Csapatunk Eb-döntős esélye el lett tolva

A 2004-es Eb rendezési jogáért folytatott harcot korábban elveszítettük Portugáliával szemben, de a sors mintha kárpótolni akarta volna Magyarországot: viszonylag könnyű selejtezőcsoportba kerültünk. És mivel a lengyelek gyengélkedtek, két körrel a vége előtt második helyezettként utazhattunk Rigába, hogy megharcoljunk a pótselejtezőt értő pozíció megőrzéséért. Támpontul: a lettek még soha nem jártak ilyen „magasságban", és az odavágót is elbukták 3–1-re – noha Maris Verpakovskis már Budapesten is ránk ijesztett, hiszen az ő gólja miatt a szünetben még a vendégek vezettek.

A számukra is meglévő esély ellenére nem mondhattuk, hogy a házigazdák önbizalma az egekig ért, 2003-ban e napon nem hömpölyögtek a helyszínre a drukkerek. Őket elhagyta a hitük, a lengyelek elleni friss 2–0-s otthoni vereség után így csupán legfeljebb ötezren ültek fel a Skonto-stadion lelátójára, ami fél házat jelentett.

A médiumok sem szenteltek nagy terjedelmet a meccs beharangozójának. A Diena című újság még kitett magáért, mert fél oldalon foglalkozott a két válogatottal, azonban az esélyeket illetően ott is a pesszimista hang volt az uralkodó: a lap 25 százalékot adott a hazai győzelemre, 40 százalékot a döntetlenre, 35 százalékot pedig a magyar sikerre.

Együttesünk összeállítása így festett: Király – Lipcsei, Dragóner, Juhár – Fehér Cs., Lisztes, Dárdai, Lőw (Böőr, 46.) – Gera (Kovács Z., 86.) – Szabics, Fehér M. (Kenesei K., 46.). Az előzetes várakozások ellenére a lettek nem kezdtek unottan, a futballjukon látszott, szurkolóik jó részével szemben ők nem adták fel lélekben, és bár éppen erre számított Gellei Imre kapitány, a mi játékosaink mégis csupán tíz perc erejéig tudták megvalósítani azt, amit szakvezetőjük elképzelt.

A nyitó szakaszban ugyanis 65:35 volt a magyar csapat javára a labdabirtoklási arány, aztán idővel ez a szám kiegyenlítődött, majd a félidő lefújásakor már a hazaiak fölényét mutatta. És a lettek bizony nemcsak a passzolgatásban voltak jók, hanem az eredményesség is feléjük billentette a mérleg nyelvét. Válogatottunknak akadtak biztató felvillanásai, azonban a nagy akarásnak végül is kifulladás lett a vége.

A csapat érthetetlen módon 25 perc játék után elfáradt. Lőw Zsolt például annyira elkészült az erejével, hogy támadásból nem tudott visszazárni, és ez bizony végzetesnek bizonyult, ugyanis a saját társa felszabadító rúgásával a felezővonaltól meginduló Verpakovskis egy kontrából, kicselezve a teljes magyar védelmet, a 38. percben vezetéshez juttatta Lettországot – már megint.

Azonban a történelem ritkán ismétli önmagát, és bár Imants Bleidelis négy perccel később lesgyanús helyzetből talált a hálónkba – egy szöglet után középen Vitalijs Astafjevs megcsúsztatta a labdát, amelyet a gólvonaltól fél méterre álló középpályás a jobb sarokba fejelt –, a játékvezető szabályosnak ítélte az esetet, azaz nem egyenlítés következett, hanem máris két gól volt a hazaiak előnye.

A gyengébb játékot nem hagyhatta szavak és tettek nélkül a kapitány, aki a szünetben a „lemerülő" Lőw helyett Böőr Zoltánt, a veszélytelenül mozgó Fehér Miklós cseréjeként pedig Kenesei Krisztiánt küldte pályára.

Ám ez a taktikázás sem tudott pluszt hozzátenni a játékunkhoz, ráadásul éppen Kenesei adott el egy labdát (ez pedig ezen a szinten végzetes baki), amiből az 51. percben Astafjevs a rosszul helyezkedő Juhár Tamás mellett kilépő Vits Rimkushoz passzolt, ő egyből indította Verpakovskist, és az életveszélyes csatár becsúszva, az első gólhoz hasonlóan Lipcsei Pétert megelőzve, hat méterről a kapu közepébe lőtt.

