Brutális baleset: nyugdíjas gázolt sísztárt

Vágólapra másolva!
2010.08.27. 09:08
null
A balesetet szenvedő Maier jobb lábszárát végül nem kellett amputálni
Címkék
Minden idők egyik legnagyobb alpesi sízője nem elsősorban a technikájával, hanem rettenthetetlenségével alapozta meg a sikereit, illetve elpusztíthatatlanságával a hírnevét. Az 1998-as téli olimpián a sportág egyik legnagyobb bukása után csak felállt, leporolta magát, néhány napra rá pedig nyert két aranyat. Sikerei csúcsán, kilenc évvel ezelőtt elcsapta a Harleyját egy nyugdíjas sofőr Mercije, és úgy volt, hogy elveszíti a lábát. Ehelyett összeszorított fogakkal ebből is felépült, majd visszatért a pályára a győzelmekhez. Ő Hermann Maier, a Herminátor.

Globális felmelegedés ide vagy oda, az északi féltekén már 2001-ben is nyár volt az évnek ebben a szakában, ezért semmi nem jót jelentett az osztrákok számára, hogy első számú sísztárjuk váratlanul augusztusban is a címoldalakra került: 24-én Hermann Maier karambolozott, és bár nem életveszélyes, de súlyos sérülést szenvedett – kettős nyílt lábszártörést. Komolyan felvetődött, hogy a közelgő olimpia fő favoritja nem hogy nem utazhat Salt Lake Citybe, de a jobb lábát amputálni kellhet, ami értelemszerűen az egész pályafutásának véget vetett volna.

Mint utóbb rekonstruálták az esetet, a 28 esztendős klasszis éppen nyári edzőtáborából hajtott hazafelé aranysárga, speciális Harley Davidsonja nyergében, amikor Salzburg közelében, Radstadt térségében egy nyugdíjas német mérnök, az épp a születésnapi bulijába igyekvő 73 éves Wolfgang S. szabálytalanul elékanyarodott Mercedesével, és a nekiütköző (vagy elsodort – erről ellentmondásos információk érkeztek) motoros az út menti árokban kötött ki.

Szemtanúk szerint Maier ugyan előzgetett autókat, de biztosan nem száguldott gyorsabban a megengedett 80 kilométeres tempónál. Valószínűleg teljesen vétlen volt az ütközésben, melynek csattanása állítólag olyan hangosat szólt, mint egy robbanás...

A sportolót, aki későbbi beszámolója szerint magából a balesetből semmire sem emlékezett, mentőhelikopterrel szállították egy salzburgi klinikára, ahol hétórás műtétet hajtottak végre rajta. Az orvosok véleménye szerint a legfőbb gondot a szövetek roncsolódása, és az ennek nyomán jelentkező fertőzés jelentette. Ez ugyanis legrosszabb esetben olyan súlyos is lehetett, hogy Maier életét csak jobb lábszárának amputálásával tudták volna megmenteni.

Három nappal később, augusztus 27-én aztán Alois Karlbauer, az operációt végző orvoscsoport vezetője elmondta: immár egészen bizonyos, hogy megmarad a sérült testrész. Ez nagyon jó hír volt, különösen annak fényében, hogy maga az érintett is (akit megalkuvást nem ismerő, „mindent vagy semmit" szemléletéről ismert a közönség) az ellenkezőjétől tartott leginkább – az őt elsőként ellátó mentősnek is azt nyöszörögte fájdalmaktól gyötörve: „mentsétek meg a lábam".

A megoldás az volt, hogy a sípcsontját csavarokkal rögzítették, egy titánium rudat ültettek be implantátumként a lábszárába (ezt egy esztendővel később terveztek kivenni), míg a plasztikázáshoz a karjából vett bőrdarabot használtak fel. Szerencsére más nagyobb baja nem esett, megúszta nem túl súlyos vesezúzódással és két kitört metszőfoggal. Persze még jó néhány napig így is az intenzíven maradt.

Az orvosok nem tartották kizártnak, hogy százszázalékosan felépüljön – de aligha a közelgő idény végéig; Karlbauer azzal hűtötte le az optimistábbakat, hogy a gyógyulás mindenképpen több hónapot vesz igénybe. Azaz veszni látszottak a februári ötkarikás remények, bár szurkolói szerettek volna bízni a lehetetlenben, és egy másik osztrák sportikonra emlékeztettek. Annak idején ugyanis az összeégett Niki Lauda már néhány héttel borzalmas nürburgringi balesete után visszaült az autójába, és majdnem megvédte Formula–1-es világbajnoki címét, melyet a következő idényben viszont már vissza is szerzett.

