Bokszolóóriás, aki sosem akart profi lenni

Vágólapra másolva!
2011.11.17. 08:58
null
Ali és Stevenson – a legnagyobbak, ha találkoznak (Fotó: archív)
Hat éve Szecsuán tartomány egyik nagyvárosában rendezték az amatőr ökölvívás soros világbajnokságát. Az esemény egyik díszvendége volt Teófilo Stevenson is, aki annak idején Papp László után másodikként tudott olimpiai aranyakból triplázni (azóta is csak honfitársának, a szintén nehézsúlyú Félix Savónnak sikerült hozzájuk csatlakozni). A Nemzeti Sport munkatársa, Ch. Gáll András Kínában beszélgetett el vele, s a gazdag életút áttekintésében az újság 2005. november 17-i számának fellapozói után most az NSO olvasói is osztozhatnak.

„Mit akarsz, te nem is harcoltál Fidellel a Sierra Maestrában!" – torkolja le a deresedő hajú, hatalmas termetű, fekete bőrű férfiút Roberto, a Radio Rebelde, a kubai rádió Mienjangba kiküldött – amúgy most 66 éves, tehát a kubai forradalom idején már 20 esztendős, azaz bőven katonakorú – munkatársa. Az óriás erre ökölbe zárja jobb kezét, és viccesen úgy mellbe bokszolja Robertót, hogy a kifogástalan mozgalmi pedigréjű riporterre köhögőroham tör.

Valaha falak omlottak le ezektől a jobbegyenesektől. Teófilo Stevenson, a kubai legenda neve manapság is fogalom, a 13. amatőrökölvívó-világbajnokságon nincs nála népszerűbb ember.

A kubai boksz persze nem a forradalommal kezdődött – Kid Chocolate és Kid Gavilán neve a sportág hőskorából a mai napig felettébb jól cseng –, ám történelmi tény, hogy Fidel Castro 1962-ben rendeletileg betiltotta Kuba sportjában a professzionalizmust. Stevenson akkoriban már tízéves volt, de meg sem fordult a fejében, hogy bunyós legyen belőle.

(„Hatan voltunk testvérek, édesapám Saint Vincent, édesanyám Saint Kitts szigetéről származott, innen vannak az angolos hangzású vezetékneveim. Sportszerető családból származom, és magas termetű srác lévén minden szabadidőmet a kosárlabdapályán töltöttem, mígnem egy tehetségkutatón felfigyelt rám Ignacio Herrera, a legendás ökölvívóedző. Azonnal elvittek Havannába, már tizenöt évesen bekerültem a kadettválogatottba, s amikor az 1971-es Pánamerikai Játékokon, Caliban ezüstérmes lettem, végképp eldőlt a sorsom.")

Stevenson – akinek ekkor már az NDK-beli Kurt Rosentritt és a szovjet Andrej Cservonyenko csiszolta a tudását – a müncheni olimpiára esélyesként érkezett, s úgy lett aranyérmes, hogy egyetlen meccsét sem bokszolta végig.

Jellemző, hogy egy évre rá a szovjet sportvezérkar hazarendelte Cservonyenkót, mert otthon rádöbbentek: túlságosan jól tanította meg bokszolni a karibiakat a szovjetek egyik legeredményesebb sikersportágában. /A szigetország „bokszaranygyára" az 1972-es játékokon indult be, s tart, kisebb politikai jellegű megszakításokkal, mindmáig – a szerk./

(„Egy lengyel bokszolóval kezdtem, aztán az amerikai Duane Bobickot szintúgy gyorsan kiütöttem, majd a nyugatnémet Peter Hussingot is. A döntőben a román Ion Alexe ki sem állt ellenem, arra hivatkozva, hogy eltört a hüvelykujja...")

A montreali mezőnyön is K. O.-sorozattal gázolt át, olyan lenyűgöző könnyedséggel, hogy az amerikaiak ötmillió dolláros profi szerződést kínáltak neki azért, hogy megverekedjék Muhammad Alival. A legenda szerint Stevenson így reagált: „Mit számít ötmillió dollár ötmillió kubai szeretetéhez képest!" /Egy másik fennmaradt verzióban egymillió említett nyolcmillióval összevetve, ami annyiból hihetőbb, hogy a lakosság ez utóbbi számot már akkoriban is meghaladta – a szerk./

(„Már nem emlékszem, hogy tényleg ezt mondtam volna, de az biztos: sosem érdekelt a profizmus, a pénz. Mindenem megvan, Havanna legszebb negyedében, Miramarban villát kaptam Fideltől, a teraszomról, ha akarnék, fejest tudnék ugrani a Karib-tengerbe. Van két kocsim, egy Mitsubishi és egy Lada, továbbá ötszobás nyaralóm Deliciasban. Mi kellene még?")

Hogy mi kellene még? Csak a Jóisten tudja, az viszont tény, hogy az amatőr ökölvívás valaha volt talán legnagyobb alakjának nagy barátja és tisztelője, Csötönyi Sándor, a magyar szövetség elnöke adott ötszáz dollárt Mienjangban, hogy vásárolni tudjon néhány apróságot a családnak...