Az eredmény tükrében világossá vált: becsődölt a középpályás és a vonal melletti védekezésünk – pedig Gellei Imre éppen arra figyelmeztetett, hogy a valószínűleg agresszívabb hazaiak ellen itt nem lehet megingani –, aktív támadójátékról nemigen beszélhettünk, és ez még akkor is így volt, ha Lisztes Krisztián a lettek harmadik találata után szinte azonnal szépített (a tizenhatos előteréből kifejelt oldalra Keneseihez, aki visszabólintott középre, Szabics Imre a kapunak háttal állva még beleszúrt a labdába, amely így visszakerült Liszteshez, ő meg hét méterről Aleksandrs Kolinko lába között a kapu közepébe lőtt).

A pontatlanságok miatt bántóan gyötrelmes volt a magyar együttes futballja, és ezen a fontosnak ítélt Eb-selejtezőn még azok sem villantak meg, akiktől ez most éppen elvárható lett volna. Elő lehetett venni a régi igazságot: a valóban tétre menő meccseken elillan(t) labdarúgóink hite, tudása, valódi tartása.

Ez ezért is volt Rigában fájdalmas, mert ezúttal – noha három héttel korábban kikaptunk Szlovéniában, és a felnőttek összecsapása előtti napon U21-eseink is leckét kaptak (Szélesi, Nagy G., Vanczák, Bodor összetételű védelemmel 0–2) – a meccs felvezetéseként kivétel nélkül mindenki felsőfokon írt a nemzeti csapatról. Ám ez a pofon mindezt lehűtötte, és csak annak lehetett örülni, hogy nem lett még nagyobb különbségű a kudarc...

Érdemes felidézni, a Nemzeti Sport hogyan értékelte játékosainkat e siralmas produkció után. Király Gábor az első gól előtt feleslegesen jött ki, és a második találatnál is hibázott. A védelemben Lipcsei Péter bizonytalannak tűnt, Dragóner Attilát pedig a három lett gól minősítette. Juhár Tamás az első húsz percben megbízható volt, utána az ő oldalán futottak az ellenfél támadásai.

Fehér Csaba szorgosan dolgozott, és két lövése is kiemelte a középpályások közül. Dárdai Pál szokásához híven sokat robotolt, ám sokszor vesztette el a labdát, míg Lisztes Krisztiánról bebizonyosodott, hogy ő nem védekező középpályás. Lőw Zsolt a mérkőzés elejétől fáradtnak tűnt. Gera Zoltán fizikai erejét egy ilyen meccs meghaladja (legalábbis hét évvel ezelőtt, a magyar NB I-ből...), Fehér Miklós gyakorlatilag észrevehetetlen volt, Szabics Imre pedig őrlődött a magas lett védők között.

A cserék közül Böőr Zoltán nem tudott besegíteni a védekezésbe, és Kenesei Krisztiánnak is csak szabadrúgásból volt lehetősége a gólszerzésre. Kovács Zoltánnak ez alkalommal nem sok idő jutott.

– Arra, ami Rigában történt velünk, nem számítottam – ismerte be utóbb az NS tudósítójának Gellei Imre kapitány.
– Mire számított?
– Arra, hogy a lettek ilyen tüskés futballt játszanak, arra építenek majd, hogy mi támadunk, ők kontráznak és a két gyors szélsőjüket indítva támadnak...
– És?
– És ez is történt.
– No, jó, de ha Ön, a kapitány erre készült, mi több, erre felkészítette a játékosait, akkor miért érvényesülhetett mégis a lettek akarata?
– Mi győzni mentünk Rigába, és ezt most utólag még akkor is elmondom, ha a mérkőzés felvezetése során már hangsúlyoztam, hogy Lettországban a döntetlen sem lenne rossz eredmény – nekünk. A mérkőzés kezdeti szakaszában nem volt baj a játékunkkal, uraltuk a pályát, szinte a kapu elé szögeztük a letteket, hét szögletrúgást végezhettünk el, de... De ezek a lehetőségek nem jelentettek valós veszélyt, az egy kivétel Fehér Csaba távoli lövése volt. A lényeg az: a csapat minden tagja tudhatta, hogy mi az ellenfél erőssége, és éppen ezt a feladatot nem volt képes megoldani.

Együttesünknek azonban még így is maradt esélye a továbbjutásra. A pótselejtezőt érő második pozícióhoz mindenképpen győznie kellett egy hónappal később a Puskás Ferenc Stadionba érkező lengyelek ellen, ám még siker esetén sem érezhette magát páholyban, ugyanis drukkolni kellett, hogy a svédek – a számukra már tét nélküli mérkőzésen – ponttal zárják a lettekkel szembeni otthoni találkozójukat.

„Életünk, hangsúlyozom, életünk utolsó nagy lehetősége előtt állunk, amelyet ki kell használni – mondta az első és a második találatnál is bakizó Király Gábor. – A korosztályunk többet nem lesz ilyen közel nagy tornára való kijutáshoz, vagyis mindenképpen muszáj begyűjteni a három pontot, majd figyelnünk kell Stockholmot. Bosszantó, hogy most már nem csak a saját kezünkben van a sorsunk, de már hozzászokhattunk, hogy nekünk, magyaroknak minden apró sikerért nagyon meg kell dolgoznunk."