Annyit egyből lehetett tudni, hogy Hermann Maiert nem anyagilag viselik meg a történtek. Reklámszerződései változatlanul éltek, a betegágyában is népszerű maradt. Még fontosabb talán, hogy menedzserével időben felkészültek bármilyen negatív fejleményre, azaz alaposan bebiztosították a milliókat érő lábakat.

Eszerint ha következő márciusig egyetlen versenyen sem állhat rajthoz, 11 millió márkás, vagyis csaknem másfél milliárd forintos biztosítási díj üthette a markát, hiszen ilyen nagyságrendet állapítottak meg a sztár elmaradó bevételeinek (versenyek pénzdíjai, kieső szponzori juttatások) kompenzálására. Ki merjük jelenteni: végül nem (elsősorban) azért maradt ki a síző teljes 2001–2002-es szezonja, hogy felvehesse a vagyonnyi kártérítést...

Jobb későn, mint soha, tartja a mondás, de mielőtt megnéznénk, mire jutott Ausztria szeme fénye az őt partvonalon kívülre tévő „két férfi, egy eset" után, menjünk vissza egy kicsit az időben, hogy lássuk: mitől is lett ő „kiirthatatlan" Herminátor.

Eleve nem indult zökkenőmentesen a karrierje, mert tizenévesen eltanácsolták egy menő síakadémiáról a flachaui ifjút, aki jobb híján saját erejéből fejlesztette a tudását. Ezenkívül télen síoktatóként, nyáron kőművesként kereste a kenyerét. Több évig be kellett érnie regionális bajnoki címekkel, mígnem 23 évesen végre felfigyeltek rá, amikor előfutóként az élmezőnyéhez hasonló időt repesztett hazai lejtőjén egy óriás-műlesikló vk-versenyen.

Ez 1996 januárjában történt, és egy hónappal később már a válogatott tagjaként debütálhatott az elitsorozatban. Egy esztendővel később megnyerte az első világkupa-viadalát (szuper G-ben), majd a következő szezon (1997–1998) már tőle volt hangos.  

Kirobbanó, dinamikus stílusáról, ezt lehetővé tévő átlag feletti testi erejéről, kockázatvállaló hajlamáról, illetve szorgalmáról lett híres, valamint természetesen az előbbiekből eredő remek eredményeiről. Ő dominált az egész idényben, de az igazi nagy durranás Naganóban jött el, ahol rögtön az elején megalapozta a legendáját.

Lesiklásban favoritként kirepült a pályáról, majd részben a fejére esett, és még jó párszor megpördült-bucskázott a különböző testrészeit megütve, mielőtt két védőhálón is keresztülhatolva végül meg tudott állni. A félelmetes látvány ellenére Maier a saját lábán távozott a helyszínről. Amikor még aznap megkérdezték tőle, mit érzett esés közben, csak annyit mondott: „nem volt egy Lufthansa-utazás, de azért elment"…

HERMANN MAIER BALESETE ÉS GYŐZELME NAGANÓBAN

 

Egyből a világsajtó (majd konkrétan a neves Sports Illustrated) címlapjára került, pedig még hátravolt a többi száma. Amelyeket – a szuper- és a „sima" óriás-műlesiklást – meg is nyert! A szezon végén pedig az említett két szakágban, illetve összetettben is ő lett a vk legjobbja – abszolút síkirállyá vált. Ezt amúgy Amerikában is érzékelték, és mivel a sztorija már akkor feltűnést keltett, meghívták Jay Leno showjába, ahol együtt szerepelhetett „földijével", a szintén osztrák Arnold Schwarzeneggerrel. A Herminátor és a Terminátor...

A következő idényben szuper G-ben lett első, valamint a vaili vb-n e számon kívül lesiklásban is, azután 2000-ben és 2001-ben mind a három gyorsabbik szakág s az összetett világkupa is hozzá került! Egy ilyen időszak után jött az életébe a német öregúr a böhöm nagy autójával...

A korábbi első számú sícsillagnak nagy-nagy akaraterővel, a rehabilitáció fájdalmait leküzdve kellett dolgoznia azért, hogy újra egészségesnek mondhassa nemrég még veszélyben lévő lábát, ám azért végül eljutott odáig, hogy másfél kihagyott szezon után 2003 januárjában ismét visszatérjen az alpesi sí nemzetközi körforgásába. Adelbodeni próbálkozása után két héttel pedig már azzal sokkolta a sportvilágot, hogy a havas lejtők egyik Mekkájának számító Kitzbühelben ő diadalmaskodott szuper-óriásműlesiklásban!

„Sohasem hittem volna, hogy ilyen hamar újra győzni tudok majd. A fellegekben érzem magam! Ez egyike a legnagyobb sikereimnek, egy szintre kerül az olimpiai és a vébéelsőségeimmel" – nyilatkozta a boldog bajnok.