Ez azonban említésre sem érdemes kitérő egy illusztris pályafutás sodrásában. Mert – a történelmi eseményekhez visszakanyarodva – Stevenson, noha messze volt a csúcsformájától, a moszkvai olimpián sem talált legyőzőre. Olyan bokszolóra viszont igen, aki – az ötkarikás versenyek során először – végigállta ellene a három menetet.

Honfitársunk, Lévai István ezzel a pontozásos vereséggel bekerült a sportág történetébe. A döntőben a szovjet Pjotr Zajevet ugyancsak pontozással verte meg a kubai, tizenegy olimpiai összecsapása közül ez a kettő ment végig.

TEÓFILIO STEVENSON ÉS AZ OLIMPIAI ARANYAK

(„Lévaival kétszer is bokszoltam, emlékszem, amikor legongatták a meccset, úgy örült, mintha ő nyert volna. A másik találkozónk szorosabban alakult, végig vezetett, de a hajrában kiütöttem. Többnyire így szoktam... Egy másik magyarral, Somodi Ferenccel is mérkőztem, őt is megvertem. Sok magyar barátom van és volt, szegény Kajdi János, akivel együtt bokszoltam Münchenben, Badari Tibor, Gedó György... Vele mi van? Eladta az olimpiai aranyérmét? Mennyit kapott érte, többet ezer dollárnál? Mert különben nem érte meg...")

/Az 1972-es müncheni játékok papírsúlyú győztese a rákövetkező napokban jelentkezett az NS szerkesztőségében, hogy elmondja: bár akadtak vevőjelöltek, és ennek nyomán valóban fel-felröppentek hírek az érem áruba bocsátásáról, ilyesmiről valójában szó sem volt, megtartotta a medáliát – a szerk./

Aztán az 1982-es müncheni világbajnokságon megbicsaklott az addig hibátlan karrier: vereség Francesco Damianitól, s a szakma kimondta az ítéletet: Stevenson megöregedett, az ideje lejárt.

(„Még hogy én megöregedtem? Ha Kuba elmegy Los Angelesbe és Szöulba, most ötszörös olimpiai bajnok lennék. Az 1986-os renói világbajnokságon könnyebben lettem aranyérmes, mint korábban bármikor. Engem választottak meg a torna legjobb bokszolójának!")

Van, aki azt mondja, a daliás kubai nem bírta volna a profimeccsek tizenkét-tizenöt menetes taposómalmát, a hárommenetes mérkőzésekhez szokott Stevensont felőrölték volna az olyan ellenfelek, mint Ali vagy Larry Holmes. Mások szerint egyik sem érte volna meg a harmadik menet végét... George Foreman mindenesetre esküszik, Teófilo lett volna a valaha volt legnagyobb bajnok, ha profinak áll.

(„Mindenki azt kérdezi, ki volt a legkeményebb ellenfelem pályafutásom során. És én mindig azt válaszolom: az edzés. Ha túljutottam rajta, ha sikerült legyőznöm, akkor már a hús-vér ellenfelekkel nem lehetett gondom. Damianitól vagy a szovjet Igor Viszockijtól is azért kaptam ki, mert nem készültem fel ellenük rendesen. Most jön a másik unalmas kérdéssel, melyik volt a legjobb ütésem. Nem volt ilyen. Mindig kombinációban dolgoztam. Pum-pum-pum-pum! Ilyen az igazi boksz! De ha azt kérdezi, ki volt a legnagyobb bokszoló a visszavonulásom óta, akkor egyértelmű: Roberto Balado.")

Ha nem magam látnám, el sem hinném: könny csillan a nagy bajnok szemében. S ő, aki nem az éles memóriájáról híres, vágja a dátumot: 1994. július 4. Amikor a barcelonai olimpia szupernehézsúlyú bajnoka, háromszoros vb-aranyérmes közlekedési baleset áldozata lett.

Stevenson azonban alapvetően boldog ember, annak kell lennie, mert aki ilyen csillogó szemmel, hamiskás mosollyal – és egy Cohiba szivarral – a szája szögletében mesél, az nem lehet boldogtalan. Néhány éve, amikor Santiago de Cubában találkoztam vele, zavaros volt a tekintete, bizonytalan a járása, de most jól néz ki. És februárban az előzetes tervek szerint eljön Debrecenbe, a jubileumi, ötvenedik Bocskai-emlékversenyre!

(„Eddig kétszer jártam önöknél. Hű, de szépek ott a lányok! Mindig is bolondultam értük, mármint nem csak a magyarokért. Ötször nősültem, képtelen voltam lehorgonyozni egynél. Van egy huszonegy éves lányom, Helmis, egyetemre jár, idegenforgalmat tanul, a fiam, David tízéves. Hogy mivel foglalkozom? Korábban tíz évig országgyűlési képviselő voltam, most a kubai bokszszövetség alelnöke vagyok. Mondom, jól élek. Nem is szeretnék milliomos lenni. A milliomos élete mindig veszélyben forog, testőrökkel őrizteti magát. Nézzen ide: itt beszélgetünk a folyosón, sehol senki, nem kell félnünk semmitől...")

Még szép... Majd éppen egy 160 centis kínai köt bele minden idők legfélelmetesebb jobbegyenesének gazdájába...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik