Szovjetuniótól) megmutattuk, hogy az NS szakírójának négy évvel korábbi megállapításai nem koptak meg ezen idő alatt: az egyik legszebben játszó csapat volt a mienk (gondoljunk csak a brazilok felejthetetlen elverésére), egyúttal – akkor még, utoljára... – az egyik legjobb is a világon!

 

1952-ben e napon a Szovjetunióban vendégeskedő román labdarúgó-válogatott 80 ezer néző előtt a Dinamo stadionjában 3:1-re kikapott a CDSZA Moszkvától. A katonacsapat (melyet később CSZKA-ra kereszteltek) soraiban kölcsönfutballisták is játszottak (bár ezt a korabeli magyar sajtó valamiért nem verte nagydobra...): a leendő 1956-os olimpiai bajnok együtesből az egyaránt szpartakos csatár, Iljin és a középpályás Netto – utóbbi csaknem tíz évig volt kapitánya a válogatottnak, amellyel 1960-ban megnyerte az Európa-bajnokság első kiírását, illetve megjárta az 1958-as és az 1962-es vb-t is –, továbbá Bobrov, aki egyedülálló módon a futball mellett bandyben (jéglabda) és hokiban is világklasszisnak számított, az utóbbi sportágban ötkarikás és világbajnoki címig vitte! A románoknál pedig Ritter, Kovács, Farmati, Serfőző, a csereként beállt Bodó, illetve Pecsovszky révén hat magyar nemzetiségű játékos is szerepelt (az utóbbi a negyvenes évek elején, Perényi József néven még a mi válogatottunkban lépett pályára három győztes találkozón).

1972-ben e napon az MLSZ elnöke, Terpitkó András nyilvánosságra hozta, hogy a müncheni olimpiára címvédőként utazó magyar labdarúgó-válogatottban – bár a „legjobb együttessel" vesz részt – nem lesz ott két veterán csillag, Albert Flórián és Bene Ferenc. Az elképzelés az volt, hogy a jó eredmény megcélzása mellett „távolabbi tervekre is tekintettel a jelöltek között olyan játékosok is legyenek, akik 1974-re, a vb-re lehetnek majd biztos pillérei válogatottunknak". Végül a mieink ezüstéremmel tértek haza az ötkarikás játékokról – a két évvel későbbi vb-re viszont ki sem jutottak...

1982-ben e napon a MALÉV különgépével hazaérkezett Alicantéból a magyar labdarúgó-válogatott, amely a világbajnokság első csoportkörét követően búcsúzott, miután negyedórával a mérkőzés vége előtt gólt kapott Belgiumtól, és az 1–1 kevés volt a továbbjutáshoz. Mészöly Kálmán szövetségi kapitány és Mezey György edző Spanyolországban maradt, hogy megfigyelőként megtekintse a vb további találkozóit, míg a csapatot a ferihegyi repülőtéren népes küldöttség fogadta.

1992-ben e napon Sydneyben, 82 éves korában elhunyt Polgár Gyula, a népszerű Drumi, akit a harmincas-negyvenes években a Budai 11, majd a Ferencváros játékosaként az egyik legelegánsabban futballozó klasszisként tartottak számon hazánkban. Összesen hét különböző poszton fordult meg a válogatottban (csatárként kezdett az MTK-nál, de később inkább fedezetként vagy hátvédként szerepelt), és tagja volt az 1938-ban világbajnoki ezüstöt szerző nemzeti csapatnak is. Négyszer nyert bajnokságot, háromszor kupát, kétszer KK-t és egyszer az Év labdarúgója-címet (1933–34) – valamennyit a Fradi színeiben. Karrierje talán legjobb mérkőzésén, 1940 decemberében valósággal leradírozta a pályáról Genovában az olaszok sztárját, Silvio Piolát.

2002-ben e napon a wimbledoni bajnokság első napján mindkét éljátékosunk rögtön búcsúzni kényszerült. A férfiaknál Sávolt Attila ugyan sokkal előkelőbb helyen (69.) állt a világranglistán, mint Barry Cowan (251.), ám a brit versenyzőnek kedvezett a hazai környezet, különös tekintettel a fűre, mint ami a magyar teniszezőknek felettébb szokatlan borítás. Az angol négy játszmában nyert. A nőknél Mandula Petra (86.) nem számított favoritnak olasz riválisa ellen, és két szettben alul is maradt az akkoriban az NS által nem verhetetlennek ítélt Francesca Schiavonéval (45.) szemben – aki épp a minap ért fel pályája csúcsára, és győzött a Roland Garros egyesében!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik