Fieszta Zalában: az élvonal legjobbja a ZTE!

Amikor eldőlt az elsőség sorsa: egyenlített a Zalaegerszeg (Fotó: archív)

Bár korábban is többször volt majdnem vagy egészen telt ház a Zalaegerszeg stadionjában a 2001–2002-es idény folyamán, az utolsó előtti fordulóban, a saját esélyeit a friss 3–2-es újpesti vereségével lerontó Ferencváros ellen még inkább „fokozódott a helyzet".

Az utcákon, a tereken, a gyorséttermekben, a parkokban, azaz mindenütt kék sálas, kék zászlókba burkolózó embereket lehetett látni 2002. május 22-én. Érezhető volt, hogy a város szinte valamennyi tagja futball-lázban ég, és a bajnoki cím ünneplésére készül.

Gyepes Gábor sárga lapja vezette be a mérkőzést, a vélt szabálytalanságnál egy emberként ugrott talpra a publikum, s csak nehezen fogadta el, hogy a Fradi-védő nem kapott azonnal pirosat. Már a kezdő sípszótól jó iramú volt a meccs, a győzelmi kényszerben lévő FTC uralta az első periódust, aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy esett vissza fokozatosan a támadójátéka – Gera Zoltán egyedül őrlődött három hátvéd szorításában.

A szünetben már örülhetett a lelátó népe, ugyanis közölték, hogy a Dunaferr vezet az MTK ellen, így a döntetlen is a ZTE bajnoki címét jelentette. Ennek megfelelően a második játékrészben is türelmesen játszott a házigazda, míg a túloldalon Garami József mester kettős cserével próbált új impulzust adni a csapatának. S a húzása bejött, mert az 56. percben pont az éppen beállt Vén Gábor remekül elvégzett szabadrúgása után, Gyepes bekotort góljával szereztek vezetést a zöld-fehérek.

Azonnal váltania kellett a vendéglátó együttesnek, hiszen ha marad az állás, aznapra oda a bajnokavatásnak (a további veszélyekről nem is beszélve...). Támadott tehát a zalai gárda, ám úgy tűnt, nem jut eredményre, amikor a Fradi meccslabdához jutott: a lila-fehérek ellen pár nappal azelőtt kétszer is betaláló Alekszandar Jovics kicselezte már az egerszegi kapust is, azonban Csóka Zsolt önfeláldozóan mentett, és mint kiderült, ez az elhibázott lehetőség nagyon-nagyon sokba, egész pontosan a végső elsőségükbe került a fővárosiaknak.

A 71. percben tudniillik egy másik cserejátékos, a román légiós, Radu Sabo az első labdaérintéséből higgadtan a bal alsó sarokba küldte a labdát. Mondani sem kell, a közönség őrjöngött, szinte sírt örömében, mivel abban a pillanatban alighanem mindenki tudta: eldőlt az aranyérem sorsa.

Lehetett volna izgalommentesebb is a találkozó vége, hiszen ha Kenesei Krisztián értékesíti a büntetőjét, akkor győzelemmel zárja az összecsapást a ZTE, csakhogy Szűcs Lajos bravúrral védett. Persze a kihagyott tizenegyes sem érdekelt aztán senkit, mert a csapat az 1–1-gyel is megszerezte az első bajnoki címét az akkor már 82 éves története során!

A lefújást követően úgy sprinteltek be az épületbe a kék-fehér fiúk, mintha egy éhes tigris kergetné őket – pedig „csak" az ünneplő tömeg szerette volna agyonszeretni (és levetkőztetni...) a kedvenceket. Az öltözőbe bejutni nemhogy a szurkolóknak, még a „mezei" újságírók számára is gondot jelentett, hiszen odabent rengeteg operatőr és fotós előtt tomboltak és vigadtak a győztesek.

Odakint a hangszórókból hol a Queen legendás slágere, a „We are the champions", hol meg valami szívszorító lakodalmas nóta szólalt meg, a pálya pedig tele volt eksztázisszerűen boldog emberekkel, akik azt kiabálták: „Bajnokok vagyunk!"

Nem volt előre megírt forgatókönyv. Hogyan is lett volna, amikor az egész szezonban valami olyasmi hallatszott Zalaegerszeg felől, mint hogy: „Ááá, mi nem a bajnoki címről beszélünk, mi csak szeretnénk ott lenni elöl..." – mondta ezt vezető, játékos, és talán erre gondoltak a szurkolók is.

Azok a drukkerek, akik annak idején mámorosan örültek, amikor az aranylábúak kétszer is (1985, 1986) a negyedik helyen zártak, még Gellei Imrével a kispadon. Aztán sok év elszelelt, majd 2001 nyarán a csapatot remekül megerősítették, jól is menedzselték, a város is támogatta – de mégis csupán kevesen gondolták volna róla, hogy elcsípi az aranyat a Ferencváros, az MTK, vagy a télen milliókért átalakított Újpest elől.