És amíg mi a nagy lehetőséget elszalasztottuk – amiért, s persze a mikéntjéért a szurkolók bocsánatkérést követeltek a játékosoktól –, a Baltikumban visszajött a remény: a mieink legyőzését az önálló lett futball akkor tizenkét esztendős modern kori fennállásának öt legnagyobb diadala között emlegették. És ugye kitalálják, miért lett hazájában az év embere (lettje...) a Dinamo Kijevben légióskodó Verpakovskis?

„Természetesen" az ő találatával nyert Ibrahimovicék ellen csapata azon a bizonyos meccsen. A pótselejtezőn pedig természetesen oda-vissza betalált a vb-bronzérmes törököknek. Aztán Lettország az Eb-n sem égett le, hiszen a világbajnoki ezüstérmes Németország ellen pontot tudott szerezni! És bár nem ezen a meccsen, de lőtt egy gólt is – természetesen Verpakovskis.

Ja, el ne felejtsük: a mieink – függetlenül attól, hogy e rendre leszerelhetetlen remek lett ember egyenesen mennybe ment – végül 2–1-re kikaptak itthon Lengyelországtól is. Így kerültünk hátra szokásos helyünkre, a negyedik pozícióba...

1933-ban e napon a labdarúgó-bajnokság rangadóján a címvédő Újpest az előző szezonban mindössze egy ponttal mögötte záró Hungáriát fogadta, amelyet azonban sokan esélyesebbnek tartottak nála (talán azért, mert a vendég kék-fehérek egy győzelemmel álltak, míg a lilák a két korábbi meccsükből az egyiket meglepetésre döntetlenre adták a Phőbus ellen). Az első félidő még kiegyensúlyozott játékot hozott, bár a házigazdák a center Jávor góljával megszerezték a vezetést. A szünet után aztán Avar egy szép kapáslövéssel rögtön megduplázta az előnyt, és innentől már csak egy csapat volt a pályán – az Újpest, amely váratlanul jó benyomást keltett, és végül Pusztai révén 3:0-ra alakította a végeredményt. Az „MTK" csatársora nagy csalódást keltett, hiába játszott benne többek között Cseh, Turay és Titkos is. A szezon végén aztán egyik gárda sem lett bajnok, hanem a Ferencváros, amelyet az Újpest szorosan követett, míg a messze lemaradó Hungária szégyenszemre még a dobogóról is leszorult a debreceni Bocskai miatt.

1953-ban e napon szokás szerint átpolitizált hírekkel is jócskán el volt látva a sportnapilap. Két gyöngyszemet emelünk ki. Az egyik írás a kommunizmust építő rendszer nagyszerűségét próbálta hangsúlyozni – nyugati véleményekkel alátámasztva. A Szovjetunióba látogató olasz újságírók ugyanis a helyi sajtó képviselőivel találkoztak, és „szóvivőjük" – a szovjet emberek vendégszeretete mellett – agyba-főbe dicsérte a meglátogatott sportlétesítményeket is, amelyek „nagy hatással voltak rájuk". Elsősorban a Sztálin-autógyár tornatermeit, a szintén moszkvai Dinamo-stadiont, továbbá a Téli Sportpalotát és az ugyancsak leningrádi Kirov-stadiont emelték ki. Ez volt a Szovjetszkij Szportból átvett anyag. Egy másik cikk MTI-jelentés alapján a „másik táborban" vizsgálódott, és természetesen megtalálta az elítélendő jelenséget. Eszerint Franciaországban a „Laniel-kormány bejelentette, hogy a háború előkészítését szolgáló fegyverkezési kiadások növelése érdekében törli a nemzetgyűlés által megszavazott költségvetésből mindazokat a hiteleket, amelyek sportfejlesztési és testnevelési célokat szolgálnak. Ezért természetesen a Francia Munkás Sportszövetség főtitkára levelet intézett a kormány vezetése alatt álló országos sportbizottsághoz, és tiltakozását fejezte ki az intézkedés ellen." Tehát nyugaton a vezetők nem egyszerűen csak keresztbe tettek a milliós tömegek sportolási igényeinek, hanem mindezt azért, hogy még intenzívebben törekedhessenek a háborúra...