Hamarosan begyűjtött egy vb-ezüstöt is, míg 2004-ben, az első komplett idényében újra övé lett a szuper G vk-trófeája (a tizedik szakági „koronája") – de az összetett is, immár negyedszer! Ezek után ő kapta meg az Év visszatérőjének járó Laureus-díjat.

És még nem volt vége, mert 2005-ben Bormióban (ezúttal óriás-műlesiklásban) harmadszor is világbajnoki címet szerzett, majd 2006-ban Torinóban egy ezüsttel (szuper G) és egy bronzzal (óriásban) megduplázta olimpiai érmeinek számát. 2008 őszén pedig Lake Louise-ban majdnem három év után újra vk-viadalt nyert, és amikor tavaly bejelentette a visszavonulását, 54-nél állt meg – ennél többel (86-tal) a férfiaknál csak a svéd Ingemar Stenmark büszkélkedhet!

Minden idők egyik legeredményesebb alpesi sízője volt Hermann Maier, de legalább ennyire emlékezetes marad arról is, hogy a sporttörténelem egyik legnagyobb „comebackjét" ő vitte véghez.

 

1931-ben e napon újabb nagy döntőre került sort a párizsi úszó Európa-bajnokságon. A férfi 400 méter gyors előtt azt remélte a magyar küldöttség, hogy a 100-on előzőleg már diadalmaskodó Bárány István behúz egy második helyet a házigazdák favoritja, Jean Taris mögött. A verseny előtt Komjádi Béla, a vízilabdázók legendás kapitánya a büfében olyasmin kapta reménységünket, amit még soha nem tett: szíverősítőt hörpintett. Mikor a „pólómágus" megkérdezte, mi baja, az émelygő gyomrára panaszkodott. Lapunk tudósítója szerint azonban a riválisok sem lehettek jobban, mert sápadtan álltak a rajtkőre. A kedvence várható sikere miatt összegyűlő szép számú, legalább háromezres közönség ezután azt láthatta, hogy Bárány sprinter módjára bekezd, és ötven méternél olyan a részideje, mintha megint százat menne. Aztán kénytelen volt visszavenni a tempóból, és Taris át is vette a vezetést. A többiek mind leszakadtak, a magyar tábor pedig hátradőlt, hogy zsebben a várt második hely. Háromszáz méternél már több mint két és fél másodperc volt a különbség, ám aztán Bárány elkezdett felzárkózni, és az utolsó fordulónál két méterre olvadt a differencia. Felcsillant egy pici reménysugár, ugyanis a finist – alkatából adódóan – mindig a mi fiunk bírta jobban. Egyre csökkent a távolság, a lelátó népe eksztázisban kiabálta versenyzője nevét (ki-ki a sajátjáét), miközben fej-fej mellett haladtak – és végül egy villanó karcsapás. A franciákat Taris-t éltették, az öt célbíró tanácskozott, de a fotósok mindig tudják, kit érdemes lekapni, ők pedig a magyart vették körül. Aztán az időmérők ki is hirdették: 1. Bárány 5:04.0, 2. Taris 5:04.2... A vesztes a rosszullétére panaszkodott-hivatkozott, a rendezőknek meg ki kellett cserélniük a zászlótartó rudakon az előre felerősített francia és magyar lobogót: az övék átadta a helyét a miénknek... Kimagasló teljesítményéért az Eb tiszteletdíját (különdíját) mindenesetre a háromszoros aranyérmes (a 4x200-as váltóval is élen végző) Bárány István kapta!

1961-ben e napon a labdarúgó NB I ötödik fordulójában jócskán fejre állt a papírforma, és ennek nem Budapesten örülhettek. A fővárosiak közül egyedül a Bp. Honvéd nyert, miután a mesternégyesig jutó Tichy révén 5:0-ra legázolta a Komlót, de meglepetésre a többiek mind elcsúsztak. A Vasas Pécsett kapott ki 3:2-re – a később majd dózsásként befutó Dunai II két gólt is szerzett a baranyaiaknál –, az Újpest Szegeden veszített 1:0-ra, míg az MTK Ózdon bukott el 3:2-re, hiába volt 16:3 a szögletarány a javára... Mindehhez jött, hogy előző nap a Salgótarján idegenben ütötte ki 4:0-ra a Csepelt, de legfőképpen a Tatabánya bravúrja: a Lakat Károly edzette bányászcsapat (kapujában a veterán Grosiccsal) tőle még nemigen látott jó játékkal verte meg a Népstadion 35 ezer nézője előtt a Ferencvárost, amivel át is vette áldozatától az első helyet a tabellán! És ez még úgy is nagy szó, hogy ha már akkoriban is gólkülönbséget számoltak volna gólarány helyett, előzőleg épp a Tatabánya vezetett volna, nem a Fradi, most viszont, amikor a valóságban élre ugrott, pont lecsúszott volna a számszerűleg nála nagyobb sikert arató kispestiek mögé! (Kicsit bonyolultnak hangzik, de tényleg így volt: a kétféle tabellakészítési módszerrel éppen ellentétes utat járt – volna – be a csapat...) Mindenesetre hivatalosan most ők voltak az elsők, viszont az idény végén, csupa budapesti rivális közé ékelődve, éppen lemaradtak a dobogóról...