A Zalaegerszeg azonban bombaformában kezdte az idényt, hogy aztán jöjjön a „szokásos" hullámvölgy, némi magyarázkodással, ejnye-bejnyével, kritikus újságcikkekkel, majd a visszazökkenés a sikerek, a győzelmek útjára. Ment, szinte robogott előre a riválisai testén át a ZTE, és csak fogyott közben az MTK előnye, így az egyik kék-fehér alakulatot végül lekörözte a másik.

A 37. forduló előtt már nem kellett túl sokat számolgatni, az ember csak rápillantott a táblázatra, és megállapította, hogy szerencsés esetben (lásd: a Dunaújváros győzelme a Hungária körútiak ellen – ez bejött, 5–1-re...) akár az iksz is elég, hogy forróság öntsön el mindenkit Zala megye székhelyén.

Így hát a felújítás alatt álló miniaréna tíz éve ezen a napon zsúfolásig megtelt emberekkel, de még mindig csak jöttek-jöttek, s próbáltak maguknak helyet találni. Volt, aki a kerítésnek dőlve (illetve odapréselve) kukucskált a pálya felé, volt, aki a nyakába vette az unokáját, volt, aki magához karolta rogyadozó lábú nagypapáját, csak hogy részese lehessen ennek a különleges alkalomnak – és még csak ezután következett az éjszakába nyúló népünnepély.

A Dísz tér felé vette az irányt mindenki, ahová megérkeztek a bajnokcsapat labdarúgói is, Waltner Róbert, Kenesei Krisztián, Molnár Balázs, meg a többiek, és ahová megkísérelt bezsúfolódni az egész város. Ekkorra már átöltözött Bozsik Péter is. Igaz, nem önszántából: a mindig elegáns, visszafogott szakvezető bizony kénytelen volt a pezsgővel és vízzel összelocsolt öltönyét egyszerű klottgatyára, stopliscsukára és a hőskort idéző mackófelsőre cserélni, aztán úgy elindulni be a centrumba, hogy így „legatyásodva", ám igazi hősként álljon a nép elé.

Amely énekelt, kék-fehér sálakat lobogtatott, és este kilenc körül azt láthatta, hogy kék petárdák kúsznak az ég felé. Szóval ünnepelt a tömeg a nagy placcon, és ekkor mentek ki az erkélyre a futballisták, majd kezdtek el szép sorban rövid, frappáns beszédeket mondani.

Volt, aki kijelentette: „Boldog vagyok, és ennél többet nem tudok kipréselni magamból". Akadt, aki mindezt úgy variálta, hogy: „Végtelenül boldog vagyok". Ám tessék elárulni, mivel lehet ilyenkor kirukkolni, mit is mondjon szegény Kocsárdi Gergely vagy Szamosi Tamás, amikor talán még fel sem fogták, mit is vittek véghez: bajnokot csináltak a Zalaegerszegből.

A főtéren sírtak és nevettek a szurkolók, egymásnak mondogatták, hogy „mi vagyunk a legjobbak", eközben a pályája első élvonalbeli aranyát ünneplő veterán Urbán Flórián azt harsogta a mikrofonba: „... köszönöm, hogy befogadtatok, szeretem ezt a várost és itt akarok letelepedni. Hajrá Zete! Mi vagyunk a bajnokok!" Erre aztán üvöltött mindenki teli torokból, túlkiabálva a hangszórókat, a Queent, a felejthetetlen slágereket.

A szakosztályvezető pedig úgy fogalmazott, még jobban megmámorosítva a nyáriasan meleg puha estét: „Megmutatjuk Európának, hogy milyen csapata van Zalaegerszegnek!" Az emberek szentül hitték, hogy nem fognak már a BL elsőselejtezőjében búcsúzni, s azt beszélték, hogy a sorsolás akár összehozhatja őket az Interrel, a Bayern Münchennel vagy a Manchester Uniteddel, s akkor az addigra valami varázslattal már felújított stadionban ott futkározhat Christian Vieri, Giovane Elber, David Beckham és a többi világklasszis.

Nagy Ferenc, a klub egyik vezetője (ő nem az erkélyről, hanem az NS munkatársának) elárulta, hogy a tervek szerint hatalmas összefogással egy-két hónap leforgása alatt átalakítják az arénát, amivel lehetővé válik ott a nemzetközi találkozók megrendezése.

Ez a törekvés nem járt sikerrel – de ez már egy másik sztori. Az NK Zagrebet (végül idegenben lőtt góllal) úgy is sikerült kiejteni, hogy az Üllői úton volt otthon a ZTE, a Puskás-stadionbeli folytatás pedig maga a dalba foglalt történelem...