1963-ban e napon a váltósúlyúak (75 kiló alattiak) versenyét rendezték meg a stockholmi súlyemelő-vb-n. Három nagy favorit volt: az egymás után kétszer nyerő, azaz címvédő Alekszandr Kurinov, az ötvenes évek legendás bajnoka; a japán származású amerikai Tamio „Tommy" Kono (aki 1952–1959 közt két olimpiát és hat világbajnokságot nyert meg, miközben négy különböző súlycsoportban összesen 61 világrekordot állított fel, de az 1960-as ötkarikás játékokon már Kurinov mögé szorult); valamint Huszka Mihály, aki az előző évben ezüstérmes volt Budapesten. Előrebocsátjuk: a magyar sportoló szenzációsan szerepelt, kilenc fogásából nyolc sikeres volt, csak a legutolsó nem, amikor számára már irreális súllyal próbálkozott. A nyomást, fő erősségét megnyerte (145 kg), 5 és 10 kilót ráverve fő riválisaira. Szakításban 127.5-ig jutott (országos csúcs), és még mindig maradt 2.5 kg előnye a szovjettel szemben, miközben Kono – mintha egy temetési jelenetet láthattak volna a nézők – búcsút vett a világelittől: három sikertelen fogása után ott állt lehajtott fejjel, mivel kiesett. Lökésben Huszka 165-öt teljesített, de Kurinov egy lépcsővel feljebb ment, és a magyarnak a 167.5 már nem jött össze: az ollózásnál megcsúszott a lába, a súlyzó pedig előrezuhant. Egyenlő összprodukcióval zártak tehát (a 367.5 kiló magasan összetett országos csúcsnak számított), így jött az utólagos mérlegelés. Mivel a szovjet könnyebbnek bizonyult, Huszka Mihály szemében könnyek jelentek meg – a lehető legkisebb különbséggel csúszott le az aranyéremről (a harmadik helyezettet fölényesen megelőzte).

1983-ban e napon kettős rangadót rendeztek a Népstadionban. Az „előmérkőzésen" a listavezető Újpest 2–2-es döntetlent játszott a csak egy ponttal rosszabbul álló Honvéddal, de (egyelőre) így is maradt a tabella tetején. Ezután, immár 40 ezer néző előtt következett a Vasas és a 2000. bajnoki mérkőzését játszó Ferencváros. A nevezetes alkalom neves vendéget kívánt: a kezdőrúgást nagy taps közepette a Fradi harmincas évekbeli klasszisa, a világbajnoki ezüstérmes Toldi Géza végezte el, aki aztán haza is vihette dániai otthonába a jubileumi felirattal ellátott labdát (két ével később, Budapesten halt meg). Sajnos a veterán csillag egykori csapattársa, az egykor mindkét szemben álló fél színeiben gólkirályi címet szerző Takács II József néhány nappal korábban hunyt el – emiatt az elején egyperces szünetet is tartottak, valamint a csapatok gyászszalaggal futballoztak. A meccsen aztán a szövetségi kapitányi posztot a nyáron az angyalföldiek kispadjára cserélő Mészöly Kálmán együttese kerekedett felül, mivel Zsiborás kapus nem volt valami nagy formában, amit az első félidőben Komjáti használt ki, majd bár a szünet után Koch egyenlített, és később Kuti találatát Pogány is gyorsan egalizálta büntetőből, a sokszor keménykedésbe hajló mérkőzésen Kiss László és Csima találatára már nem érkezett válasz (4–2). Sőt, Novák Dezső gárdájából a lefújás előtt a kakaskodó Ebedli Zoltánt ki is állították.

1993-ban e napon került sor a londoni Crystal Palace Stadionban az atlétikai Grand Prix-döntőre. Bár a napok óta zuhogó eső a viadal előtt elállt, a várt kiugró eredmények elmaradtak. A magas színvonalat persze így is garantálta, hogy a friss stuttgarti világbajnokok közül 23-an is szerepeltek az angol fővárosban. Az egyik legnagyobb meglepetést a férfi 400 méter hozta, amelyen bár nem indult a vb-győztes amerikai Michael Johnson, honfitársai közül a világrekorder Butch Reynolds és az olimpiai bajnok Quincy Watts viszont igen. Ehhez képest egy 21 éves manchesteri egyetemi hallgató, bizonyos David Grindley nyert elképesztő hajrával... Világcsúcsot ketten ígértek, de 1500-on az algériai Nuredin Morszeli a meglehetősen lassú első két kör miatt a végén már hiába gyújtotta be a rakétákat. Az esemény végére szokás szerint Szergej Bubka „magánszáma" maradt: sikerrel teljesítette a 605 centit, és miután a győzelem már biztosan zsebben volt, nekifutott a 614 cm-es világrekord-magasságnak is. Noha az utolsó kísérleténél hosszasan rezgett a léc, végül „úgy döntött", hogy leesik... Ettől függetlenül a férfiaknál az ukrán Bubka, míg a nőknél a 400 gátas amerikai Sandra Farmer-Patrick lett 1993 összetett GP-győztese.