1971-ben e napon szép és értékes magyar győzelem született a hazánkban rendezett háromnapos férfi kosárlabdatornán: a mieink a világbajnoki negyedik olaszokat verték meg 71:69-re Miskolcon, holott a viadal előtt a szurkolók kiegyeztek volna egy 10-15 pontos fiaskóval is.... Kevéssel a vége előtt még hat ponttal vezettek a vendégek, ám az utolsó három percben nem találtak a gyűrűbe. Megfiatalított csapatunk egyébként ekkor már túl volt a nyitó meccsén, amikor a nála szintén esélyesebb – kevéssel korábban a vb-győztes jugoszlávokkal is elbánó – bolgárokat simán, 78:58-ra múlta felül, s ezzel részben feledtette a katowicei Eb-selejtező gyászos kudarcát. A zárónapon, immár Budapesten a nyeretlenül utolsóként végző Csehszlovákia ellen tulajdonképpen papírforma volt a sima, 83:71-es siker. Ezen a találkozón búcsúztatták el a címeres meztől Gabányit és Bannát, míg a tornagyőztes „új" magyar válogatottban olyan ászok pattogtatták a labdát, mint a csapatkapitánnyá most kinevezett Halmos, illetve Gyurasits, Gellér, Losonczy, Pálfi, Lendvai. Akik pedig mögöttük végeztek, az a három gárda az az évi Európa-bajnokságon egytől egyig az első hat között végzett a 12 résztvevő közül...

1981-ben e napon megnyerte a valenciai felkészülési tornát a magyar labdarúgó-válogatott, amely a háromcsapatos viadal „döntőjében" jó játékkal, megérdemelten 3–2-re felülmúlta az előző évi KEK-győztes házigazdát. Góljainkat Kiss Laci, Nyilasi és Törőcsik szerezte, és ezen a meccsen játszotta be magát a románok elleni vb-selejtezőre készülő együttesbe az ezúttal jobbhátvédként bevetett Sallai. A Valencia egyébként nagyon hajtott a végén az egyenlítésért, és nemcsak 30 ezer szurkolója kedvéért, hanem mert előzőleg 3–1-re verte meg a Millonáriost, míg mi csak döntetlent értünk el a kolumbiaiak ellen, azaz a spanyoloknak az iksz is elég lett volna az elsőséghez. Ami a bogotáiakkal vívott előző napi mérkőzést illeti, azon Mészöly Kálmán tanítványai gyengén futballoztak, Törőcsik vezető találata után könnyelműsködni, öncélúan trükközgetni kezdtek. És még az emberelőnyt sem sikerült kihasználniuk – amikor aztán Szántót is kiállították, hamar jött az egyenlítés (1–1). Ezt sikerült másnap jóvátenni, majd jött a vizsgafeladat: Bukarestben a mieink kiharcolták a 0–0-t, s ezzel nagy lépést tettek a világbajnoki kijutás felé.

1991-ben e napon lemondta szereplését a Davis-kupa elődöntőjére készülő jugoszláv teniszválogatottban Goran Ivanisevic. A horvátok fiatal sztárja – Goran Prpichez hasonlóan – deklarálta, hogy távolmaradásával „tiltakozni kíván a hazájukat ért agresszió ellen". A régi, egységes Jugoszlávia két legjobbja maradt így távol a meccstől, és mivel az ugyancsak horvát Bruno Oresar sem vállalta a részvételt, az eredetileg még esélyesnek számító jugók az ekkor már leszálló ágban lévő egykori bajnok szerb Szlobodan Zsivojinoviccsal, illetve a világranglistán elég hátul jegyzett Szrdjan Muszkatiroviccsal voltak kénytelenek kiállni Pau-ban a Guy Forget-t és Fabrice Santorót felvonultató házigazdák ellen – aminek 5:0-s vereség lett a vége. A franciák pedig később a döntőben az Egyesült Államokat is legyőzték, és elhódították a trófeát!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik